Ön korábban külföldön élt. Miért volt fontos hazajönnie Magyarországra?
Van egy húszéves fiam meg egy tizenhét éves lányom, és azt szeretném, hogy ők ezt az országot gazdagítsák, ne menjenek el sehova. Én tizenkilenc éves koromban kimentem Tirolba hegyi parasztokhoz cselédnek, utána Burgenlandban szárazépítő cégünk volt, de én akkor éreztem magam jól, amikor Baján átjöttem a Duna-hídon, és tudtam, hogy itthon vagyok. Ezért egyik reggel levágtam az aranytojást tojó tyúkot, és hazajöttem. Honvágyam volt, nem akartam megdögleni az építőipar stresszétől, szóval elhatároztuk a feleségemmel, hogy életmódváltás lesz: csinálunk egy kis önfenntartó gazdaságot, és szépen eléldegélünk. Közben a sükösdi iskolában zenetanárt kerestek, én pedig jelentkeztem.
Hogyan kezdte el tanítani a gyerekeket?
Előttem semmiféle zeneoktatás nem volt ott, így vittem a saját hangszereimet, összeszedtem a barátaimtól is mindent, amire húrt lehetett kötni, és azzal kezdtünk zenélni. Ribár Józsi bácsi, az én volt tanárom módszerét vittem tovább, aminek az a lényege, hogy először közösséget építek, és utána a gyerekek egymást húzzák. Ahogy nőttek, egyre nagyobb sikereink voltak. Pénzért tudtunk elkezdeni zenélni, amivel a családjukat támogathatták.
Ezek nem gazdag családok, így volt olyan, hogy a hatodikos gyerek az egész családot eltartotta
abból a pénzből, amit a zenével keresett.
Gondolja, hogy a zenei pálya komoly ajánlattá válhat?
Nem a zenei pálya fog komoly ajánlattá válni, hanem a közösség. Mert minden gyereknek, minden embernek igazából az a fontos, hogy biztonságban legyen. Ha pedig közösségben van, akkor megvan ez a biztonság. Ha van egy ilyen csapat, ami segítő kezet nyújt, az fogja benyelni őket. Én ilyet szerettem volna felépíteni, mert gyerekkoromban nekem is ez volt a mentőöv.
Mesélne erről a mentőövről?
Hetvennyolcas évjáratú vagyok. A kilencvenes években rengeteg család lába alól kicsúszott a talaj – ez alól az én szüleim sem voltak kivételek. A tipikus nyolcvanas-kilencvenes évek családmodellje: apa alkoholista, anya lelkileg sérült, idegbeteg – így próbáltuk átvészelni a mindennapokat a mélyszegénységben. Ötödik osztályos voltam, amikor a roma barátaim megkérdezték, jövök-e tamburázni. Mondtam: persze, jövök. Ott az oktató, Ribár Józsi bácsi – aki egy egyszerű szakmunkás ember volt, csak épp briliáns pedagógiai érzékkel – egyfajta apánk lett. Hobbiból tanított – neki ez volt az élete: járt faluról falura, és mindenhol alakított egy tamburazenekart, majd azokból egy nagy harminc-negyven fős együttest. Zseniális volt a tanítási módszere: olyan ujjrendet és metodikát alakított ki, hogy két-három hónap után zenekarban, sikerélménnyel tudtunk együtt muzsikálni. Ezt a modellt vettem át.
Ugyanilyen gyerekeket tanítok, és ugyanilyen utat szeretnék nekik is kínálni. Szeretnék belőlük kritikusan gondolkodó felnőtteket nevelni,
akik foglalkoznak a közélettel és felelősséget éreznek az ország jövőjéért. Nem kell mindenkinek zenésznek lennie: Ausztriában például minden faluban van egy fúvószenekar, ahol egy-kettő profi zenész van, a többiek parasztok, orvosok, vadászok, vagy teljesen mindegy, micsodák, de csütörtök esténként megfogják a hangszereiket és elmennek ebbe a közösségbe. Utána beülnek meginni egy sört, átbeszélik a közéleti dolgokat és jól érzik magukat – úgy élnek, mint egy nyugat-európai ember. Ezt kellene nálunk is meghonosítani – ne az legyen, hogy minél messzebb lakik valaki a várostól, annál nagyobbak a szegregátumok.
A Mi Hazánk Mozgalom frakciója kivonult az ülésteremből a cigány himnusz miattNagy probléma Sükösdön a szegregáció?
Amikor elkezdtem tanítani, az első osztályba öt gyereket írattak be, mert olyan deviáns viselkedési formák voltak a faluban, hogy egyszerűen inkább máshova vitték a gyerekeket. Kaptam olyan SMS-eket a magyar szülőktől, hogy: „Miért kell az én gyerekemnek cigány nótákat tanulnia?”
