Hogyan született az archívum ötlete?
Váradi Luca: Spontán ötlet volt. Nem sokkal a választások után egyik napon, fölébredve az eufóriából azon gondolkodtam, bennem az örömön kívül még nagyon sok érzés kavarog. Ahogy ezeket próbáltam értelmezni, eszembe jutott egy nagyon pontos emlék: amikor megkaptam a levelet arról, hogy a CEU-t politikai támadás érte. Azonnal tájékoztatott minket az akkori rektor, és azt mondta, „ne aggódjunk”. De tudtam, hogy van okunk aggódni, hiszen az édesanyám a Klubrádiónál dolgozik – addigra már a frekvenciákat is folyamatosan elvették. Az édesapám természettudós, így azt is láttam, a tudományos pályázatokat egyre inkább politikai szempontok alapján döntik el. Aztán a CEU Bécsbe költözése miatt újra meg újra el kellett magyarázni a gyerekeknek: miért kell vonatra szállnia a mamának, miért költöztették el ezt a szuper helyet, ahol ennyire szeretek dolgozni, és hogy akkor el kell-e költöznünk nekünk is. Felidéztem magamban az ehhez tapadó dühöt, szégyent, csalódottságot és tehetetlenséget. Az érzést, hogy ez 2010 óta konkrétan a bőrünkre megy. És megosztottam a gondolataimat a Facebookon: hová tegyem a dühömet, hová tegyem a könnyeimet? Mert tényleg nem tudtam, ezekkel az érzésekkel mit kezdjek. Erre nagyon sok reakció érkezett, és kiderült: rengetegen szeretnének arról beszélni, hogy mi volt velük ebben az időszakban. Akkor rájöttünk, hogy mi kutatóként egy archívummal hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezek az érzések értelmet nyerjenek.
Kohut Tamás: Viszont nem feltétlenül az a célunk ezzel a projekttel, hogy kizárólag azokat szólaltassuk meg, akik direkt áldozatai voltak az elmúlt tizenhat év törvénykezésének, kampányainak vagy közbeszédének. Egyáltalán nem egy áldozati versengést várunk. És a legkevésbé sem célja a munkánknak, hogy majd a történeteken keresztül az emberek „megbocsássanak azoknak, akik ellenük vétkeztek”. Ugyanígy az sem, hogy a vélt vagy valós bűnösökre ujjal mutogassunk. Az elmúlt hetekben több helyen is lehetett arról olvasni: sokan úgy érzik, hogy itt van máris a megbocsátás ideje, vagy arról, hogy elszámoltatás lesz. Ebben a projektben semmi ehhez kapcsolódó dolog nincs. Arra törekszünk, hogy megismerjük egymás történeteit, és ezen keresztül közelebb kerüljünk önmagunk és a helyzet megértéséhez.
Hogyan fog működni az archívum a gyakorlatban?
Váradi Luca: Az egyik legfontosabb referenciapontunk, a Fortepan – náluk analóg fényképezőgéppel készült fényképeket lehet felajánlani a széles nyilvánosság számára. Mi történeteket fogunk kapni, de ugyanúgy jogtisztán hozzáférhetővé tesszük majd őket. Lesz egy online felület, ahol a teljes leíratok angolul és magyarul is elérhetőek lesznek. Persze fontos, hogy többféle anonimitási szintből választhatnak majd az interjúalanyok: névvel és arccal, vagy akár teljesen névtelenül, nem beazonosítható módon is bekerülhetnek a történetek az archívumba.
Milyen irányokba fejlődhet tovább a projekt?
Váradi Luca: Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valamilyen program keretében beszélgetünk majd ezekről a történetekről, akár olyanokkal, akik elmondták az övéket, és olyanokkal, akik szeretnének ehhez hozzátenni. Megkeresett minket egy drámaíró és egy könyvkiadó is, tehát azt érezzük, nagyon sok irányba lehet innen tovább lépni, és nem is szeretnénk korlátokat állítani eköré.
Kohut Tamás: Nem csak rajtunk áll a felelősség, hogy ebből mi születik. Mivel minden kutató számára elérhetőek lesznek az interjúk, lehet, nálunk sokkal okosabbak is tudják majd hasznosítani ezt az anyagot.
Tudományos szempontból miért lehetnek fontosak ezek a történetek?
Váradi Luca: Például amikor az ember tanul egy régi történelmi korról, akkor felvetődik: vajon hogyan érezték magukat az emberek az ókori Athénban? Vagy: milyen volt az emberek hangulata a hétköznapokban, amikor elkezdték újjáépíteni Budapestet a II. világháború után? Ismerjük a politikai döntéseket, vagy vannak feljegyzések, de a személyes élményekről nem tudunk eleget. Közben mi ezt nagyon-nagyon értékes forrásanyagnak tartjuk arra, hogy meg lehessen érteni, az a politikai rendszer, amiben éltünk, hogyan befolyásolta a mindennapokat.
