– Mikor volt az utolsó olyan előadása, amikor még komfortosan tudott mozogni a színpadon? Amikor 2015-ben láttam a Roos van Berkellel közös, Your Body – My Landscape című duettjét, ott még a mozgásán nem látszott a fájdalom.
– Pedig az már egyáltalán nem volt komfortos. Akkor is előrehaladott volt az artrózis, de még tudtam kompenzálni, eleve így volt a koreográfia felépítve. Emlékszem egy előadásra, úgy 16 évvel ezelőttről, amikor egy mozdulatnál konkrétan éreztem, hogy történt valami a bal csípőmmel, beroppant a porc, vagy egy darabja beszakadt, ami nagyon fájt. Ez az előadás elején történt, de végigcsináltam, mert fontos külföldi vendégjáték volt, és mert a táncospályán az ember megszokja a fájdalomtűrést. Ma már azt mondom, ez nem feltétlenül helyes, de erre trenírozva vagyunk. Utána még sokáig folytattam a táncot, ami sok szenvedéssel járt, de közben talán hozzájárult ahhoz, hogy viszonylag lassabban zajlott le a folyamat. Ez egy láncreakció, ami végigterjed az ember testén: befolyásolja a gerincét, a tartását, a belső szerveit, és rettentő korlátozottá válik a mozgás. Másfél-két éve jött el a pont, amikor már azt éreztem, ezt így nem szabad tovább csinálni, muszáj belevágni a műtétbe, akármennyire nem fűlt a fogam hozzá.
– Mitől félt, mi tartotta eddig vissza?
– Egyfelől a komplikációk lehetősége, noha ez ma már rutinműtétnek számít – bár amit végül nekem csináltak, az nem az –, és a komoly következmény viszonylag ritka, de benne van a pakliban. Emellett minden protézisnek van egy élettartama, és minél fiatalabban műtenek meg valakit, annál nagyobb valószínűséggel kerül sor egy második műtétre. Ez már sokkal kockázatosabb, mivel ki kell cincálni a korábban beépített protézist, az is tovább csonkolja a csontállományt. Ezért gondoltam, hogy minél inkább kitolom, annál jobb. Ami kettős játék, mert ha holnap elpatkolok, fölöslegesen vártam ennyi ideig, de ha meg van még 15-20 évem, akkor viszont jó eséllyel nem kell már újabb műtét.
Eleve nem volt szimpatikus a gondolat, hogy megcsonkítanak, és beépítenek egy mesterséges dolgot, de igyekszem rá úgy gondolni, hogy bámulatos az orvostudomány, meg úgyis jön a hibrid korszak, kezdünk egyre jobban a gépekkel egybeépülni, hát akkor én kicsit már kiborg leszek.
– A műtét komoly vállalás anyagilag is, különösen saját zsebből, miközben havi 160 ezer forint a nyugdíja. Ez az összeg hogyan jött ki?
– Nagyon egyszerű: amikor munkába álltam, 16-17 évesen – 1979-80 környékéről beszélünk –, a KISZ Központi Néptáncegyüttesben 1600 forint volt a fizetésem. A következő munkahelyem a Győri Kisfaludy Színház volt, ahol havi 2-3 ezer forint körül kerestem, tehát a hagyományos munkaviszonyokban ilyen fizetésekről beszélünk. Utána pedig, amikor szabadúszó lettem, természetesen általában minimálbérre voltam bejelentve. Ráadásul amikor bejött a kata, az még kevesebbnek számított. Hiába a hosszú szolgálati idő, kiszámolták, és a törvények értelmében ez ennyi. Bevallom, én még rosszabbra számítottam, mert az előadó-művészeti területen ez régóta fennálló, rendszerszintű probléma, és tudom, hogy sokan még ennél is rosszabb helyzetben vannak.
– Táncosi életpályamodellről még mindig nem beszélhetünk, hiába teltek el közben évtizedek. Fiatalon mire számított? Hogy élete végéig táncolni fog – amit a kortárs tánc még lehetővé is tenne –, vagy tanít majd?
