Szereti a szerepjátékokat?
Gyerekkoromban örömmel színészkedtem, de a szerepjáték nem része az életemnek. Csak akkor vetemedek rá, ha nagyon be akarok jutni valamilyen érdekes helyre, ahova nem vagyok hivatalos. Ez is ritkán fordul elő.
Hogyan szánta rá magát mégis New Yorkban, egy teljesen idegen közegben, amely aligha kedveli az ilyen tréfákat.
Egyszerűen úgy éreztem, látnom kell, mi van ezekben a különös felhőkarcolókban, és egyértelmű volt, hogy mivel nem tartozom semmilyen elithez, ennek egyedüli módja, ha kiadom magam valakinek, aki nem vagyok.
Nem volt nyomasztó ez a kis szélhámoskodás? Nem érzett semmilyen veszélyt?
Annyira hajtott, hogy be kell ide jutnom, hogy minden más kikapcsolt bennem. Nem nyomasztott a kockázat. Azóta beszéltem több amerikai újságíróval is a projektem eredményeiről. Mondták, hogy ők is be akartak jutni ezekbe az épületekbe, megkeresték a beruházókat, hogy szeretnének velük interjút csinálni, és megnéznék a lakásokat. De nem engedték be őket, bármilyen nagy médiánál dolgoztak is.
Mi motiválta annyira, hogy a szerepjátékot is bevállalja?
Művészeti rezidencia-programon voltam három hónapig New Yorkban, amely alatt valamilyen művészeti projektet ildomos létrehozni. Hamar egyértelművé vált, hogy a városban feltáruló extrém egyenlőtlenségekkel akarok valamilyen módon foglalkozni.
Engem mindig az egyenlőtlenségek felső vége érdekelt. A csúcsról ránézni a problémakörre. A felhőkarcolók pedig nagyon látványos lenyomatai voltak annak, hogy milyen méreteket öltött a vagyonkoncentráció New Yorkban.
Tudott erről a sajátos funkciójú luxusépítészeti jelenségről, vagy akkor jött szembe?
Korábban is foglalkoztam a témával, csak olyan helyen, ahol nem volt probléma a bejutás, másrészt meg azok a projektek végül bedőltek. A manhattani negyed azért volt különösen érdekes, mert az épületek nem csak önmagukról szólnak, hanem hatásuk van a környezetre, a város többi részére is. Meg akartam nézni, miről is van szó.
A prekoncepcióhoz képest mi volt az újdonság?
Az volt az elsődleges célom, hogy bemenjek ezekbe a felhőkarcolókba, a lakásokba, és lefotózzam azokat a kilátásokat, amelyekhez csak egy szűk réteg és csak innen juthat hozzá. Vittem a kamerámat, és minden lakásban megkerestem a leglenyűgözőbb kilátást. Már maga a panoráma is sokat mond arról, hogy ki milyen helyet foglal el ebben a rendszerben. Ám az ingatlanosokkal való beszélgetésekből elég hamar világossá vált, hogy itt nem egyszerűen luxuslakásokról van szó, hanem egy sokkal összetettebb jelenségről.
Gondolom, arra számított, hogy ezekben a lakásokban azért laknak valakik. Tulajdonosok vagy bérlők…
Igen, ilyesmire számítottam. Bár sok épület teljesen új volt, még a beruházók árulták a lakásokat, azt gondoltam, lassan majd csak beköltöznek az emberek, lesznek szomszédok, elkezd működni a ház lakóházként. Ehhez képest nagyon meglepett, hogy az ingatlanügynökök sokszor szinte kizárólag befektetésként beszéltek ezekről a lakásokról: mennyit fog visszahozni, hány százalékot lehet nyerni rajta, hogyan tartja az értékét. Föl se merült, hogy milyen lenne ott élni, milyen a beosztás, mennyire praktikus. Igaz, 700 négyzetméteres lakásoknál ezek a dolgok már eleve kicsit abszurd módon merülnek fel. De mégis furcsa volt, mennyire meglepődtek az ügynökök, amikor azt mondtam, mi lakhatásra keresünk lakást. Mintha éppen a lakhatás lett volna a legkevésbé magától értetődő funkciójuk.
Kiket is fedett ez a „mi”?