Visszaírtam nekik, hogy nemcsak cigány nótát fognak tanulni, hanem németet, magyart, szerbet, horvátot, meg még lehet, hogy zsidót is.
Ezen kívül meg fogom nekik tanítani azt is, hogy ilyen SMS-eket soha az életben ne küldjenek senkinek.
Hogyan kerültek kapcsolatba a Tiszával?
Két évvel ezelőtt teljesült a másik álmom: elkezdtem hangszereket gyártani, amihez húsz éve gyűjtöttem és szárítottam a fákat. Úgyhogy volt éppen annyi, hogy minden gyerek kezébe tudjak hangszert adni, és megalakítottuk külön a SUGO Tamburazenekart. Ennek híre ment a Tisza központjában is. Így Rost Andrea a „Zene mindenkinek” országjáráson lejött hozzánk. A roma önkormányzat és a helyi Tisza Sziget szervezte oda a gyerekeket: hoztak légvárat, pattogatott kukoricát meg a művésznőt, aki együtt énekelt a gyerekekkel.
Hogyan lett ebből szorosabb kapcsolat?
Ricsi akkor odament Rost Andreához, és kérdezte tőle:
„Néni, beénekeltél?” Erre Andreának elkerekedett a szeme: „Hát te, kisfiam, ezt honnan tudod, hogy így kell?” – „Én zenész vagyok. Nekünk van itt egy tamburazenekarunk”
– válaszolta Ricsi, majd minden gyerek feltette a kezét, hogy ők mind tamburások. Néhányan hazamentek hangszerért, és rögtönöztek egy kis bulit, ami után Andrea meghívta a zenekart egy adventi jótékonysági koncertre a Klebelsberg Kultúrkúriába, ahol ő volt a sztárvendég. Nagyon sokat beszélgettem vele később arról, hogy merre kellene vinni a zenei oktatást. Majd egyszer csak felhívott, és mondta, nagyon szeretnének támogatni minket. De nem tudtam, hogyan tehetik ezt politika nélkül. Végül a Ludas Matyi Alappal állapodtunk meg, ahová az EP-képviselők beadják a fizetésük egy bizonyos százalékát. Mivel a hangszereket én készítem, furcsa lett volna, hogy azokat adományból én vegyem meg saját magamtól. Így csak erősítőket, kábeleket, tokokat és ilyesmiket tudtam venni, megmaradt a pénz fele.
Andreáék végül elmentek a Lidlbe, és vásároltak minden családnak egy-egy adománycsomagot is – ezeket hozták el Péterrel és a Változás Egyesülettel. Akkor készült az az elhíresült videó, amely bejárta az internetet. A gyerekek akkor hívták meg Pétert az adventi koncertre. Péter mondta, hogy „jó, akkor beírjuk a naptárba” – hát nem gondoltuk komolyan, de eljött. A saját autójával, privátban, testőrök és stáb nélkül. Vásárolt egy jegyet a pénztárban, majd leült valahol, ahol éppen talált helyet. Nem mint a sükösdi pékség átadóján, amikor a fideszes államtitkár úrnak előre ki volt rakva a „VIP” feliratú szék, mi pedig ott álltunk a gyerekekkel az esőben. A szervilis megafonos bohóc ugrott az államtitkár úr feje fölé tartani esernyőt úgy, hogy ő ázott, és a mellette lévő két fideszes néni kontyába csöpögött a víz az esernyőről. Ráadásul a gyerekek is áztak a hangszerrel. Akkor fogtam, felemeltem a nemzeti színű szalagot az ajtóban, és betessékeltem őket alatta, hogy „majd akkor folytatódik a ceremónia, ha elállt az eső”. Abszolút nem tetszett a közönségnek, de pont nem érdekelt. Péter épp az ellenkezője: leült oda, ahol volt hely a nézőtéren. Később hívott minket a Tisza október 23-i rendezvényre, de nemet mondtam.
Miért mondott nemet?
Nekem az értékrendem tíz éve is ez volt, most is ez, és tíz év múlva is ugyanaz lesz, ha megérem. Ezért fontos, hogy a SUGO-t mindenféle politika nélkül szeretném vinni. A Tisza iránya most párhuzamban van az enyémmel, de ettől még az összes projektem, amit a gyerekekkel végzek, politikamentes. Úgyhogy a pártrendezvényt nem vállaltam el, hiába kérték. De mondtam Péternek, hogy állami ünnepekre eljövünk. „Nyugi, megoldjuk” – mosolygott vissza, és tényleg, betartotta az ígéretét. Akkor jött ez a szombati fellépés. Hát, nem gondoltam, hogy a magyar néplélek annyira sérült, hogy ez ekkora adag orvosság lehet – ez a szeretetcunami, ami az egészből árad. De nagyon örülök neki, hogy most ilyen élmények töltik fel az embereket.