– Őszintén örülnék, ha így lehetne. Nem a muszáj miatt, hanem mert nagyon élvezem azt, hogy aktív vagyok. Ennek van egy megtartó ereje. Bár most a műtét és utána a lábadozás korszaka nagy tanító volt, de nem szeretnék teljesen visszavonult életet élő nyugdíjassá válni. Nagyon-nagyon örülök, hogy tovább működhetek, aktívan is tanítok, és vezethetem a képzési programunkat a ZéróPlusz táncstúdióban. Ez éltet, csodálatos dolog tehetséges fiatal emberek között lenni, beleértve a tanítványokat és a kollégáimat is. Minél később kell ezt abbahagyni, annál jobb. Jól érzem itt magam, szeretem a Jurányi házat, az egész intézményt, szerintem ragyogóan működik.
– Mire tanította meg ez az egészségügyi krízis?
– Most leginkább arra, hogy még jobban oda kell figyelnem magamra. Nem fontos a számítógép előtt ülni órákig, sőt egyenesen ellenjavallt. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy komollyá vált a helyzet, erőt kell vennem magamon, hogy fölálljak a gép mellől, és mozogjak, vagy kimenjek a szabad levegőre, felnézzek az égre, és lélegezzek.
Órán is ezt tanítom, hogy vegyetek levegőt, ne csak hasba, hanem oldalra meg hátra is, de nem szükségszerűen csinálom, ezt kell most átültetni a mindennapi életbe. És nem kell már sehova se rohanni.
Persze most megint éppen fel vagyok pörögve, mert vasárnap lesz a házi bemutatónk, de aztán jön a második műtét, és megint szépen hetekre le fogok lassulni. Tudatosabb lettem abból a szempontból, hogy milyen minőségű életet élek, mennyi időt fordítok a regenerációra, hogyan strukturálom a napomat, tehát szortírozni is megtanít, hogy kihajigáljam a kevésbé fontos dolgokat, és figyeljek oda jobban a családra, a szeretteimre.
– A tanítványainak is át tudja ezt adni?
– Eddig is csináltam, csak nem ilyen tudatosan, mint ahogy most remélhetőleg ez után a tapasztalat után fogom. A jövő évi résztvevők felé már határozottabban szeretném közvetíteni, hogy nagyon jó dolog megszállottnak lenni, mert akkor tudunk igazán fejlődni, ha beletesszük az energiát, de kontraproduktív, ha túlpörgetjük magunkat. A tanáraimmal mi is ezt tanuljuk állandóan, hogy mennyit követelhetünk, hol érdemes még valakit egy picit tolni, biztatni, és hol van az a pont, amikor valakit esetleg vissza kell fogni. Az az alapszemléletünk, hogy te vagy a felelős önmagadért. Én nem tudok a te bőrödbe bújni, nyilván van tapasztalatom, tudok tanácsot adni, ha igényled, de magadnak kell tudni, hogy mi az, ami már túl sok neked. Ebben nyilván számítunk a táncosok felnőttségére, hogy nem esnek át a ló túlsó oldalára, és ezt a megengedő szabadságot nem arra használják fel, hogy a lábukat lógázzák otthon. Tanuljuk, hogy valamiféle egyensúlyt találjunk ebben, és ehhez próbáljuk a diákokat is hozzásegíteni.
– Szeptember 9-ig még lehet jelentkezni a következő induló képzésre. Milyen korosztályból és milyen háttérrel lehet ezen részt venni?
– Ez egy kilenc hónapos képzési program, elvileg 18 éves kortól veszünk fel embereket, de volt, akit már fiatalabban felvettünk. Felső korhatár igazából nincs, most is vannak nálunk negyvenesek. A legkülönbözőbb háttérrel, sokféle területről jönnek, de nem is az a célunk, hogy a mainstream táncegyüttesekbe képezzünk táncosokat.
