Papp Sándor Zsigmond: Gátak és tehenek

Anélkül, hogy tudtuk volna, a hátrányból kovácsoltunk előnyt. Persze ezt mi nem így mondtuk annak idején, szerintem nem is agyaltunk rajta egy pillanatig sem. Ha az embernek nincs választása, akkor szinte magától értetődően járja végig az egyetlen utat. De hogy világos legyek: a román diktatúra nem pártolta, hogy a hőn szeretett nép tagjai elhagyják az ország határait és világot lássanak, mert a végén még felforgató gondolatokkal térnek vissza, így nekünk a természet lett a külföld. A hegyi patakok a római Trevi-kút, az erdő a kölni dóm, a hűs tavak pedig a párizsi diadalív.

Sokat tanultam ezekből a kirándulásokból. Például, hogy az erdőt járva mindig legyen nálam olyan bot, amelynek a vége Y alakú, mert jól jöhet, ha egy vipera meg akar marni. (Feltéve, hogy lesz annyi lélekjelenlétem, hogy egyáltalán használni tudjam.) Épp ezért jó a legnagyobb melegben is hosszú szárú nadrágban járni, mert az is véd valamennyire. Béla bácsi, aki nagy erdőjáró volt, és az ehető gombákat is jól ismerte, azt mondta, hogy a kígyó alapvetően nem támad emberre, de ha felzavarjuk az avarban, akkor bizony elégtételt vesz a háborgatásért. De ekkor tanultam meg gátat építeni a patakokon és folyókon kövekből és ágakból, hogy aztán a felduzzadt vízben jól lehessen hűsölni; és tüzet rakni, tájékozódni, tücsköt fogni, ha pisztrángot szeretnénk, sátrat verni, meg úgy általában mindazt, amit a cserkészektől sajátít el az ember: úgy élni a természetben, mintha az nem lenne idegen közeg. Ezért sem lettem teljesen városi gyerek.

Még a kilencvenes évek elején is túráztunk a Fogarasi-havasokban, a gerincen mentünk végig, számomra szédítő magasságban (tériszonyos vagyok), megcsodáltuk a tengerszemeket, a júliusban is megmaradt hófoltokat. Volt ennek valami romantikája, ami nagyon meg tudta ragadni a képzeletemet. Hiába jártak előttem oly sokan, én mégis úttörőnek képzeltem magam, szinte ittam a komor hegyek nyújtotta látványt.

Aztán tényleg megnyílt a világ. A természettel már nem tudott versenyezni a minden igényt kiszolgáló tengerpart, az épített örökség, a gasztronómia, a nyüzsgés, az élet. Már sokkal szívesebben sztoriztam egy átkoktélozott portugál estéről vagy egy toledói sétáról, ahol az útikönyv szerint is a legtöbb az egy négyzetkilométerre eső kulturális és építészeti látványosságok száma, mint arról, hogy milyen hajnalban felébredni egy erdei tisztáson. A természet csak látványelem maradt két város között, mint a poszterek a panellakások falain. Azt az illúziót táplálta, hogy karnyújtásnyira van, pedig sosem volt távolabb. Tényleg városi ember lettem.

Ausztria viszont e tekintetben is megváltoztatott. A kocka már akkor el volt vetve, amikor a fővárosba költöztünk, amit szinte körülölel a híres bécsi erdő. Alig teszi ki a lábát az ember, és máris ott a rengeteg. És akkor még egy szót sem szóltunk a szurdokokról. Elég pár kattintás, és máris hetven közül válogathatunk, a zöme lélegzetelállító látványt nyújt még a képernyőn keresztül is. Nem csoda hát, hogy itt a túrázás nem úri passzió, hanem az életvitel szerves része. És még az igazán jó időt (amikor egy felleg sincs az égen) sem várják meg vele, amint lehet, nekivágnak.

Lassan, de biztosan mi is csatlakoztunk ehhez. Van már családi verzió, amikor kutyástul, gyerekestül, feleségestül megyünk végig a túraösvényen, és van a fiús verzió, amikor keményebb terepet választunk, és kicsit meghajtjuk magunkat. Egyelőre még csak egy napra szólnak ezek, de könnyen lehet, hogy végül ebből is sátrazás, vagy valami hasonló lesz. Ezeken az alpesi lankákon nem lehet melléfogni, amerre csak fordul az ember, képeslapra kínálkozó kilátás fogadja. Még a tehenek is idilliek. Velük azért nem árt az óvatosság, ugyanis a minap is jött a hír, hogy egy házaspárra támadták rá, egyikük meg is halt. Ha a borjaikat védik a betolakodóktól, akkor a csokis papíron látható békés jószágok igencsak képesek begorombulni, olyannyira, hogy több ember hal meg a tehenek miatt világszerte, mint cápatámadásban. Az út előtt át is vettük a gyerekekkel, hogy mit szabad tenni és mit nem tehén-közelben (például ne fordítsunk nekik hátat, és ne akarjuk őket minden áron megsimogatni).

Engem viszont, ahogy régebben, úgy most is a csend nyűgöz le. Talán az eltelt évtizedekkel a hátam mögött még jobban tudom értékelni. Otthon a csend az, amikor elnémul a város zúgása és morajlása, amikor senki sem kiabál a gyerekek után, egy felnőtt sem működteti számos eszközei egyikét. Úgy is mondhatnám, hogy a városban a csend: hiány. Az emberi tevékenységek vágyott nullpontja. A természetben viszont adottság. A fák nem azért hallgatnak, mert nincs jobb dolguk, vagy mert rájuk szólt valaki. Odakint minden nesznek, egy faág reccsenésének, a hirtelen feltámadó szélnek is jelentősége van, és nem melléktermék. És ezt úgy szívom magamba, mint a szivacs, hogy majd otthon is rájárjak. Találjak valamit az eredendő létezésemből, amit két villamoscsörömpölés között oly sokszor hajlamos vagyok elveszíteni. A békémből, amit az istenek adtak, és az emberek veszik el.