Mintha repedeznének a keretek, a folyamatok más politikai, intézményes formákat követelnének maguknak. A miniszterelnök fogadja a köztársasági elnök gratulációját megválasztása alkalmából, majd lemondásra szólítja fel. Videófelvételeken a nép elé tárja a korábbi kormányzati épületek, hivatalok luxusát. Alkotmánymódosítást követelő javaslatot nyújt be a miniszterelnöki mandátum korlátozására. A volt miniszterelnök kimenekül a látható politikai térből. Védvonal kialakítására szólítja fel társait, híveit. A parlamenti ülésen újra meg újra elhangzanak korrupciós és egyéb vádak, az ellenzék védekezik: a megfelelő hatóságok mindent kivizsgálnak, itt kormányozni kéne. A parlament összetétele is furcsa, pedig van benne kormánypárt, ellenzék, frakciókkal, bizottságokkal. És mégis. A DK a kampányban azt harsogta, kell ide egy baloldal is, különben baj lesz. De nem önmagában a baloldal hiányzik. Inkább arról van szó, hogy olyan politikai helyzet alakult ki, amelyet nehezen tud keretezni a hagyományos parlamentarizmus.
Külső megfigyelők, szakértők jelentik ki, nem elegáns alkotmánycsavarásokkal eltávolítani a köztársasági elnököt. Miközben egyetértenek elmozdításának szükségességével, óvatosságra intenek a vizsgálóbizottságokkal kapcsolatban, de elismerik felállításuk jogosságát. Nemtetszésnek adnak hangot a karmelitás „tárlatvezetéssel” szemben. Mégis elkerülhetetlen, észszerű lépésnek tartják. Megfogalmazódik, hogy szimbolikus jelentésű intézkedésekről van szó, amelyek nem haszontalanok, és még sokáig képesek lelkesíteni, egyben tartani a szavazótábort. Én azok véleményét osztom, akik szerint ez nem szimbolikus politizálás. Hanem valódi, hús-vér politikai cselekvés.
Önkény ellen lázadás
Ha a folyamatok, furcsa disszonanciák mélyére nézünk, azzal kell szembesülnünk, hogy Magyarországon forradalmi helyzet van. A társadalom többségéből kirobbant az elégedetlenség (pontos okait most hagyjuk), és fellázadt az Orbán-rendszer ellen. A szó legeredetibb értelmében. Magyar Péter és a Tisza szervezete pedig, amely nem egy hagyományos, kiépült párt, politikai kiválasztott szerepbe helyezkedve beállt elé, és mozgalommá formálta. Legitim politikai formát adva neki. Ez nagy szerencse, mert a társadalomban egyre erősebb protestenergia akkumulálódott. Több alkalommal is kirobbanhatott volna. Az elementáris Pride-tüntetés világosan jelezte, mekkora erők tudnának elszabadulni. Ha az a tömeg a Kossuth tér felé veszi útját, akár el is söpörhette volna a regnáló kormányt. Hasonló erőt mutatott a Tisza-tábor október 23-án és március 15-én is. A politikai szereplőknek azonban sikerült „választási mederben” tartani a lázadást. Úgy gondolom, a Fidesz is érzékelte a veszélyt, és képes volt józanul cselekedni. Most nagyon szeret büszkélkedni vele, hogy nem halasztotta el a választásokat, tartózkodott a túlzottan nemtelen eszközöktől, elismerte vereségét, átadta a hatalmat. Ha másként tesz, az erőszak elszabadulását kockáztatta volna.
Naivitás azt képzelni, hogy effajta forradalmi lendület megtörhet a hatalom megszerzésével. Ami törvényesen történt, de a törvényesség hangsúlyozása itt némileg megtévesztő. Csupán egy utat, eszköztárat jelöl a gyökeres változások végigviteléhez.
A cél, akár bevalljuk, akár nem, az Orbán-rendszer, a neofasizmusba hajló, illiberális maffiaállam teljes felszámolása. Vezető figuráinak, visszaéléseket elkövető szereplőinek semlegesítése, eltávolítása a politikai életből.
Az ehhez használható törvényes eszközök (amelyek nem koncepcionális pereket jelentenek) lehet, hogy nem elegánsak, csikorognak, de kizárják a fizikai erőszakot, kontrollálatlan megtorlások elszabadulását. A parlamenti viták még nem tudnak leszűkülni a korlátozottabb értelemben vett kormányzás stratégiai és technikai kérdéseire. Rá kell kényszeríteni a bukott hatalom képviselőit a meghátrálásra, az elhatárolódásra kormányzati örökségük vállalhatatlan elemeitől, és kijelölni a politikai élet új kereteit. Aminek vágyát a Tisza kampányában meghirdetett alapelvek mentén meggyőző többségű társadalmi akarat legitimálja.