– Gabriella Schmied néven mutatkoztam be. A Gabriella egyébként a második keresztnevem, szóval nem teljesen a semmiből jött. Azt mondtam, a férjemmel lakást keresünk magunknak New Yorkban, Budapestről költöznénk ide a gyermekünkkel, és szeretném megnézni a lakást. Aztán ehhez csapódtak még hozzá, kérdésekre válaszolva, mindenféle részletek.
Milyen figura kerekedett így ki Gabriellából? Vagy megalkotta előre? Kitalálta az egész életútját?
Nem, nem készültem fel. Méghozzá szándékosan. Válaszoltam kérdésekre, ez rakódott még rá a „figurára”. Aki azért nem változott lakásról lakásra. Már csak azért sem, mert amennyit tudtam, megtartottam magamból. Például hogy mit tanultam, hova jártam iskolába. Gabriella lényegében az én vagyonos alteregóm lett.
Az üzleti háttérről is ki kellett találni valamit…
Ez annyi volt, hogy a férjem antikvitásokkal foglalkozik, és van egy kortárs galériája. Bemondtam egy barátom nevét, akire ez teljesen illett. A dolog jól működött, mert ezek mögött a vállalkozások mögött lehet sok meg kevés pénz is. Nem lehet belőni. Ez a háttér elég volt ahhoz, hogy beengedjenek.
Kicsit persze bántott a patriarchális szemlélet, hogy már az első telefonbeszélgetésnél is rögtön azt kérdezték, ki a férjem. De érthető, hiszen a dollármilliárdosok 85 százaléka férfi.
Az ügynököket ezért nem is érdekelte Gabriella. A férjem nevét kellett átküldeni. És alaposan utána is mentek. A budapesti barátom talán öt interjút adott életében külföldi médiumoknak, azokból idézgettek az ügynökök a lakásnézések során.
Lényegében afféle vagyontárgyakról van szó?
Igen. Ezeknek az ingatlanoknak sokszor hasonló a funkciójuk, mint az aranynak vagy egy gyémántgyűrűnek: biztonságba helyezik a vagyont. Ez látszott azon is, hogy esténként szinte sehol nem égett a villany, és hiába volt portaszolgálat, medence vagy étterem, általában ezek is üresek voltak. Elkezdtem utánajárni, kik a tulajdonosok. A 2010-es évek elején Amerikában még lehetett offshore cégeken keresztül úgy lakásokat vásárolni, hogy a valódi tulajdonos személye rejtve maradjon. Mostanra ezt szabályozták, mert nem akarták, hogy bűntények manifesztálódjanak építészeti formában. Azóta le is apadt ez az iparág, és egyre több az eladatlan vagyoningatlan. New Yorkban négy beruházó céghez tartozik a legtöbb ilyen épület.
Leválasztásokkal hány család költözhetne be ezekbe a házakba?
Hétszáz biztosan elférne a száz emeleten. Csak hát nehezen lehetne átalakítani a lakásokat. És eladni őket nagyobb hasznot hoz, mint a bérleti díj. Ennek ellenére a beruházóknak még azt is sikerült elérni, hogy állami támogatásokhoz jussanak. Vannak olyan épületek, amik akár 100 millió dollár adókedvezményt kaptak a város büdzséjéből. Cserébe közhasznú tereket kellett építeniük, de ezek általában nagy betonplaccokban merültek ki. Van olyan szabályozás is, hogy szociális lakásokat kell értük kialakítani az épületben. Ezt úgy kerülték ki, hogy az olcsóbb kerületekben, Queensben vagy Bronxban felhúztak egy kisebb épületet 70 család számára. Persze az ezért kapott adókedvezményből a város maga többször ennyi szociális lakást tudott volna építeni.
A közhasznúság szempontjából mit nyújthatnak ezek a felhőkarcolók? Látványosságot?
Ha mostanában elmegy valaki a Central Parkba, azt láthatja, hogy az emberek ezekkel az épületekkel fotózkodnak. De a téma szempontjából Dubaj is rendkívül érdekes hely. Miután Európában és Amerikában már törvények tiltják az anonim ingatlanvásárlást, Dubaj lett ennek a bulinak az egyik központja. Gabriella Schmied oda is ellátogatott. Legjobban a mesterséges szigetek érdekeltek, amelyek építészetileg teljesen új jelenségek.
