Az esten Gálvölgyi János nem csak a színházról és a televíziózásról beszélt, hanem arról az országról, ahol szerinte hosszú ideig sokan már elképzelni sem tudták, hogy a hatalmat egyszer valóban le lehet váltani. Nem mellesleg ez az a Magyarország, ahol még ma is két és fél millió ember hisz egy olyan, az orbáni médiagépezet által felépített alternatív valóságban, amelyben pitypang is felszólításra nyílik.
Lapunk főmunkatársa, a beszélgetést vezető Balogh Gyula meg is kérdezte, a színművészt mennyiben emlékezteti a mostani helyzet az 1990-es rendszerváltásra. Gálvölgyi János szerint a két korszak aligha hasonlítható össze. A késői államszocializmus az 1980-as évek végére már kifáradt, fellazult a rendszer, amelyből az átmenet csak kényszeredett volt. A mostani politikai valóságról elmondta: a könnye is kicsordult, amikor az április 12-i parlamenti választás után kilépett az utcára. Többször is hangsúlyozta, az ország kettészakítottsága nem tűnik el egyik napról a másikra. Ő maga annyira sem hitt a hatalom békés átadásában, hogy a Klubrádió másnapi meghívását sem akarta elfogadni. Attól tartott, lezárják a hidakat, mert lőni fognak – idézte fel.
Később személyes hangon beszélt arról, hogyan szorult ki fokozatosan az állami médiából. Apósa, Rodolfo (Gács Rezső) századik születésnapjára televíziós megemlékezést terveztek, ám a műsor végül nem valósult meg – mesélte. Hiába volt május, Gálvölgyi Jánost jegelték, ám a jó művészet mindig túléli az aktuálpolitikát. Pintér Béláról – szerinte korunk egyik Shakespeare-jéről – azt mondta, az emberek mindig azt hallják bele az előadásokba, amit akarnak. Mivel a közönség hajlamos minden előadásban aktuálpolitikai utalásokat keresni, ezek a művek időszakos jelképekként jelenhetnek meg. Úgy hiszi, Pintér Béla darabjai ennél sokkal mélyebb emberi mechanizmusokról szólnak.
Arra a kérdésre, milyen változásokat vár az elkövetkezendő időkben, kijelentette: csak azt, hogy legyen kultúra. Úgy vélte, eddig mind a kormányoldali, mind az ellenzéki színház csak azt vitte a színpadra, amit a közönségük vagy a megbízójuk hallani akart. Ám a valódi kultúra művészei önmaguknak is képesek kényelmetlen kérdéseket feltenni, függetlenül attól, hogy milyen rendszerben működnek.
