Az ifjúságügy mint szakpolitika – mint oly sok minden más – megszűnt az elmúlt 15 évben. A percet uralni kívánó kommunikációs kormányzás kitermelte magából az ifjúságpolitikus „legyen fiatal és szép, ennyi elég is lesz” korifeusait. Pedig az ifjúságügy nálunk szerencsésebb országokban az egyik letéteményese a demokráciatanulásnak, a szabadidős szolgáltatásoknak, az érdekképviselet folyamatai megértésének.
Ráadásul azt a tévedést is magáévá tette az előző kormányzat, hogy a kortárscsoportról, a leválásról, saját család alapításának időszakáról szóló ifjúságpolitikát szimplán a családpolitika részeként kezelte, és ezt akkor sem volt hajlandó korrigálni, amikor rendre kudarcot vallott az ebben a keretezésben értelmezhetetlen folyamatok kezelésével.
Azt is ki kell mondanunk, hogy bár sok szakpolitika érinti a fiatalokat, de nem minden ifjúságpolitika, ami nálunk kampányidőszakban annak fényében tündököl: a gyermekkgondozási segélytől a lakhatáson át a továbbtanulásig. Ám nem is lehet ezt leszűkíteni a gyurcsányi értelmezésre, amikor az ifjúságpolitikát valami futottak még tárca padlásszintjén két íróasztal jelképezte. Az ifjúságügy és kezelése európai programért kiált. Értelemzése és mintái – megfelelő adaptáció mellett – rendelkezésre is állnak.
1. Az ifjúsági szolgáltatórendszerről szóló törvény olyan hiátus, amelynek már az Orbán-rezsim előtt is nekifutottak háromszor, legutoljára 2006-ban. A törvény rendezhetné az önkormányzatok ifjúsági feladatait, olyan normatívát határozhatna meg, ami helyben a fiatalokra költendő, rendezhetné az ifjúsági civil szervezetek bekapcsolódását a döntéshozatali folyamatba.
Magyar Péter: Kedves fiatalok, ez a választás leginkább rólatok szól2. Ha az ifjúsági törvény a jogi keret, az ifjúsági stratégia az a tartalom, amely körvonalazhatja, hogy milyen lehetőségeket kívánunk teremteni a jelenlegi és leendő fiatalok számára. 2009-ben az országgyűlés 90 százalékos többséggel fogadta el a 15 éves ifjúsági stratégiát, amelyet többtucat szakember állított össze, nem titkoltan népfrontos jelleggel. Az Orbán-kormány nemhogy egy betűt, de még a vesszőket sem valósította meg belőle, majd 2025-ben új stratégia kialakításába kezdett, konzultálni azonban – elfedendő a cselekvés hiányát – csak saját elvnélküli barátait hívta meg. Szerencsére a folyamat nem ért a végére, így hatályon kívül sem kell helyezni.
Meg kell kezdeni tehát egy új ifjúsági tervezés előkészítését.
3. Az ifjúságsegítő képzést – a szakma BA szintű végzettséget javasolt – a kormány 2014-ben egy tollvonással beolvasztotta az újonnan létrehozott közösségszervezés képzésbe, ezáltal tulajdonképpen megszüntette azt: a szakirány létszámai 90 százalékkal estek. Pedig ezek az ifjúságsegítők segíthetnének abban, hogy a városokban, járásokban, kerületekben a család és iskola mellé egyenrangúan felzárkózó szabadidőben a fiatalok számára legyen tartalom, tér és támogatás, ahol a mellérendelt társas helyzeteket és az önkéntesen vállalt tevékenységek szabályrendszerét elsajátíthatják. Az ifjúságsegítés európai mintára történő ismételt bevezetése és felmenő rendszerű, szakmakénti meghatározása (BA, MA, PhD) alapozhatja meg, hogy fiataljaink magukért kiállni képes, szolidáris polgárokká válhassanak. A képzést elvégzők számára biztosítani kell a foglalkoztatást is, valamint azt a módszertani hátteret, amit 2011-ben szüntetett meg a rezsim. Egy ilyen háttérintézmény adhatna hathatós tartalmi segítséget azoknak az ifjúságsegítőknek, akik a terepen dolgoz(ná)nak.
„Nem is egyszerűen csak szakadék, hanem generációs ellentét, generációs feszültség van ma Magyarországon”4. A civil ifjúsági szervezetekkel való kapcsolat a partnerség szellemében rendezendő, mégpedig úgy, hogy valódi, legitim érdekegyeztető rendszer alakuljon ki; ahol nem csak a domesztikált szervezetek férnek az asztalhoz, ők is rendre csupán egy PR fotó erejéig. Hiszen az ifjúságkutatás mellett a civil szervezetek hozzák felszínre és jelzik a társadalmi problémákat, folyamatokat, megoldandó helyzeteket.