A Pálma-sziget valóban pálmafa alakú, „levelei” vannak, „erezetükön” futnak az utak. Úgy négyezer villával borították be, mind egyformák, szerintem nem túl ízlésesek, de mindet eladták. Úgy tudom, Matolcsy Ádámnak is van ott egy ingatlana.
Végigsétáltam pár „levélen”, és ugyanazt láttam, mint New Yorkban: függönyök behúzva, redőnyök leeresztve, üresség. Épületekbe viszont itt nem sikerült bejutnom.
Ha belegondolunk, az elit mindig is építtetett villákat, kastélyokat…
De régebben valóban maguknak, saját használatra csinálták. Gondos tervezéssel, saját belsőépítészekkel. Az említett luxusépületek célja teljesen más. Az ultravagyonos réteg számára ez csupán befektetés. A lakhatás helyett inkább az a kérdés, hogy mennyit ér majd tíz év múlva.
A témát feldolgozta könyvben, most kiállítást rendezett róla a Trafóban. Milyen a hatásuk? Sikerült átadni a kritikai attitűdöt, vagy az emberek inkább csak csodálják a látványos épületeket?
A kiállításon létrehoztam egy fiktív települést, Asset Townt, a Vagyonvárost, ahol csak befektetni lehet, lakni már nem is szabad. Csináltam hozzá promóvideót is, szerintem ez elég egyértelműen kritikai közelítés. Asset Town annak a logikának a végpontja, amit New Yorkban, Londonban és Dubajban láttam: mi történik, ha az építészetből kivesszük a lakhatást, és csak a vagyon marad benne. Önmagukban a belső terek képei nem igazán megrázóak. A panorámafelvételek már inkább, hiszen New Yorkban a Central Parkot felülről csak ezekből az épületekből lehet látni.
De az igazi kontraszt az, hogy városok lakhatási válságokkal küzdenek, miközben ezrével épülnek bennük a fölösleges, kihasználatlan négyzetméterek.
Márvány fürdőszobával, konyhával, reggelizőpulttal, vécépadlóval, tölgyfaparkettával. Ráadásul ezek az épületek még árnyékba is borítják környezetüket.
Mindez a mai tőkés rendszert szimbolizálja?
Abszolút. Egy rétegnél olyan vagyon halmozódik fel, amit már ők se tudnak igazán mire költeni. Sokat elmond egy korról, hogy mi emelkedik a város fölé. A templomok közösségeket szolgáltak, az irodaházakban emberek ezrei dolgoztak. Most viszont olyan épületek tornyosulnak a város fölé, amelyek néhány ember többletvagyonának őrzését szimbolizálják. Régen az elit kerítéseket emelt, hogy ne lássuk a vagyonát. Itt épp fordítva történik: a vagyon városképpé válik.
Mindez milyen társadalmi reakciókra ingerelhet?
Az egyetlen dolog, ami erre valamennyire megoldást nyújthat, az a törvénykezés. Több helyen próbálkoznak ezzel, például vagyonadóval vagy az üresen álló lakások szabályozásával. Barcelonában hozták meg az egyik legradikálisabb szabályt: ha egy ingatlan több mint fél évig üresen áll, amit az áramfogyasztás alapján állapítanak meg, bizonyos esetekben kötelezhetik a tulajdonost az eladásra. Az új New York-i polgármester (a demokrata párti Zohran Mamdani – a szerk.) pedig nemrég jelentette be, hogy erősen megadóztatná az 5 millió dollár fölötti, üresen álló, nem elsődleges rezidenciákat. Ez ösztönözheti a tulajdonosokat, hogy legalább bérbe adják a lakásokat. Lebontani nyilván nem kell őket, ha már léteznek, de ne szaporodjanak tovább. Igaz, ettől még a rendszer, amely kitermeli ezt az elitet és a szélsőséges vagyoni különbségeket, továbbra is megmarad.
Hogy érzi, kimaxolta a témát?
– Nem hiszem. Érdekelne még egy-két régió, a Közel-Kelet, Szaúd-Arábia. Magyarországgal sem foglalkoztam eddig, kicsit talán távol is tartottam magamtól, hogy itt vizsgálódjak. De ösztökélnek, hogy mélyedjek el a hazai jelenségekben.
Infó: Schmied Andi Asset Town című kiállítása június 14-ig ingyenesen megtekinthető a Trafó Galériában, keddtől vasárnapig 16-19 óráig (nagytermi előadásnapokon 22 óráig).
