Ezek miatt olyanok lesznek, mint a hálóban idegesen ficánkoló hal, ami – ahelyett, hogy sikerülne kiszabadulnia – még inkább beletekeredik a hálóba, ettől annál jobban ficánkol, ezzel pedig tovább és tovább rontja a helyzetét.
A fene sem gondolta volna, hogy ez majd a Sybill című Jacobi Viktor nagyoperett előadásán jut az eszembe a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol ez csaknem modernnek hat. Olykor már-már abszurd drámának, amiben halmozódnak a képtelenségek. Benne van ez a Martos Ferenc, Bródy Miksa által írt darabban, a dalok szövegeiben is, de azért mégiscsak Szabó Máté rendező „mesterkedései” okolhatók emiatt leginkább. Nem megy pedig az operett műfaja ellen. Nem is parodizálja. Csak hót komolyan véve a prózai jeleneteket is, gondos magabiztossággal kibontja, kinagyítja „az operett monumentális idiotizmusát”. Ez Witold Gombrowicz meghatározása, aki maga is írt egy Operett című darabot, amiben jókora élvezettel visszájára fordítja a műfajt, megmutatja annak fonákját, miközben használja a teljes eszköztárát, grandiózusságát, pompáját, humorát, és a nem ritkán érzelgősségbe átcsapó szenvedélyességét éppúgy, mint a képtelenségek halmozását, ami már nincs is olyan messze az abszurdtól. Emiatt tud az operettek egy része meglepően modernnek hatni, miközben változatlanul dívik a rózsaszín ködbe burkolódzó, nyúlósan szirupos előadásmód is. No, de nem akkor, ha Szabó Máté állítja színpadra. És ez elmondható a Miskolcon zenés darabokat előszeretettel rendező Béres Attilára, Szőcs Arturra is. Nem csak egyik daltól a másikig akarnak eljutni a prózai részek segítségével. Alaposan kibontják a drámát. Ha éppen kevéssé van, tesznek bele. A dramaturg, Ari-Nagy Barbara segítségével, nem restek dolgozni a szövegen. Aztán a deszkákon is alaposan kibontják a szituációkat, miközben serkentik, gyakran „felpaprikázzák” a színészek játékkedvét.
Ahogy most is Szabó, teret engednek bizony, ahol ez lehetséges, a jóféle ripacskodásnak, a színpadi „tébolynak” is. Amikor a néző már-már visít, hogy na ne, ilyen őrültség, ekkora marhaság már nincs, akkor erre még vagányul rápakolnak néhány lapáttal, igencsak erős hatást elérve, vérbő jeleneteket létrehozva.
A Sybillben már az képtelenség, hogy egy híres énekesnőt, akit Bordás Barbara alakít az általam látott szereposztásban, Nagyhercegnőnek néznek, s aki amiatt megy bele a csínybe, mert a szerelme szökött katona, és így megmentheti a Szibériába toloncolástól. És senkinek dunsztja nincs, hogy néz ki az amúgy agyonvédett, jókora kísérettel rendelkező igazi hercegnő, vagy az oly nagyon híres énekesnő. Senki sehogy nem akar meggyőződni a valóságról, se kérdéssel, se dokumentummal, mindenki hiszi, amit valaki oktondi módon kikiáltott. Erre pedig azt mondhatnám, hogy hiszi a piszi, ám mégsem mondom, mert a színészek a groteszkbe torkolló játékmódjukkal elhitetik. Beleviszik a nézőket a csínybe. Ahogy pillanatok alatt benne van a később érkező Nagyherceg is, aki pontosan tudja, hogy a felesége még nem lehet itt, de amikor bizonygatják neki, hogy már megérkezett, az őt alakító Dolhai Attila kaján mosolyra húzza a száját, hogy na jó, ő benne van egy kis mókában, már csak megnézi, hogy miről, kiről is van szó. Elindul a bálba, ahová invitálják.
Itt persze aztán jöhet az elmaradhatatlan tömegjelenet, puccparádéval, Füzér Anni jelmeztervező felvonultathatja a ruhaköltemények hadát, Khell Csörsz iparkodhat, hogy az addigi elegáns szállodai előtér helyett valahogy előkelő báltermet lássunk. Lehet pörögni, forogni, „csoportosan” énekelni, villanásnyi időre kitűnni a tömegből és újra „belerévülni”, miközben zajlik, és mind feszültebbé válik a két főszereplő drámája. Akik persze egymásba habarodnak. Bordás és Dolhai roppant finoman eljátsszák, hogy egyikük sem ezzel a szándékkal ment oda. Hiszen Sybill szereti Petrovot, a szökött katonát, Börcsök Olivér megformálásában, ezért is keveredett bele a kalamajkába. A Nagyherceg sem zsigeri nőcsábász. Csak ösztönösen vonzódnak egymáshoz. Mit lehet tenni? Próbálnak kicsit ellenállni, a nő inkább, a férfi kevésbé. Aztán már fölöttébb jólesik a flört, a csók, a megperzselődés, amiből ki tudja mi lesz, lehetséges, hogy sokkal több, és akkor borulnak életek, jönnek a megcsalások, netán tragédiák, ez a darab tétje, és ezt remekül érzékeltetik is.
Jó, jó, tisztában vagyunk vele, hogy operettet látunk, s a végén majd menetrendszerűen következik a boldog végkifejlet, ettől még Szabó Máté sem ment meg bennünket, idáig ő soha nem megy el, ellentétben Mohácsi Jánossal, aki például a Csárdáskirálynő kaposvári, majd székesfehérvári előadásának a végén, egy egész rendszer, ha úgy tetszik, egy egész világ elsüllyedését jövendölte meg.
A miskolci operettelőadásokon, bár vannak fanyarságok, ironikus felhangok, ki- és beszólások, a nézők megkapják azt az illúziót, amit a többség elvár. Így volt ez például az ottani Csárdáskirálynő, a Bál a Savoyban, a Csókos asszony előadásainak esetében is. De azért gyakran a dalok eléneklése sem csupán a dalolást szolgálja, hanem ezek is sokszor plusz feszültséggel törnek elő a színészekből. A Rácz Márton által vezényelt zenekarból is törnek elő izgatott hangok, érzékeltetve a lelki viharokat. Fontos, hogy a színháznak saját zenekara, énekkara, balettegyüttese van, így a színészekkel összeszokva, tudnak létrehozni nívós zenés produkciókat. Nagyhercegnőként Eperjesi Erika is belemegy a már-már vészjósló játékba, és ha férjura így, akkor ő is hasonlóképpen. Sértettségből, truccból, megleckéztetésből, fogja magát és bepasizik. Ebből aztán támadnak sebzettséggel vegyülő bohózati helyzetek. Ezeket leginkább Poire, Sybill impresszáriója, Rózsa Krisztián használja ki, aki kissé rendhagyó módon a táncoskomikusi funkciót is ellátja. Valamennyi szereplő, Mikita Dorka Júlia, Harsányi Attila, Seres Ildikó, Molnár Anna, Osváth Tibor, Urbán Zalán, Visnyiczki Bence, Kriston Milán, Boza Bence, Wenhardt Levente, Zalányi Gyula odaadással beleteszi az előadásba a magáét.
A közönség pedig ezen a hétköznapi előadáson is, ahogy ez már a miskolci zenés produkciók esetében lassan hagyománynak is nevezhető, lelkesen, álló vastapssal ünnepli a művészeket.
