Nincs egyedül – Áldozatokról és terápiáról Pion Istvánnal

Költőként ismerte meg a közönség, ám hosszú idő telt el az Atlasz bírja című első könyve óta. Miért érezte úgy, hogy a verseskötet után ezt az igen személyes témát már prózában kell megszólaltatnia?

Valójában az Atlaszban is van egy olyan vers, ami kapcsolódik a Búbánat egyik történetszálához, és slamben is megpróbáltam megszólaltatni, de olyan sokrétű történet ez, hogy egyetlen versben vagy slamben nem tudtam megírni. Tizenhárom évvel ezelőtt ez a könyv még egy klasszikus felnőttéválás-történetnek tűnt, és a mostanihoz képest sokkal közelebb állt volna az Iskola a határonhoz. Végül az élet közbeszólt, olyan fokára érkeztem saját magam terápiás vizsgálatának, egyben a regény­anyagom feldolgozásának, hogy azt éreztem, új szálat kell beemelnem – amiről ráadásul nyilvánosan is beszélni szeretnék, elmondani a tapasztalataimat, hogy abból mások tanuljanak, vagy érezzék és tudják: nincsenek egyedül. És ez nagyon fura módon találkozott a metoo-mozgalommal. Konkrétan azon az estén, amikor kiálltam a színpadra az említett slamszöveggel, Amerikában kirobbant egy mozgalom – bár én erről semmit nem tudtam másnap reggelig, amikor már a magyar lapok is ezzel voltak tele.

Ez 2017-ben volt, ezt követően nem sokkal újságcikkben megírta, hogy iskolás korában zaklatta egy pap…

Így történt. Ám ezt megelőzően még elég sokat beszélgettem Esterházy Péterrel arról, hogy a jó prózaíró negyvenéves kora körül születik, mert addigra válik képessé átlátni összefüggéseket és rendszereket, valamint ilyen idős korára olyan tapasztalatokat szerez, amelyek egy nagyobb anyag összefogásához, szerkesztéséhez és következetes megírásához szükségesek. És akkor innen már kifejezetten érdekelni kezdett irodalmi szempontból az is, hogy miként tudom én ezt végül is prózára interpretálni, és hogyan kell nekem ezzel kapcsolatban viselkednem.

Időközben per lett az ön és mások ellen gyerekkorában elkövetett abúzusból. Majd le is zárult. Mindez hogyan hatott az alkotásra?

Nagyon vigyáztam arra, hogy a Búbánat szövegrészei ne kerüljenek bele a feldolgozási mechanizmusba, tehát nem vittem őket sem terápiára, sem pszichológushoz. A könyv pedig nem jött volna létre, ha nem vagyok író. Megelégedhettem volna a precedensértékű alkotmánybírósági határozattal, amely kimondta, hogy egy államtól független közösség, szervezet vagy intézmény saját eljárásában tett bejelentést a bíróság ugyanúgy értékel, mint egy büntetőügyben vagy szabálysértési ügyben tett bejelentést. Ugyanis a bejelentés önmagában nem valósíthat meg személyiségijog-sértést, ha az eljárásban felmerült adatok nem kerülnek nyilvánosságra.

Ezt a határozatot az Alkotmánybíróság 2024 februárjában hozta, miután a megvádolt pap beperelte áldozatait rágalmazás miatt, és a bíróság őket kötelezte kártérítésre. Tehát mindez azt jelenti, hogy…

…hogy a (feltételezett) elkövetők polgári úton többé nem tudják beperelni (feltételezett) áldozataikat a bejelentésük tartalma miatt. Egészen addig ezt nyugodtan megtehették, és bizony meg is tették, ráadásul szörnyűmód sokszor nyertek is. Azonban ilyen többé már nem fordulhat elő. Ez – állampolgárként értékelve – kétségtelenül megnyugtató befejezése az ügynek. Íróként viszont azzal szembesültem, hogy éppen ezzel vette kezdetét számomra a munka egyik legnehezebb szakasza: az egyházi és világi bíróságok eljárásait és azok eredményeit kellett interpretálnom és elhelyeznem a regény tartalmi, szerkezeti és nyelvi rendszerében. Ott állt tehát egy hatalmas szövegtömb kész és még készülő fejezetekből, bírósági végzésekből, egyházi jogi eljárások jegyzőkönyveiből, jegyzetekből… A szerkesztőm azt mondta, hogy végül is újságíró vagyok, mi volna, ha úgy írnám meg az eseményeket, mint egy bírósági tudósító, és elsőre tetszett is az ötlet, de amikor nekiültem, szinte azonnal felállt tőle a hátamon a szőr, mert olyan érzésem támadt, amilyet azok érezhetnek, akik tényleg meginterjúvolják saját magukat, csak hogy megjelenhessenek. Végül úgy döntöttem, hogy újságírói eszközök nélkül is el tudom mesélni a történetet, miközben mégis felhasználom azokat a nyelvi fordulatokat, amelyek mondjuk a jogi vagy az orvosi szakzsargon részét képezik.