Szoktam mondani, hogy csak az kell, hogy legyenek a mozgás szerelmesei. Akár pszichológus valaki, akár valóban táncos akar lenni, de egyéni alkotó, vagy színész, képzőművész, igazából mindegy. A lényeg, hogy azt érezze, hogy a mozgás őt segíteni tudja, és amikor bejön órára, akkor legyen jelen, tegye meg a tőle telhető legtöbbet.
Arról nem beszélve, hogyha nem csak az a szempont, hogy minél jobban kitenyésztett, technikai értelemben fantasztikus táncosokat neveljünk, hanem odafigyelünk arra is, hogy kik ők valójában, mik az erősségeik, a tehetségeik, tehát ha az egész embert nézzük, akkor elképesztően inspiráló tud lenni mindenki. Erre igyekszünk rávezetni őket, hogy ők is az értéket lássák magukban és a másikban, egyáltalán ne legyen összehasonlítgatás.
– Emlékszik, mikor lett a mozgás szerelmese?
– Ez nagyon triviális, mert az édesapám is néptáncos volt, csak aztán átnyergelt a szórakoztatóiparra, szóval ez egy gyermeki azonosulásból indult. Jelentkeztem a Balett Intézetbe tíz éves korom környékén. Természetesen nem vettek fel az alkati adottságaim miatt, utána évekig ez valahogy elült. Egy idő után megint nyaggattam apámat, hogy hadd táncoljak. 14 voltam, amikor elvitt a KISZ Központi Néptáncegyüttesbe, aminek volt egy úttörő tánckara. Ott szinte csak gyermekjátékokat játszottunk, de az együttes mellett működött egy stúdió tánckar, Somogyi Tibor koreográfus vezetésével, ő volt az első komolyabb mesterem. Volt nálunk egy kihelyezett tagozata a dolgozók gimnáziumának, oda jártam délelőtt, utána balett- és néptánc tréningre, mellette még esténként a nagy tánckari tréningekre, és külön balettórákra. Ebbe így fejest ugrottam, nulla előképzettséggel, nagyon nagy hendikeppel. Bár szerettem a néptáncot, a fejemben az volt, hogy a táncművészet csúcsa a balett. Ma már nem így gondolom, persze fontosnak tartom ezt, sokat is köszönhetek neki, és nálunk is van balettoktatás. Én sose voltam olyan hajlékony, ami kell ahhoz, hogy egy táncos vezető balettművészé tudjon válni, mégis megszállottan dolgoztam.
– Hogyan jutott el a balettől a kortárs táncig, amikor itthon még a modern irányzatok is épp csak beszivárogtak a vasfüggöny mögé?
– Már 18 éves koromban tudtam, hogy nemcsak táncolni, hanem alkotni is szeretnék. Emiatt szerződtem a Győri Kisfaludy Színházba, mert szerettem volna Markó Ivánnal dolgozni, miután megalapította a Győri Balettet. Táncosként felnéztem rá, az Operaházban sokszor megnéztem, és fantasztikus tehetségnek tartottam. A győri időszak fontos tapasztalat volt, de dupla munkát végeztem, egy fizetésért, szabadnapok nélkül. Benne voltam a színház tánckarában, mellette Ivánhoz jártam a tréningekre, szerepeltem több darabjában, köztük a legendás A nap szeretteiben, mégis egyre inkább azt éreztem, hogy alkotóként más irányba szeretnék menni.
Nyolc hónap után otthagytam a társulatot, visszaköltöztem Budapestre, ekkor kerültem Jeszenszky Endre iskolájába, ahol először találkoztam a jazztánccal, ami már nagy elszakadás volt a balettől. Ott gyűlt össze szinte mindenki, aki idővel a magyar táncélet fontos alkotójává vált: Frenák Pál, Angelus Iván, Földi Béla, Egerházi Attila, Fincza Erika, és még sorolhatnám.
