A Bagázs önkéntesek, mentorok és helyi családok együttműködésére építve dolgozik azon, hogy megtörje a kirekesztettség és szegénység körforgását. Önök hogyan látják őket és a munkájukat?
A Bagázs Egyesület rengeteg olyan településen, roma-telepen dolgozik, ahol szerintem már a madár sem jár. Azt gondolom, hogy a mai helyzetben, azért, hogy azok a gyerekek, akik ilyen helyre születnek, ne vesszenek el, óriási szükség van az ilyen szervezetekre – hogy legyen valaki, aki foglalkozik velük, aki fölkarolja őket. Olyan élményekhez, lehetőségekhez jutnak általuk, amelyekhez egyébként sehogy sem jutnának hozzá – nagyon fontos munkát végeznek.
Hogyan kerültek kapcsolatba az egyesülettel?
Ők kerestek meg minket még évekkel ezelőtt. Mi pedig mindenképpen szerettük volna valahogyan támogatni az egyesületet, de személy szerint nem tudunk mindenhol ott lenni. Így a hírnevünkkel segítünk nekik. Már 2017-ben is volt egy közös jótékonysági koncertünk a Besh o droMmal a Bagázs javára az A38 Hajón, így egy régi együttműködés folytatódik most a Magyar Zene Házában is.
Mennyire érzik a hírnévvel járó felelősséget?
A hírnevünk a mi keresztünk is – azzal, hogy ilyen embertömegeket tudunk megmozgatni, koncertre hívni, tennünk is kell valamit. Mert valljuk be, a mai Magyarországon a cigányellenesség még mindig valamilyen formában jelen van. A színpadon lehet, hogy ismert ember vagyok, de amikor lejövök onnan és élem a hétköznapi életemet, ugyanúgy átlagos cigány embernek látnak azok, akik nem ismernek. Amivel önmagában nincs gond, én büszke vagyok a származásomra – a probléma az, amikor mindenkit egy kalap alá vesznek és azok alapján ítélnek meg bennünket, akik rossz példát mutatnak. A koncerteken viszont, a zenén és a személyes találkozáson keresztül, lehetőségünk van arra, hogy olyan élményt adjunk a magyar közönségnek, ami után más szemmel néznek a cigányságra.
Van erre személyes példájuk?
Nagyon sok ilyen történetünk van. Volt, hogy egy skinhead jött el a koncertünkre. Meglepődtem rajta, de nagyon jól érezte magát. Olyan is volt, aki azt mesélte, korábban, ha meglátott egy cigány embert az utcán, inkább átment a túloldalra, de megismert minket, és teljesen megváltozott a véleménye a cigányságról. Van egy repülőgép-pilóta ismerősünk is, aki egy koncert után került közel hozzánk. Akkor még Paszabon laktam, és rendszeresen jött látogatni. Emlékszem, egyszer amikor jött, paprikás krumplit főztünk kolbásszal. Azt mondta, életében nem evett még olyan jóízűen paprikás krumplit, mint nálunk. Nem az étel, hanem a fogadtatás volt fontos. Rögtön úgy bántunk vele, mintha a családhoz tartozna, hiszen a cigány emberek nagyon vendégszeretők – és persze kiváló vendéglátók is. Én anyámtól tanultam: emlékszem, gyerekkoromban jártak a faluban román házaló árusok. Teljesen idegenek voltak, de anyám behívta, megvendégelte, megetette, megitatta őket. Amikor már zenéltünk, nagyon sok tévés-, rádiós-újságíró járt hozzánk Paszabra Budapestről. Sokan mondták, hogy olyan érzésük volt, mintha egy másik világba csöppentek volna. Olyan közeget, olyan vendégszeretetet tapasztaltak nálunk, amiről azt hitték, már kihalt az emberekből. Most, hogy Budapesten élek, egyre jobban értem, miről beszéltek. Itt az emberek képesek úgy elmenni egymás mellett, hogy nem köszönnek a máskinak. Mindenki a saját életét éli és teljesen lefoglalják a saját gondjai. Persze lehet, ez a városi élet része, de nekem hiányzik az a fajta közvetlenség és nyitottság, amit otthon, Paszabon természetesnek vettünk.
