Mint a jó vérnyomáscsökkentők, azonnal képes normális működésbe helyezni az embert. Központja úgy villantja fel a történelmet, hogy közben nem kell kiszakadnunk a jelenkorból. Lelassulva, gőzt kieresztve sétálgathatunk egy kultúra formálódásának évszázadaiban. Itt el lehet felejteni a hiú ábrándokat, az élet értelmetlenségét, az önérzet feszítő parancsait. A létezés tavaszias, nyugodt öröme kacsint ránk a békésen összeölelkező épületekből, a Várkastélyból, a Duna kanyarulataiból, a formás, gondűző kis parkokkal behálózott lakóparkokból. Szokatlan harmónia, amelyre még kevés utazó figyelt föl Bécs és Salzburg között.
Természetes, hogy van itt nemzetközi filmfesztivál is. Na nem A kategóriás! Vörös szőnyeggel, sztársereggel, nagy sajtóhaddal, több tucatnyi programmal. Ide kisebb filmes ünnep illik, amely egyszerűen jól esik. Be lehet rá ülni, mint egy kávézóba, hörpinteni egy kis kultúrát, majd a látottakon merengve ballagni tovább. A Crossing Europe pontosan ilyen esemény, a város hangulatára van tervezve. 2004 óta nyújt ízelítőt az európai filmtermésből, meghatározó társadalmi problémákra fókuszálva,
versenyprogramjai pedig a fiatal, kezdő alkotók számára kínálnak megméretési lehetőséget.
Minden évben valamilyen tágan értelmezett tematikai vezérfonal is orientálja a válogatást. Idén főként családi történetekre vadásztak a szervezők. Az efféle szűkítés ugyan karakteresebbé teszi a programot, és érdekes összevetésekre ad lehetőséget, ám komoly kockázat, hogy minőségi engedményeket is tenni kell. Mekkora az esélye, hogy egy év alatt született Európában 11 kitűnő családi témájú elsőfilm?
A debütálások amúgy is egyre problémásabbak. Nehéz megtalálni a betörési pontot. A fiatalokat a versenyben igazolási kényszer feszíti. Kevés pénzből igazolniuk kell, hogy képesek lesznek majd sokkal is jól bánni. El kell jutniuk fesztiválokra, lehetőleg díjakat gyűjteni. A nézőszám sem lehet túl alacsony. És a sokféle elvárás teljesítése közben gyakran elsikkad az egyéni látásmód felvillantása, a választott téma alkotói kidolgozása.
Az idei linzi fikciós versenyfilmek többségét is az jellemezte, hogy elsősorban képességeket akarnak bizonyítani. Az olasz Le bambine, a cseh Karavan vagy a lengyel Nie ma duchów w mieszkaniu na Dobrej (Nincsenek szellemek a Dobra utcába') azt, hogy rendezőik (Valentina és Nicola Bertani, illetve Zuzana Kirchnerová és Emi Buchwald) jól meg tudnának birkózni sorozatokkal, könnyed társadalomkritikai történetekkel. A francia L'engloutie (Lány a hóban) alkotója, Louise Hémon árnyalt vizuális látásmódot igazolt, míg a brit Oscar Hudson az abszurd ábrázolás terén hívta fel képességeire a figyelmet (Straight Circles; Egyenes körök). Átmentek a vizsgán, de az eredmény sok panelbe, közhelybe, didaxisba került.
Nem okozott hát meglepetést, hogy a zsűri végül két litván film között osztotta meg a fődíjat. Egyszerűbbnek tűnő alkotások voltak, mégis mélyebben érintettek meg, mert igazi, belülről fakadó „közlésvágy” fűtötte őket. A Renovacija (Renoválás r: Gabrielé Urbonaité) naiv őszinteséggel, egy házfelújítás keretében mesél az érzelmek bizonytalanságáról, egy ukrán menekült történetbe emelésével tovább tágítva a fiatalokban rezgő szkepszist. Vytautas Katkus filmje, a Svečias (A látogató), amely egy másik alkotás visszalépése miatt, „kényszermegoldásként” került a programba, olykor elviselhetetlennek tűnő monoton ritmusa ellenére rángatja bele a nézőt egy különös hangulatba. A pszichologizálást kerülő, „leíró” mű hőse hazalátogat Oslóból, hogy eladja régi lakását. Bolyongása megragadóan fájdalmas búcsú az Otthontól. Újra megérinti korábbi élete helyszíneit, szereplőit, és átél egy furcsa kettősséget. Hogy ugyanazért akar elmenni, amiért maradna. Mindez szenvelgés nélkül, az idő sárgulásának természetességével csapódik le. Végtelenbe nyúló vizuális zongorafutamok a megtévesztő felhőtlenség múltba záródásáról.