Különösen nagy hatással volt rám a Graham-technika, amit Árva Eszter oktatott. Az első órákon azt éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, semmit sem tudok, mindent újra kell kezdenem. Ami vicces, mert ha mai szemmel ránézünk a Graham-technikára, látjuk, mennyire klasszikus, de közben mégiscsak forradalmi volt a testközpont használatában, amellett, hogy bámulatosan szép. Teljesen más testérzetekre tanított meg, de azt éreztem, hogy ebbe én belehalnék, és az utolsó sorban sem táncolhatnék, ha ezt követném. Később kétszer is kijutottunk a kölni nyári táncakadémiára – ez még a rendszerváltás előtt volt, de csóró kelet-európaiként kaptunk ösztöndíjat –, itt találkoztam a Limón- és Cunningham-technikával is, eredeti forrásból, tehát a nagy mesterek tanítványai oktattak, ezek nyitották ki előttem a kortárs tánc világát.
Érdekes módon sok olyan technika, amelyet csodáltam, nem volt az én utam táncosként. Mégis ezekből tanultam a legtöbbet, és ezek terelték abba az irányba a gondolkodásomat, amelyből később a saját alkotói világom megszületett.
– Mi volt a döntő inspiráció, amiből elkezdett kialakulni a saját mozgásnyelv?
– Ez is még „az átkosban” volt: a Jeszenszky-körből verbuválódott egy csapat, hat fiú és hat lány, akikkel kimentünk Párizsba, és egy cirkuszban egy nyáron át mi voltunk a tánckar. (Ennek kapcsán maradt aztán Frenák Pali Párizsban, mert akkor ő nem jött velünk haza.) Minden hivatalosan ment, kaptunk munkaszerződést, vízumot, de éhbérért dolgoztunk. Ez egy ideiglenes cirkusz volt, a megnyitón ott volt pár ezer ember, utána meg kongott az ürességtől, bennünket sem fizettek ki, sztrájkba kellett lépnünk azért, hogy azt a kis éhbért megkapjuk. Úgyhogy két hónapig Párizsban mandarinon éltünk, meg kontinentális reggelin, és közben csak a hétfő volt szünnap, hétvégén napi három háromórás előadásunk volt. Közben kinéztem magamnak egy táncórát, amit egy Gilbert Maillot nevű francia mester tartott, egy apró stúdióban, a saját házikójában. Korábban Svédországban volt táncos, talán Niklas vagy Mats Eknél, és teljesen más szemléletet képviselt, mint amit addig ismertem.
A mozgás az elengedésből indult: folyamatos, lágy, áramló rendszer volt. Ez nagyon mélyen megérintett, mert egész pályám során azzal küzdöttem, hogy nem vagyok elég hajlékony, elég képlékeny, sokszor éreztem, hogy a testem ellen dolgozom. Az ő óráin először találkoztam olyan mozgásminőséggel, amely közel állt hozzám.
Két-három alkalmon tudtam csak részt venni, de ez elég volt ahhoz, hogy hazatérve kísérletezni kezdjek. Bevettem magam a stúdióba, mert meg akartam érteni, hogyan működik ez a mozgás, mit tud tanítani nekem, hogyan tudom a sajátommá tenni. Ebből indult 1984-ben a Berger Táncegyüttes. Már tanítottam akkoriban, és néhány lelkes tanítványom csatlakozott hozzám. Minden nap hosszú órákat töltöttünk az egyszerű, alagsori próbateremben, ahol kemény betonpadló volt, rajta egy linóleum, és újra meg újra gyakoroltuk ezeket a mozdulatokat, amiket ettől a fickótól láttam. Biztos nem értették sokszor, hogy miért „lengetünk” – ez így vonult be a köztudatba –, de lengettek velem, szorgalmasan. Sokat fejlődtünk ebből, később más hatások, például a Limón-technika is beleépültek, a dinamika változott, és akkor már a koreográfusi ambícióim által vezérelve „elkövettünk” darabokat, nem tudom, hány év járna ezért, ha lenne ilyen kategória a Ptk.-ban. Ezekről videófelvételek sincsenek, csak a későbbi alkotásokról, amiket már a Petőfi Csarnokban mutattunk be, de ezek már vállalhatók, volt köztük olyan is, ami megelőzte a korát.
