Az Átlátszó nyomozta ki, hogy Balásy cégének háromszoros áron sikerült beszerezni a kelet-európai gyermekkor legpusztítóbb, fröccsöntött műanyag játékszörnyét, amelynek a hangjától is menten fedezékbe rohannánk, és miután fék sincs rajta, pár óra alatt ledarálja a mégoly drága szupinált gyerekcipőt is. S ha ez még nem lett volna elég, matricákat is kellett rájuk ragasztani közpénzből, hogy mindenki tudja, amikor a fideszes bácsik és nénik bölcsikbe meg ovikba mentek a gyerekek közt közpénzből kampányolni, akkor csakis a Családbarát Magyarországot építették.
Adhattak volna inkább gyerekkönyvet ajándékba, ha már valamit adni akartak – miközben emlékezetes, hogy a Magyar Péter által összegyűjtött adományokat nem engedték be a gyermekotthonokba, mert az persze kampányolás lett volna –, így a felnövekvő generációk már biztosan nem kerülhetnének olyan helyzetbe, mint Németh Blamázs, aki a parlamentben kérte számon, hogy „egy tiszás influenszer hölgy egy tiszás portálon azt mondta: Orbán Viktor a szegény leesett farkú, kissé balfék csacsi Németh Balázsra bízta az ellenállást”. Csakhogy már nem lehet nettó baromságokkal csont nélkül etetni a népet, mintha ez valamiféle perverz hasonlat, avagy kasztrációs fenyegetés lett volna, amit amúgy a YouTube-on, a saját műsorában mondott el a tiszássággal éppen nem vádolható, most is korrekten kormánykritikus Pottyondy Edina. Vagy szegényem azt gondolta, a „tiszás influenszer” olyan, mint az egyszeri megafonos, akinek nulla a saját szellemi terméke, és azt is a pártközpontból figyelik, tehát onnan ejnyebejnyézhetnek neki, hogy most aztán túllőtt a célon, teljességgel elfogadhatatlan a Micimackó-hasonlat!
Még jó, hogy a Fidesz-frakció csiszolatlan gyémántja nem azt kérte számon, hogy hol a férje, aki rendre tanítja, és ha nincs, azt mégis hogy képzeli.
Az igazság az, hogy kifulladt a félelem és reszketés-propaganda, mint ahogy Magyar Péter természetesen nem köpködött az ablaka alatt vonuló, meglehetősen ízléstelen tüntetőkre, és a szívecskézéssel sem fenyegette őket. A hergelés talán még véleményes lenne, de hát eléggé be voltak zizzenve alapjáraton is, nem ettől vadultak meg. Mégis rendre elhangzik, legutóbb a Mandiner műsorában, hogy „meddig kell még tűrni?”, és most nem a káröröm szól belőlem, hogy legalább még 16 évig, mert úgy lenne igazságos. Az élcelődés vagy a vihogás, amit most kap a levitézlett banda, a fasorban sincs az aljas hazudozáshoz, gátlástalan manipulációhoz és következmények nélküli karaktergyilkosságokhoz képest, ami a NER működésének esszenciája volt. Még Tanács Zoltán miniszter válasza, amelyben megértően, de nem leereszkedően elmagyarázta az irodalmi hivatkozást, is roppant elegánsan történt, a személyeskedés mellékíze nélkül.
Amikor Kövér László proletárdiktatúrát, Vitályos Eszter meg politikai boszorkányüldözést kiált, azzal is már csak azt a néhány NER-károsult választójukat tudják elérni, akik a Sulyok Tamás melletti megemlékezésen (a virágok elhelyezése már kissé ravatalozóhangulatban telt) Pócs János vállán sírtak, hogy védje meg őket, mert félnek, amióta a munkahelyükön egyedül maradtak fideszesek.
Még az ő érzéseiket sem akarnánk érvényteleníteni, mert a volt kormány hajszolta őket a zidegállapotba bele. Nekik is kellene ezért megfizetni, de láthatóan ők még mindig elég jól érzik magukat, az éberkómából hirtelen felébredt ügyészség még most sem közvetlenül az ő ügyeiket vizsgálja, és mintha a friss vádemelések egy része megint csak politikai indíttatású lenne, mint korábban a kényelmes semmittevésük.
A Fideszes drámakülönítmény ugyan ezen a héten is hatalmas gesztusokkal próbálta felhívni magára a figyelmet, történtek azért fontos dolgok is. Leváltották Győrfi Pált az Országos Mentőszolgálat szóvivői posztjáról, és a Magyar Fejlesztési Bank elnök-vezérigazgatóját is, mégpedig mindkettőt olyan nyilvános indoklással, amely egyértelműen kifejezte a transzparencia és a számonkérhető működés felé történő elmozdulási szándékot. Kórházi klímabeszerző és karbantartó programot indított a kormány, visszatért a Vonatinfo, újabb lépésekkel jutottunk közelebb az uniós források hazahozatalához, és végül, de nem utolsósorban (a Népszava kérdése nyomán) eltávolítják a közintézményekből az úgynevezett Nemzeti Hitvallást, avagy a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát. Ezzel szimbolikusan is vége a NER-nek, bárcsak ezt az Alaptörvény Asztalai is megérhették volna.