Hol ér össze a személyes tapasztalat és a politika?
Váradi Luca: Ha látjuk majd egymás mellett ezt a rengeteg történetet, azt gondoljuk, hogy ki fog belőle rajzolódni, hogy a politika és a magánélet hogyan keveredett össze. Például azzal, hogy szigorították az abortusztörvényt, az egyedülállók örökbefogadását, alkotmányba írták a szülők nemét – az emberek legintimebb és legszemélyesebb életébe avatkoztak be.
Kohut Tamás: Emellett a közbeszéd és a politikai kampányok hangvétele volt olyan, amely még ha közvetlenül nem is érintett mindenkit, mégis valamiképpen befolyásolta a mindennapokat.
Váradi Luca: Én itt két példát említenék: az egyik, hogy a gyerekeink iskolája előtt van egy óriásplakát, amin az elmúlt években mindenféle riogatás zajlott. Ők tulajdonképpen erről a plakátról tanultak meg olvasni, kibetűzni azt, hogy „Soros György”, utána meg azt, hogy „háború”. Illetve én a kutatásaimban a cigányellenességgel foglalkozom és látom, hogy a nem annyira régen elfogadott, úgynevezett települési önrendelkezési törvény nagyon mélyen befolyásolja azt, hogy roma családoknak hova van lehetőségük költözni – így azt is, hogy milyen iskolába járhatnak a gyerekeik és így tovább. Ezekről nagyon jó lenne majd beszélgetni és megérteni egymás tapasztalatait.
Mit gondolnak, ez eddig miért nem történt meg?
Váradi Luca: Az elmúlt tizenhat év egyik hozadéka, hogy nagyon nehéz volt szolidaritást vállalni a különböző csoportoknak egymással, mert nem igazán volt kommunikáció és információ arról, hogy ki hogyan érzi magát. Ennek megváltoztatása érdekében is szeretnénk rögzíteni a történeteket. Egy picit aggódtunk, hogy majd hozzánk hasonló emberek fognak csak jelentkezni, de már most látszik, hogy ettől egyáltalán nem kell tartanunk. Viszont biztosan vannak olyan emberek, akik nem fognak csak úgy meglátni minket, illetve nem fogják úgy érezni, mi hozzájuk szólunk. Így később aktívan kell majd keresnünk olyanokat, akiknek a hangja nem jelenik meg az archívumban.
Kohut Tamás: Tervezzük – ez persze forráshoz kötött –, hogy mélyfúrásokat végzünk: különböző foglalkozási csoportokat, társadalmi csoportokat jobban megvizsgálunk. Reméljük, hogy egy olyan lenyomatát kapjuk majd ezeknek az éveknek, ami egy érdekes kordokumentum lesz később.
Mindenképp szükség volt a rendszerváltásra ahhoz, hogy ez a projekt elinduljon?
Kohut Tamás: Remélhetőleg az interjúkból választ kapunk erre a kérdésre is. Ha meg kell tippelnem, azt gondolom, hogy igen, kellett a Tisza párt választási sikere ahhoz, hogy az emberek úgy érezzék, elmondhatják a történeteket. Nyilván nagyon sok bátor ember volt, aki az elmúlt tizenhat évben hangot adott a véleményének, de ahogy a független médiában olvasni lehet, nagyon sokakból kikívánkozik még valami.
Váradi Luca: Csináltuk mi a kutatásainkat a mostani választások előtt is, de akkor nagyon sok emberben volt félelem attól, hogy megszólaljon. Most könnyű helyzetben vagyunk, mert minket keresnek meg azok, akik szeretnének beszélni, de többen írják már a bemutatkozó történetekben is, hogy azt érzik, végre el tudják mondani. Most van egy ilyen pillanat, amikor az emberek szeretnének szembenézni azzal, hogy mi történt. Sokan azt is írják, hogy azon gondolkoznak, miért nem szólaltak meg hamarabb, azon, hogy „miért hagytuk". Tulajdonképpen mi is hagytuk, hiszen nem kezdtük el ezt a kutatást a korábban…
Személyesen mit jelent önöknek az archívum?
Váradi Luca: Nagyon mély motivációnk az a gondolat, hogy ebben az egészben valahogy együtt voltunk. Függetlenül attól, kinek milyen volt, ezt együtt csináltuk végig. És valahogy ennek akarunk lenyomatot adni.
Infó: Így éltünk itt – közösségi archívum. Magyarország, 2010–2026. Az „Így éltünk itt” jelenleg a Facebookon érhető el. Regisztrálni az oldalon feltüntetett linken keresztül lehet. A jelentkezőkkel interjú készül, de írásos történeteket is fogadnak.