– Hogyan tájékozódtak az új trendekről, amikor még internet nem is volt?
– Főleg újságcikkekből, és voltak már vendégjátékok is a PeCSában, ahol Szabó Gyuri, a Trafó későbbi alapítója már tevékenykedett. A Szkéné is bemutatott külföldi produkciókat, és szervezett kurzusokat is. Egyszer valahogy eljutottam az amerikai Trisha Brown egy előadására Párizsba. Akkor még fogalmam sem volt, ki ez, tátott szájjal néztem, nem is értettem, honnan jön ez a mozgás, de felfigyeltem rá, hogy a társulatban van egy magyar táncos, bár valójában ketten is voltak, Vicky Schick és Karcag Éva. Előadás után megvártam Évát, kiderült, hogy időnként még hazajár Magyarországra, és pár év múlva eljött hozzánk, hogy tartson nekünk egy improvizatív tréninget, ami szintén fontos momentum volt.
Majdnem 10 évig működött így a társulat, de egy idő után kezdtem kiégni, azt éreztem, már csak ismételgetem magam, nem feltétlen az alkotásban, hanem mert annyi éven át minden nap tréninget tartottam. Éva közben eljött Amerikából, és elindult az arnhemi European Dance Development Center (EDDC), ahol csupa amerikai táncos tanított új technikákat, a kortárs tánc prominensei vezették az iskolát, és állandóan hoztak új vendégtanárokat, ide hívott ki engem Éva. Jött egy lehetőség, hogy vendéghallgatóként kimenjünk Soros-ösztöndíjjal ketten, az akkori párommal, aki szintén társulati tag volt, és megragadtuk.
Fél év kintlét után tudtuk, hogy maradni akarunk, de támogatás nélkül, tandíjat is fizetve, hogyan oldjuk meg? Ekkor derült ki az is, hogy szülők leszünk, teljesen meglepő módon ez segített végül egy helyi lakáspályázaton egy kis bérlakáshoz jutni, pont mielőtt a gyermekünk megszületett.
Takarítottunk magánlakásokban és az iskolában, modellkedtünk a festőszakos diákoknak, én voltam újságkihordó és festményügynök is. Találtunk egy szervezetet, ami anyákat támogat, hogy be tudják fejezni a tanulmányaikat, tőlük kaptunk még egy szűkös kis támogatást, amivel ki tudtuk húzni majdnem 3 évig, ami alatt sikerült felváltva elvégeznünk a programot. Voltak időszakok, amikor napi 7 gouldenből (akkori árfolyamon 800 forint) kellett ennie a háromtagú családnak. Ma már úgy vagyok ezzel, hogy ez is egy tapasztalat, de akkor nagyon küzdelmes volt számomra. Közben megint csak óriási löketet kaptam a szakmámban, teljesen új szemléletet tanultam, csakhogy kiestem az itthoni táncéletből, oda nem is tudtam visszakerülni, ahol korábban voltam. Ez sem volt nagy dolog, évi talán 8-10 előadásunk volt, nem voltak helyszínek, meg kit érdekelt akkoriban a kortárs tánc? Ami persze most is érezhető, hogy ezt kockázatos befogadni. Pedig létfontosságú bemutatni, visszajelzéseket kapni, mert akkor tudsz növekedni, mint alkotó.
Azt éreztem, hogy rengeteget kell erőlködnöm, amikor próbáltam szervezkedni. Akkor már csak projektalapon, mert a rendszerváltás után már szinte senki nem engedhette meg magának, hogy önfeledt alkotómunkát végezzen, ha csak napi 4 órában is. Állandó lelkifurdalásom volt, hogy ki kellett használni az embereket, mert soha nem kaptam elég támogatást ahhoz, hogy a társulatot és az alkotótársakat is tisztességesen ki tudjam fizetni.