Ez a folyamat is sok időbe telt.

Azt hiszem, a munka leghosszabb része a várakozásé volt. Kivárni azt a pillanatot, amikor tényleg azt tudom mondani, hogy vége van – és meg is tudom írni. Íróként folytatnom kellett még az utat ahhoz, hogy a végére megismerjem a megfelelő szavakat, amikkel pontosan le tudom írni a történetet. Nem volt könnyű. A dologra magára nem voltak szavaim, és azokat nem is csak önmagukban kellett megismernem, hanem a saját esetemre vonatkozó jelentésüket is. Nagyjából úgy, mint egy tanár, aki sokkal többet tud annál, mint amit alapvetően tanít. Ez a megismerési folyamat nem csak rajtam múlt – volt, amikor egy bírósági ítélet segített közelebb valamelyik felfejtéshez, volt, amikor egy terápia, és ezek is sok időbe telnek.

Az ügyében érintettek vagy az ügyével szimpatizálók mit gondoltak a könyvről?

Azokat, akikkel valamilyen módon kapcsolatban álltam még a bírósági eljárások alatt, vagy valamilyen más gyermekvédelmi ügyben egy platform alá kerültem, a könyv maga, azt hiszem, kevésbé érdekelte, ami szerintem teljesen természetes. Nekik már ott vége volt a történetnek, amikor az Alkotmánybíróság kihirdette a határozatát. Fontosnak tartom kiemelni, hogy nagy különbséget látok a könyvben végigmenő ügy és mondjuk az általában is említett pedofilbotrány közt. A regényben olvasható, és tulajdonképpen a könyv nélkül is könnyedén felgöngyölíthető eseményekbe nem szólt bele a politika. A gyermekvédelmi rendszer csődjének félrekezelésébe viszont teljes mértékben beleszólt, a lehető legrosszabb módon és a lehető legérzéketlenebb hozzáállással. A kegyelmi botrány már rögtön politikai térben született. A gyerekvédelmi ügyet pedig nem lehetett volna már úgy elősegíteni, hogy ne kerüljön be a politikai térbe, mert figyelemmel kellett lenni a többi, esetlegesen még megelőzhető ügyre. De azonnal elkaszáltak minden lehetőséget, valójában még csak szóba sem álltak velünk. Egyedül a köztársasági elnök jutott el hónapokkal később oda, hogy elhívjon minket egy társadalmi egyeztetésre. Volt, aki elment közülünk, én nem fogadtam el a meghívást. Az üres protokollvendégségre nekem nem nagyon maradt gyomrom. Már csak azért sem, mert valójában én ott nem magamat, hanem gyerekeket szerettem volna képviselni, akiket láthatóan a felelősök egyáltalán nem akartak képviselni. És hát az sem nyugtatott meg, hogy ez nemcsak nekünk nem sikerült, hanem senki másnak sem. A javaslatok segítségével, amit az általunk is megkeresett civil szervezetek és komoly szakemberek összeállítottak, már mostanra is rengeteget javulhatott volna a gyermekvédelmi rendszer, de akik döntöttek az elutasításáról, még csak el sem olvasták azokat.

Több szempontból is különleges lett ez a könyv az életében. Megmarad kivételnek, a traumafeldolgozást őrző lenyomatnak, vagy pedig belakta már a prózanyelvet, és folytatja ezen a téren?

Biztos, hogy nem laktam be még annyira, hogy már ne szeretnék vele dolgozni. Sőt reményem szerint még sokat dolgozom vele. A jövőre nézve viszont már kétféle prózatervem is van, ám ezek még képlékenyek. Ami viszont ezeknél már jóval biztosabb, az egy félkész gyerekverskötet, azt szeretném befejezni.

+1 KÉRDÉS
A könyvben is fontos szerepe van, de beszélgetései alkalmával is gyakran emlegeti a bazsarózsát. Miért ennyire különleges ez a virág az ön számára?

A vezetéknevemhez van köze – az eredeti nevemen publikálok, ezt kaptam a szüleimtől születésemkor. Elég ritka, a jelentése nem általánosan ismert: a ’peoni(a)’ bazsarózsát jelent. De például van egy orosz fegyver, a legnagyobb kerekeken guruló páncélozott harcjármű, ami azért kapta a Pion elnevezést, mert ahová becsapódik a lövedéke, ott a föld úgy nyílik szét, mint a bazsarózsa virágának szirmai. Elég szemléletes ez a metafora, pedig a háború nagyon messze van a virágtól. Én maradnék inkább a növényeknél.