De arról, ami odabent zajlik, nem tud beszélni, mert nincsenek szavai hozzá, még nincs bejáratott csatorna, nincs szelep, hogy távozzon a túlnyomás.
Apróságokkal kezdődik. Maga sem tudja, miért, de nem akar elmenni kirándulni, mert tudja előre, hogy ott rosszul fogja érezni magát, hiszen beszélgetnie kell. Megígérjük neki, hogy egész nap a szobájában maradhat, ha akar. De nem, úgysem jó, legszívesebben nem menne sehová. És dúl benne a harc. Alig lehet megvigasztalni, pedig még két hét van az indulásig. Végül ő lesz az, aki a leginkább lubickol a társaságban, másodpercek alatt feloldódik. Aztán az egyik tanár ír, hogy jó ideje nem adott le a gyerek házi feladatot. Kérdezzük tőle a legszelídebb hangunkon, mert a magunk bőrén is tapasztaltuk, hogy a szidás, a korholás ilyenkor mit sem ér, hogy de hát miért nem. Nem tudja. Nem gondolt arra, hogy ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek? Nem tudja. De hát nekünk úgy tűnt, hogy elég sok időt tölt a füzetei felett, vagy rosszul láttuk? Nem tudja. És látszik, hogy ott belül majd széttépi valami.
Nincs mese, ehhez pszichológus kell.
Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom (hetvenes évek) és egy olyan kisvárosból származom, ahol már az ötlet is a gyengeség jele lett volna. Hiszen pszichológushoz csak a bolondok fordulnak, bocsánat: küldik őket. A másik fele szerint ez amolyan úri huncutság, amcsi szokás. Mondták ezt a bezárkózó román diktatúra legsötétebb pontján. És tényleg: később én is számtalan olyan filmet láttam, ahol a rendíthetetlen hős (legtöbbször kiégett katona vagy rendőr) kelletlenül megy el az „agyturkászhoz”, mert ő nemcsak a bombát képes a fináléban fél perc alatt hatástalanítani, de a lelki nyavalyák is lepattannak róla. Ezekben mindig kellemetlenkedő, idegesítő kérdéseken rágódó alakoknak tűntek a „szakemberek”, akiken átgázol a hős egója. Szerencsére voltak olyan filmek is, mint a Good Will Hunting, amelyben Robin Williams hozta élete alakításában a kissé rendhagyó pszichológust, aki végül képes sínre tenni a zabolátlan zseni életét. De mondhatnám a Mácsai Pál alakította terapeutát is, aki egy fél országnak mutatta meg, hogy csöppet sem kuruzslás leásni a lélek, a psziché bugyraiba. Érdemes elolvasni a vele készült interjút, hogy milyen nehézségek alapján talált rá a megfelelő hangütésre, az igazi, szakmai kíváncsiságra, amellyel egy másik ember felé fordul.
Persze huszonéves korunkban a pszichológus szerepét a jó barátok, egy-egy kiválasztott vitte, akit bármikor fel lehetett hívni, hogy elsírjuk az épp aktuális bánatunkat, ami leginkább valamilyen szívzűrből fakadt. Igaz, csak a felszínt kapargattuk, ambuláns kezelést nyújtottunk a friss horzsolásokra, mintha valaki rumos koktéllal gyógyítaná a gerincsérvét. Az akut fájdalom elmúlik, a baj marad. Mert a problémák végül egyre összetettebbekké váltak, és lassacskán kénytelen voltam megtanulni, hogy bizonyos traumákat nem lehet lábon kihordani, mint a náthát. Ráadásul még évtizedek múltán is képesek befolyásolni a döntéseinket, mert fáradhatatlanul dolgoznak odabent. Legtöbbször némán, ám annál nagyobb erővel.
Így aztán mi is elmagyaráztuk Dusinak, hogy mi fán terem ez a mesterség. Valakivel kötetlenül beszélhetsz magadról csupa olyasmit, amit másnak nem mondanál el, és ő sem mondhatja el másnak. Még nekünk se, bármilyen szépen is kérnénk. Igazából ez olyan, mintha válladra csapnád a batyudat, akár a mesékben, és őrült nagy kirándulásra indulnál. Csak magadban. A felderítetlen belső tájakon. Mert bizony olykor erre is időt kell szakítani. Feltérképezni azt, amiről úgy gondoljuk, hogy „magától” is működik.
Dusinak is csakhamar felcsillant a szeme, hiszen ez azért igazán nagy buli: egy felnőttel beszélni, aki csak rá figyel, megosztani vele a titkokat, mintha csak a tapasztaltabb önmagunkkal folytatnánk párbeszédet. Még nem tudjuk, mi fog kisülni a dologból, az első ülés ráadásul velünk, szülőkkel indul, mintha csak a „tettesek” fantomképét kellene megrajzolni. Ezzel viccelődtem magamban, mert tényleg van bennem valami szorongásféle, hogy mi, vagyis én rontottam el valamit. Basáskodó apaként telepszem rá a gyerekre, elszívom előle a levegőt, rossz mintát mutatok az olykori mogorvaságommal, antiszociális viselkedésemmel. De hát ez is hozzátartozik az emberi psziché panoptikumához, vigasztalom magam. Épp ettől leszek emberi, hús-vér szülő, és nem egy mosóporreklám vigyorgó statisztája.
Ments meg uram a hibáinktól, mondanám, ha nem tudnám, hogy olykor épp ezek a legszerethetőbb részeink. A legesendőbbek. Ahogy a dadogásban is például lehetőséget láttam, és nem betegséget. Egy másik életet. Azt hiszem, már ezért a mondatért is megérte anno a terápia. Megyek is, felfekszem a magam díványára.