– Mi az, ami még ilyen állapotok között is megtartotta ezen a pályán? Más már elment volna egy polgári állásba.
– Azért csináltam tovább, mert azt éreztem, hogy nekem ez az életem. Az ember mindig reménykedik is, hogy talán majd jobb lesz. Például amikor bejöttek a működési támogatások, aztán ezeken se tudtunk komolyabb forráshoz jutni. Aztán jöttek a megszorításos évek, amikor a már megítélt támogatásokat is visszatartották, nem lett jobb. Az én hiányosságom talán az, hogy nehezen fogadtam el az új realitást, hogy nem elég lelkes alkotónak lenni, hanem rámenős menedzsernek, pályázatírónak, könyvelőnek is kell lenni. Sosem tudtam jó pályázatokat írni, mert kísérletező alkotóként csak homályos gondolataim voltak arról, mit szeretnék csinálni, és leírtam valami lila ködöt, amit nyilván nem szerettek a döntéshozók. Sok része ezeknek folyamatoknak a tudattalanban történik, és intuitív módon születik meg, az aktuális folyamatban. Ezt a szemléletet Hollandiának köszönhetem, de ami a siker szempontjából átok volt, alkotóként áldásként éltem meg.
– A szakma részéről kapott-e elismerést, bármilyen díjat?
– Alkotóként igazából semmit, pedagógusként talán kettőt, és a kollégáktól a Balta-díjat, ezeknek nagyon örültem.
– Ez szerepet játszhatott az egészségromlásban?
– A szomatika, a test-lélek-szellem hármasa szerintem egy létező, de rejtélyes összefüggés. Én nem fordítom le egy az egyben a lelki dolgokat testi tünetekre. Szerintem több oka volt ennek, egyrészt anatómiai adottság, hogy nyitottabbak a csípővápáim, emiatt nagyobb nyíróerőnek van kitéve a porc, hamarabb el tud használódni. Valószínűleg hozzájárult a néptánc, a lábak csapkodása. Az arnhemi évek után sokkal jobban vigyáztam magamra, de ha már korábban eljutott volna hozzám a release-technika, vagy a keleti mozgások, mint a tai chi, a csikung, akkor talán nem így alakult volna. Én ész nélkül dolgoztam, amíg még nem fájt, és hosszú évek komoly nyüstölése kellett ahhoz, hogy ez így kialakuljon. Meg a betonon táncolás, a nem megfelelő táplálkozás, és hogy soha nem ittam eleget, csupa olyan dolgot tudok felsorolni, ami rajtam múlott. Nagyon tisztelem, azokat, akik ezekben már sokkal tudatosabbak fiatalon is. Ma már azt gondolom, bármilyen alkattal lehet táncolni, csak megismerve és tiszteletben tartva a saját korlátainkat. Mindennel együtt egy elég jó táncos lettem, de ha hamarabb ébredek, talán még jobb lehettem volna.
– Közben volt egy komoly történelmi, társadalmi változás, aztán az uniós csatlakozás, ami miatt ma már sokkal könnyebb kint tanulni, de épp az Ön generációja sokáig a senkiföldjén mozgott. Alkotóként milyen témák érdeklik?
– Az első években nagyon koncepciózus voltam, a Syncro System például egy filozofikus alkotás egyén és közösség viszonyáról, hogy hogyan hat vissza az egyén a társadalomra. A Vermont Counterpoint című darabomat Trisha Brown és Anne Theresa de Keersmaker inspirálta, ez egy minimalista repetitív koncepció, amit konkrétan papírlapon terveztem meg.