Nemzetgyűlés a Házban
Mindebből az következik, hogy a jelenlegi törvényhozói testület nem tekinthető hagyományos értelemben parlamentnek. Valódi funkciói mentén egyrészt egyfajta „forradalmi tanácsnak” tekinthető, amely lezárja az előző politikai rendszer elleni lázadás folyamatát. Ezzel párhuzamosan pedig alkotmányozó nemzetgyűléssé formálódik, amely – remélhetőleg széles körű társadalmi konzultációval – kiizzadja az ország új, polgári demokratikus, a jogállamiságot garantáló alaptörvényét. És akkor a továbblépéshez szükséges reformtervek, hosszú távú programok kidolgozásáról még nem is beszélünk. Így aztán pillanatnyilag a kormány gyakorlatilag „ideiglenesnek”, ügyvezetőnek tekinthető. Koordinálnia kell a fenti „rendszerváltó” feladatokat, és közben biztosítania az ország napi működését.
Ebben a helyzetben nehéz tájékozódni, mozogni, ha bürokratikus szigorúsággal mindenáron bele akarjuk préselni a létező, hagyományos jogi, intézményi keretekbe, figyelmen kívül hagyva belső dinamikáját, politikai irányát. Az Orbán-rendszer épp azzal tudta sokáig megtéveszteni a társadalmat, hogy törvényességbe csomagolta a jogállam lebontását, a céljaihoz szükséges illiberális, autokratikus működés kialakítását. A jogi eszközök most is egy rendszerszintű változás „szabályozottságát” szolgálják elsősorban.
Ám ezúttal csupán átmeneti időszakról van szó, amelynek célja éppen egy új, a demokratikus elvekkel koherens törvényesség megteremtése.
A Tisza euforikus hatású választási győzelme egyben azt is bizonyította, hogy a szabad pályát kapott forradalmi jellegű, rendszerformáló folyamat zárójelbe szorítja a pártpolitizálást, mert mozgalmi politizálást követel. Azok a pártok, amelyek nem indultak a választáson nem egyszerűen azt ismerték fel, hogy nincs esélyük, hanem ösztönösen ráéreztek, hogy most nincs rájuk szükség. Jobb, ha támogatják a Tisza mögött társadalmi méretűvé erősödött ellenzéki mozgalmat. Ez került most kétharmados többségbe a parlamentben, és nem nagyon lehet mit kezdeni vele a pártpolitizálás hagyományos eszközeivel, szervezeti formáival. Hivatalos ellenzéki szerepkörbe merevedve számonkérni ígéreteket, felszólalásról felszólalásra előhozakodni a 480 forintos benzinárral meg hasonlókkal. A Fidesz megújulását vélhetően az segítené elő, ha önkritikus cezúrát húzva saját történetében csatlakozna az átalakulás nemzeti mozgalmához, és abban képviselné saját elveit. Ha elfogadná, hogy most nem egy másik párttal áll szemben, hanem változásokat akaró és azokért tenni is kész társadalmi többséggel. Merev, fundamentalista pártpozícióban maradva könnyen kisodródhat a politikai térből. Amiért persze nem hullatnék könnyeket.
Konzultálni kötelesség
Hogy milyen szintű átalakulásról van szó, jól szimbolizálja a miniszterelnöki mandátumot korlátozó törvény. Amely egyébként nem szimbolikus célú. Jelzi, hogy az ország a továbbiakban nem akar teret engedni a politikai hatalom semmiféle koncentrálásának. Teljesen értelmetlen darálni, hogy parlamenti rendszerekben általában mi elfogadott. A saját tapasztalatunk, hova fajulhat a hatalomkoncentrálásban ez a rendszer is. Akkor meg fékezzük meg ezt minden lehetséges módon, mert a demokráciát erősítjük vele. A mandátumkorlátozás ráadásul a pártok működését is segítené, kevésbé szerveződnének egy vezető köré, sokszínűbb lenne belső életük, alkalmasabbá válnának megújulásra, nagyobb ösztönzést kapnának új, tehetséges, kormányzásra képes politikusok kinevelésére.
A jelenlegi helyzet természetesen csak egy lehetőség. Nem tudni, hova fut ki ez a folyamat.
Nincs kizárva, hogy egy új elit rátelepszik, és a számára legelőnyösebb ponton lefojtja. De egyelőre felesleges morfondírozni azon, mi lesz. Fontosabb lenne részt venni a dolgok alakításában. Kulcskérdés, meddig tud kitartani a társadalmi aktivitás, a mozgalmi jelleget erősítő energia. Milyen szerephez tudnak jutni a különféle szervezetek az alkotmányozásban, a reformtervek, átfogó projektek kidolgozásában. Ki tud-e alakulni szerves kapcsolat köztük és a tiszás képviselők, illetve a kormány között. Amit aztán később akár törvényi szintre is lehetne emelni. Hogy a kormány, a parlament minden esetleges alkotmánymódosításnál, átfogó jellegű törvényjavaslatnál, állami programnál köteles (!) konzultálni, egyeztetni szakmai szervezetekkel, a szakszervezetekkel és más illetékes civil fórumokkal. Most nem a leendő pártstruktúra a lényeges. A társadalmi részvételt kellene megszilárdítani. Ami elvezethet egy sajátos, a jelenlegieknél demokratikusabb rendszer kiépítéséhez. Miért ne mutathatna Magyarország a társadalmi progresszió terén vonzó példát, mintát a világnak? Arra valóban sokáig büszke lehetne.