Magyar Péter: Vállalhatatlan volt a Mi Hazánk kivonulása az Országgyűlés alakuló ülésérőlMit gondol a Mi Hazánk képviselőiről, akik kivonultak az előadásról?
Annyira felháborított, hogy ezek a Fidesszel együtt kisajátították azt, hogy „nemzeti”, „polgári”, „keresztény” meg „jobboldali”. Az 1990-es évek elején Horvátországban voltam, amikor Szerbia még keményen támadta az országot, és minden kupakon, minden öngyújtón, minden házon kinn volt vagy a horvát zászló vagy a šahovnica. Megláttam ezt a nacionalizmust, és mikor hazajöttem, elmentem Bajára a rövidáru-boltba, vettem ilyen piros-fehér-zöld szalagot, és én azóta azzal kötöm a hátamra a hangszert. Tíz éve pedig, amikor elkezdtem tanítani a gyerekeket, ugyanúgy ezzel a piros-fehér-zöld szalaggal kötöttem a hátukra az övéket. Mert nagyon fontosnak tartom, amit nagyapám mondott nekem: „Mi svábok mindig jó magyarok voltunk!” Azt mondta, hogy amikor itt vagy Magyarországon, akkor magyarnak valld magad. Így nem is regisztráltam kisebbségiként, pedig a kevesek egyike vagyok, aki itt Vaskúton még beszéli a sváb dialektust. De nekem akkor is ez a hazám: annyi katolikus tamburás misét még nem játszott le senki, mint én.
A gyerekeknek a Boldogasszony Anyánk a tananyag a tamburán. Ők meg beöltöznek attilába, kisajátítják az értékrendemet
és azt mondják rám, hogy libsi vagyok, mert cigány gyerekeket tanítok. Hihetetlen, hogy ezt az országot milyen mélységekből kell kirángatni.
„Ha bárki új jön, szívesen fogadjuk”
Csatár Márkóval, a zenekar egyik tagjával és édesanyjával, Fehér Ljiljanával is beszélgettünk arról, milyen a SUGO-ban lenni, és hogyan élték meg a parlamenti fellépést, valamint az országos figyelmet.
Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy a Parlamentben fogtok fellépni?
Csatár Márkó: Nagyon meglepett, hogy a Parlamentben zenélhettünk. Tudtam, hogy nagy élmény lesz, főleg nekem, mert nekem ez volt az álmom, hogy eljuthassak oda. Aztán tök jól sikerült szerintem. Nagyon szürreális volt, de jó volt Magyar Péterrel találkozni.
Milyen volt az elmúlt egy hét?
Csatár Márkó: Fura volt – többször is láttam magunkat a tévében, meg sokan gratuláltak.
Milyen tanárnak látod Zsoltot?
Csatár Márkó: Én nagyon jónak. Nagyon jó vele zenélni.
El tudnád képzelni, hogy egyszer zenész legyél, vagy inkább más terveid vannak?
Csatár Márkó: Én kiskorom óta zenélek, és gondolkoztam ezen, hogy megéri-e sokáig csinálni, és szerintem nagyon megéri. Szerintem sokáig is fogom csinálni. De inkább csak hobbi lesz, mert nem biztos, hogy ebből meg lehet élni.
Milyen csapatnak látod a zenekart belülről?
Csatár Márkó: Szerintem kitartóak vagyunk és lelkesek is. Ha bárki új jön, szívesen fogadjuk. Nagyon összetartó a csapat, könnyen befogadtak engem is. Most az egyik barátom is jelentkezett, mert nagyon megtetszett neki a zenekar meg az, hogy zenéltünk a Parlamentben. Megkérdezte Zsoltit, hogy jöhet-e, úgyhogy jövő héttől lesz még egy tagunk.
Szülőként milyennek látja Zsolt munkáját a gyerekekkel?
Fehér Ljiljana: Zsolt előtt le a kalappal. Ő minden gyereket egyformán, szívvel-lélekkel támogat. Amikor egy gyerek kezébe hangszert ad, onnantól a zenekar tagja, és nagyon jó kis csapat ez. A fellépés pedig hatalmas motivációt adott nekik a zenéléshez.
Miben változott meg Márkó, amióta a zenekarhoz tartozik?
Fehér Ljiljana: Csak pozitív változást vettem észre rajta, mióta a csapathoz tartozik. Remélem, hogy a jövőben megmarad, sőt bővülni is fog ez a zenekar.