Miután bejött a munkámba az improvizáció, az egyéniség szerepe, azt éreztem, sokkal izgalmasabb, ha nem csak magamból akarok kiindulni, hiszen a táncosaim fantasztikusak, élő, lélegző entitások. Mindenkiben ott rejtőzik a bölcsesség és az élettapasztalat, és ha ezt igyekszem meglátni és felhasználni a darabjaimban, az egy gazdagabb alkotás lehet. Miután visszajöttem és megalapítottuk az L1 Egyesületet, azt éreztem, nem vagyok elég őrült, csináljunk valamit, amiben eldobhatom az agyam, ebből lett a Habcsók és más. Szégyenletesen keveset tudtuk játszani, pedig különleges és teljesen szürreális alkotás, köszönhetően annak is, hogy Árvai György díszletében 64 darab izzó lógott közöttünk a színpadon, mintha egy emberi agy belsejében járnánk. A Süti, bor, tánc, szex a társkeresés témáját járta körbe abszurd humorral, ez egy próbatermi anekdotából született. Ladjánszki Mártával is sok duettet készítettünk, például a szexualitás témáiról. De bármennyit erőlködtünk, már nem tudtuk fizetni a nyomott bérleti díjat sem a Bakelitben, ami nem kapott támogatást, pedig kellett volna, de azt mondták rá, hogy magánszínház.
Miután bejött a munkámba az improvizáció, az egyéniség szerepe, azt éreztem, sokkal izgalmasabb, ha nem csak magamból akarok kiindulni, hiszen a táncosaim fantasztikusak, élő, lélegző entitások. Mindenkiben ott rejtőzik a bölcsesség és az élettapasztalat, és ha ezt igyekszem meglátni és felhasználni a darabjaimban, az egy gazdagabb alkotás lehet.
Miután visszajöttem és megalapítottuk az L1 Egyesületet, azt éreztem, nem vagyok elég őrült, csináljunk valamit, amiben eldobhatom az agyam, ebből lett a Habcsók és más. Szégyenletesen keveset tudtuk játszani, pedig különleges és teljesen szürreális alkotás, köszönhetően annak is, hogy Árvai György díszletében 64 darab izzó lógott közöttünk a színpadon, mintha egy emberi agy belsejében járnánk. A Süti, bor, tánc, szex a társkeresés témáját járta körbe abszurd humorral, ez egy próbatermi anekdotából született. Ladjánszki Mártával is sok duettet készítettünk, például a szexualitás témáiról. De bármennyit erőlködtünk, már nem tudtuk fizetni a nyomott bérleti díjat sem a Bakelitben, ami nem kapott támogatást, pedig kellett volna, de azt mondták rá, hogy magánszínház.
Persze ez egy alkotóközösség volt, nem társulat, mindenki a saját munkáit is akarta folytatni. Mi indítottuk útjára az Ismeretlen kutatása programot is, de valahol a szakma se tudta befogadni, miféle fura formáció, milyen fura hely ez. Ez is egy tízéves történet volt, csak a végén itt is kifogyott alólunk a talaj.
Nem akarok mindent a rendszer nyakába varrni, mert én sem voltam nagyon kooperatív, hosszú ideig azzal foglalkoztam, hogy tudom megkülönböztetni magam, mert én nem akarok a tömegben lenni egyvalaki. Kicsit olyan volt a pályám, mint a hegeli dialektika, a tagadástól a tagadás tagadásáig, most tudom azt mondani, hogy már egy integratív szemléletem van, amiben mindennek jut hely, a néptánctól a baletten át a kortársig.
Mostanra megtanultam értékelni a közösséget is, és nagyon meghatott, milyen sok támogatást kaptam, már négymillió forintnál tart a gyűjtés.
Ha visszanézek, ez egy gazdag élet, hálás vagyok érte és van bennem egy megbékélés, bár remélem, még nem ért véget. Én azon igyekszem, hogy legyen tovább.
Infó: A ZéróPlusz táncstúdió idei képzésének házi bemutatója június 14-én vasárnap 19 órától tekinthető meg a Jurányi Inkubátorházban (II. ker., Jurányi u. 1.). A táncstúdió óráiról és képzéseiről ide kattintva lehet további információk. Ha módjában áll támogatni Berger Gyula műtéti költségeit, az alábbi oldalon tehet felajánlást: whydonate.com/hu/fundraising/help-gyula-live-pain-free-again