Milyen jelenleg a magyar cigányság helyzete?
Most is nagyon nehéz a helyzet. Ha csak a saját falumat, Paszabot nézem, ott sincsenek igazán olyan lehetőségek, amelyek egy fiatal számára egyértelmű jövőképet mutatnának. A lányaimnál is tapasztaltam, hogy amikor arról beszélgettünk, mivel szeretnének foglalkozni, sok bizonytalanság volt bennük. Nem látták pontosan, milyen szakmát lenne érdemes választaniuk, amiből tíz-tizenöt év múlva is biztos megélhetésük lehet. Mert lehet valakinek bármilyen diplomája, attól még ott marad előtte az a bizonyos „C betű”. Ráadásul a cigány fiatalok sokszor jóval mélyebbről indulnak. Nekik gyakran kétszer annyit kell teljesíteniük ugyanazért az eredményért. Ezért is olyan fontos, hogy legyenek olyan szervezetek, amelyek segítenek nekik eligazodni, kapaszkodót adnak, és megmutatják, hogy van út előre.
Gondolja, hogy van egy belső gát, ami miatt nem is álmodnak a kitörésről?
De álmodnak – persze, hogy álmodnak! Csak a környezetnek óriási hatása van a gyerekekre. Ha a szülőnek nincs diplomája, a testvér sem tanult tovább, ha a környezetében senki nem végzett iskolát, akkor ez lesz számukra a természetes. Ha azt látják, hogy a szomszéd lány sem diplomázott, sőt, a középiskolát sem fejezte be, férjhez ment, és mégis boldogul, akkor könnyen azt gondolják, hogy nekik sincs szükségük többre. A saját családomban is volt, aki a középiskola befejezése helyett férjhez ment és ma már gyermeket vár. Ha kérdezem, a válasz annyi: „Majd lesz valahogy”. Csakhogy ebben a „majd lesz valahogy”-ban nagyon sok veszély van. Mert mi történik, ha egyszer az a férj már nincs ott és egyedül marad a gyerekkel? Hogyan fog megélni? Ezeket a kérdéseket sokszor senki nem teszi fel időben, mert ezek a minták sajnos nagyon régóta velünk élnek, és nagyon mélyen gyökereznek. Éppen ezért tartom fontosnak a Bagázs Egyesületet, akik próbálják terelgetni őket, megmutatni nekik, hogy vannak más lehetőségek is.
Önnek ki mutatott példát?
Az apám. De nem is példát mutatott, hanem fogta a fülemet és húzott maga után dolgozni. Rengeteg földünk volt, ezért állandóan kint kellett lenni – kapálni, szántani. És maga a munka... nem is tudom, hogy a szeretete alakult-e ki bennem, mert gyerekként kifejezetten utáltam kimenni dolgozni. De mivel mindig menni kellett, egy idő után úgy megszoktam, hogy amikor nem csináltam, hiányzott. Már nem tudok meglenni nélküle és ez a mai napig mindenre kihat. Ha valamit meg kell csinálni, azt rögtön megcsinálom.Úgy vagyok vele, hogy amit ma meg lehet tenni, azt tegyük meg ma, mert nem biztos, hogy holnap is lesz rá lehetőség. Ez a hozott anyag. És most a fiaimon is ezt látom, mindketten dolgos gyerekek.
Mi várható a június harmadikai koncerten?
Mi hozzuk azt, amit a közönség vár tőlünk, mert ha nem játszanám el a Muki fiát, szerintem megdobálnának. Azokat a dalokat el kell játszani, amiket az emberek szeretnek, még akkor is, ha néha már a hátam is fáj tőlük. Bár amikor meghallom, hogy több száz vagy több ezer ember együtt énekli velünk, akkor mindig meggyógyulok. Elmúlik minden bajom, és örülök neki, hogy egymillió-egyedszer is elénekeltük a Muki Fiát. Aki eljön, biztosan nem fog csalódni. Nagyon jó estét kap majd, és közben egy nagyon fontos ügyet is támogat.
Infó: Parno Graszt és a Ham Ko Ham közös jótékonysági koncert a Bagázs Közhasznú Egyesület támogatására. Magyar Zene Háza, 2026. június 3.
