Bármi, bármikor megtörténhet, ami felforgathatja az életünket. A pillanat, amikor a világunk anyagi és szellemi szövete egyszerre kezd felfesleni, akkor a tudatunk beszűkül és egyre kevésbé találjuk a megoldást. Az egyik fő kérdés ilyenkor az, hogy: „Ki vagyok én ebben a káoszban, van-e holnap?” Kérdések kavarognak bennünk, de fontos, hogy összpontosítsunk és nézzünk az ég felé.
Ha minden összeomlik körülöttünk (vagy legalábbis úgy érezzük) akkor elveszítjük a kontrollt és ez traumába sodorhat minket. De milyen is az összeomlás pszichológiája? A psziché alapvetően a stabilitásra van berendezkedve. Fontos a tervezhetőség a modern ember életében. A mindennapi rutinunkat egy saját magunk szőtte láthatatlan biztonsági háló tartja össze, melyben ott vannak a kisebb-nagyobb tárgyaink, a lakásunk, az autónk, a munkaeszközeink, konyhánk, telefonunk, számítógépeink… Ezek ugyan élettelenek, mégis a kiterjesztett életünk részei és közvetlen kapcsolódnak hozzánk. Amikor ez a háló szakadozik és akár több tárgy mond csődöt, akkor az agyunk nem csupán egy egyszerű műszaki hibát érzékel, hanem a teljes kontrollvesztést, ami káoszba és irányíthatatlanságba torkollik. Ilyenkor minden bizonytalannak vagy ellenségesnek tűnik, védtelenek vagyunk. Lassan lebénul a tudatunk. Annyi a probléma, hogy a súlyuk alatt megroskadunk és nem is tudjuk, hogy hol kezdjük a kártalanítást. A „hullámok átcsapnak a fejünk felett” metafora tűpontos: a víznek nincs fogása, nem tudunk belekapaszkodni, csak elmerülni benne. Bár én ilyenkor mindig úgy képzelem, hogy papír- és irathullámok lepnek be, bár az se sokkal jobb.
A különféle krízishelyzetekben gyakran magunkat ejtjük kétségbe. Ez a lineáris gondolkodás csapdája. Ha ma elromlott valami, akkor holnap mi jön? Vajon holnap lesz munkám, meg tudom tartani az otthonomat? Sötét gondolatok ezek és igen szélsőségesek. A valóság azonban ciklikus.
A krízisnek van egy természetes görbéje: elér egy mélypontot, ahol a legfájdalmasabb, majd kényszerűen megszületik a megoldás. A problémamegoldó repertoárunknak tartalmaznia kell a „taktikai visszavonulást” is. Ha képesek vagyunk kilépni a nehéz, feszültségekkel teli élethelyzetből az nem menekülés, hanem koncepcióváltás, nem kudarc, hanem az erőforrások átcsoportosítása. Van egy kedvenc tanmesém egy favágóról, aki mindennap szorgalmasan dolgozik és aprítja a fát. Az első nap tízet a második nap kilencet és így tovább. A végén már csak egyet tud felaprítani, mert a sok használat miatt elkopott a baltája. Az arra járó falubeliek javasolják, hogy pihenjen meg és élezze meg a baltáját. Erre a favágó azt mondja, hogy nem, mert ha megteszi, akkor azt az egyet sem tudja majd felaprítani. Gyakran az elménket és a mindennapjainkat elárasztja az a gondolkodás, hogy nem merünk „élezni”, kilépni, megpihenni, pedig ha megtennénk, könnyen megoldhatnánk a problémáinkat. Néha jobb egy kicsit mást csinálni: elmenni a természetbe egy sétára, vagy alkotni, vagy bármit, ami más, mint a megszokott. Így kizökkenhetünk és új megvilágításból nézhetünk rá az adott élethelyzetünkre. Természetes, hogy ilyenkor félünk, hiszen a változás, az új, a bizonytalan mindig hordoz magában egy ismeretlen faktort, ahol kilépünk a komfortzónánkból. A jelenlegi magyar politikai helyzet sem kedvez a személyes helyzetünknek, hiszen egy emberként könnyebbült meg az ország, de egy kicsit meg is torpant és várakozó álláspontba helyezkedett.