5. A stadionépítési láz közepette nem meglepetés, hogy eljelentéktelendtek azok a fizikai terepek – táborok, ifjúsági házak, grundok és társaik –, amelyek alternatívát, de legalábbis kiegészítést jelenthetnek az online világgal, a közösségi média, videós tartalmak és megmondóemberek leszűkítő valóságával szemben.
6. Az egyetemi Erasmus programokból való kitiltás mellett kevesebb szó esett arról, hogy a programnak van egy ifjúsági lába, amely továbbra is működött, és így évente sokmillió euró jutott a rendszerhű, megalkuvó vagy épp domesztikált ifjúsági szervezeteknek, természetesen erőteljes kormányzati kontroll alatt. Nem beszélve a hazai forrásokról, amelyek egy része a Gyermek és Ifjúsági Alapprogram, más részük a Nemzeti Együttműködési Alap égisze alatt „hasznosult”. Bizonyos, hogy mind tartalmukban, mind az eljárást illetően meg kell újítani az ifjúsági forrásbővítő rendszereket.
„Orbán Viktor unalmas és fárasztó, de amúgy annyira senkit sem érdekel a politika, csak ami van, az már nagyon rossz”7. Érvényes ifjúságkutatás nélkül nem kerülhetnek felszínre azok a problémák, amelyek megoldásokká transzferálása a szakpolitika egyik feladata. Az, hogy egy évtizede az ifjúságkutatások adatai az MCC-Nézőpont-Századvég Bermuda-háromszögben tűntek el, majd csak évekkel később bukkantak fel – az adatok devalválódásával is kísérve –, odavezetett, hogy az ifjúságkutatás nem a kormányzati, önkormányzati, társadalmi cselekvést segítő eszköz volt, hanem öncélú szépségtapasz, ahonnan a kormány saját sikerpropagandáját alátámasztó adatokat szemezgetett ki ezen intézetek szervilis segítségével.
+1 Mindezeken túl, ha az új kormány valóban komolyan veszi a fiatalokat – és mellesleg magának is akar némi extra politikai tőkét –, a korábbi politikai infantilizálás helyett a valódi bevonás és részvételiség jegyében 16 évre csökkenti a választójog korhatárát. Ez közvetlenül megmutatja ugyanis, hogyan gondolkodik egy ország a saját fiataljairól és a demokráciáról. Az előző rendszer egyszerre tekintett kommunikációs közönségként, fogyasztóként és fegyelmezendő társadalmi csoportként a fiatalokra, miközben alig kínált számukra valódi részvételi lehetőségeket.
Pedig a demokratikus részvétel nem pusztán technikai aktus vagy négyévente ismétlődő szavazási gyakorlat, hanem a demokráciatanulás egyik legfontosabb terepe. A közéleti részvételen keresztül sajátíthatók el azok a készségek – együttműködés, döntéshozatal, érdekérvényesítés, véleménypluralizmus, asszertív fellépés –, amelyek nemcsak a politikai kultúrát erősítik, hanem a munkaerőpiacon és a társadalmi együttműködésben is meghatározóak.
Különösen visszás ezért, hogy Magyarországon egy 16 éves fiatal már bőven büntetőjogi felelősséggel tartozik a cselekedeteiért, dolgozhat és adót fizethet, mégsem tekinti őt az állam elég érettnek ahhoz, hogy beleszóljon azokba a döntésekbe, amelyek a saját jövőjét alakítják.
Ausztria 2007-ben politikai konszenzussal vezette be a 16 éves választójogi korhatárt, és az azóta eltelt időszak azt mutatta meg, hogy a korai demokratikus részvétel hosszabb távon is növeli az állampolgári aktivitást.
Minél korábban válik valaki a politikai közösség részévé, annál nagyobb eséllyel marad később is aktív választópolgár. Egy olyan korszakban, amikor a fiatalok politikai világképét egyre inkább algoritmusok, influenszerek és közösségi platformok formálják, különösen veszélyes arra várni, hogy majd idősebb korban maguktól kapcsolódnak be a demokratikus működésbe.
„Kinevetnének. Kell az nekem?” – Megkérdeztük, fideszes szülő itt már nem fogja meggyőzni a gyerekét, fordítva viszont más a helyzetA választójog korhatárának csökkentése természetesen önmagában nem fog demokratikus fordulatot előidézni, csak akkor érhető el eredmény, ha társul hozzá a fiatalok részvételének intézményi megerősítése. A választójog 16 évre csökkentése ezért nem pusztán egy újabb jogkiterjesztés lenne, hanem annak felismerése, hogy egy ország jövőjét nem lehet úgy építeni, hogy közben a leginkább érintett generációkat távol tartják a döntésektől.
Látjuk, mi az eredménye, ha a kormányzati politikusok nem szólnak a fiatalokhoz, mert kevesen szavaznak közülük, így a fiatalok még inkább eltávolodtak a demokratikus intézményektől, mert azt tapasztalták, hogy azok nélkülük működnek.
Nagy Ádám egyetemi tanár, nevelés- és ifjúságkutató. Szalóki Viktor ifjúsági szakértő, politológus, az aHang politikai igazgatója.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.