Elég volt a politikai érdekekből! – A Tisza-kormánytól várják a magyar agrárium újjászervezését az érdekvédők

Formálódik az agrárminisztérium; a leendő tárcavezető személye már ismert, de konkrétumokat nem sokat hallani, miközben a gazdaságokban az élet nem tud lassítani, és a visszajelzések sora szerint igencsak nehéz időszakot élnek meg a termelők. Az új minisztérium felállása után az első hetek intézkedései között mit látnának a legszívesebben?

Az agrárium és a benne élők csak úgy lehetnek sikeresek, ha a politikai érdekeket végre lefejtjük a szakmai irányításról. A kisebb és nagyobb gazdaságok egymás ellen hangolása óriási károkat okozott a szakmánknak az elmúlt évtizedekben. Ideje lesz egy világos helyzetértékelést követően olyan rendszer irányába elmozdulni, ahol a különféle szereplők együttműködése teremti meg a siker alapjait.

A gazdálkodók általános vélekedése szerint az elmúlt időszakban folytatott – pártpolitikai – tevékenységével a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara végképp méltatlanná és alkalmatlanná vált az agrártermelők közösségének képviseletére. A termelők túlnyomó többsége határozottan elutasítja a kamarát, és a kötelező tagság eltörlését várja a felálló kormánytól. Ebben a kérdésben ráadásul heteken belül döntést kell hozni, ugyanis közeleg az adók módjára behajtható kamarai hozzájárulás befizetésének határideje, így nagyon fontos, hogy a kormány tájékoztatást adjon a kamarával kapcsolatos terveiről.

Egyébként pedig akár a növénytermesztést, akár az állattartó szektorokat nézzük, a jelen és sajnos a kilátások is elkeserítőek. Súlyosan veszteséges a növénytermesztés és a sertéstartás, de nagyon komoly problémák vannak a tejtermelésben is. Korábban is voltak nehéz pillanatok, de most a szektorok egyszerre kerültek prés alá, és ha egy gazdaság minden lába veszteséges, akkor a létezés kerülhet veszélybe.

Így olyan intézkedéseket látnának szívesen, amelyek – nevezzük így – „sámlit” jelenthetnének?

Tudomásul kell venni: piacgazdasági körülmények között élünk, mozgunk, és nem úgy megy az élet, hogy a kormányzat csak úgy, a kedve szerint megtámogatja a piacot. Mert a rendszer nem erről szól. De elodázhatatlan felmérni, hogy melyek azok az elemek, amelyek megnehezítik a termelők mindennapjait, s amelyek a pillanatnyi likviditásuk javítása és a kilábalásuk ellen hatnak. A másik oldalon azokat is fel kell térképezni, amelyek éppen a likviditási helyzet stabilizálását segítik. Ez az a munka, amit gyorsan meg kell kezdeni, és ha ezek összeállnak, akkor azokat a lépéseket kell megtenni, amelyek ezeken a gócpontokon enyhítenek vagy éppen javítanak. A tavaszi időszakban már több intézkedést javasoltunk a kormánynak, melyek sajnos nem valósultak meg. Ezek legmarkánsabb eleme a minimumár alkalmazása, amely segíthet elkerülni azokat a torzulásokat, amelyeket például a tej piacain tapasztalunk, ahol a nyerstej ára sok esetben harmadolódott, miközben a bolti fogyasztói árak érdemben nem változtak. Az intézkedéseket természetesen összhangba kell hozni az új kormány gazdasági intézkedéseivel, így az egyeztetés elengedhetetlen.

Konkrétumokat is mondva: egyrészt föl kell mérni azokat a költségeket, amelyek terhelik a gazdaságokat. Ezen belül az adminisztratív tételeket, részben a különféle díjakat és kötelező hozzájárulásokat át kell nézni, és ezek kapcsán meg kell tenni azokat az intézkedéseket, amelyek segíthetnek stabilizálni a termelők helyzetét. Másfelől górcső alá kell venni, hogy az ágazat számára dedikált támogatásokon miként és hogyan lehet gyorsítani. Át kell tekinteni a termelés szabályozói környezetét is. Sok helyen elkerülhetetlen a markáns beavatkozás. A földforgalmi szabályozás az elmúlt időszakban kezelhetetlenül terjengőssé, összetetté és sok helyen politikai motivációk eszközévé vált. Elkerülhetetlen a föld mint legfontosabb termelőeszköz forgalmának és használatának teljes újragondolása.

Egy kicsit messzebbre tekintve: a termékpálya-szabályozással mindenképpen foglalkozni kell, mert önmagában a termelés értelmezhetetlen a feldolgozás és a kereskedelem nélkül. Ennek hosszú távú megoldása csak akkor lehet, ha ebben a munkában a kereskedelem és a feldolgozóipar is részt vesz. Az elmúlt évek sajnos nem az egység megteremtéséről, hanem különböző mesterséges beavatkozásokon, árstopokon és árrésstopokon, informális kormányzati utasításokon vagy épp fenyegetéseken keresztül éppen a termékpálya szétesése irányába hatottak.

Utóbbiaknak menniük kell a lehető legrövidebb időn belül?

Igen, a stabil szerkezethez minél hamarabb. Ez nem kétség. De hogy folytassam: elodázhatatlan az erőpozíciók kiegyensúlyozása a termékpályákon. Jelen pillanatban ugyanis a gyorsan romló termékek esetében – különösen a tejtermelésnél – például egyes felvásárlói oldalról érkező döntések óriási kiszolgáltatottságot eredményeznek termelői szinten. Összességében azt gondolom, az említett irányok mentén lehetne elindulni a kilábalás felé.

Az utóbbi időben szakmai körökben számos helyről érkezett olyan éles kritika, hogy Magyarországnak évek óta nincs valódi, koherens agrárstratégiája.

Első körben a mezőgazdasággal szemben támasztott elvárásokat kell felmérni, azaz: milyen igénye van a fogyasztónak a termeléssel, termékkel szemben? De azt is szem előtt kell tartani, hogy a termelésnek a mezőgazdasági termékeken kívül is vannak hatásai a mindennapjainkra az éghajlaton, a kultúrtájon, a biológiai sokszínűségen, az élelmiszerbiztonságon, az élő és élhető vidék megalapozásán keresztül. Ám van egy igény a feldolgozóipar részéről is, sőt, ha már itt tartunk, meg kell nézni, milyen feldolgozóipar kell ahhoz, hogy a magyarországi termékeket sikeresen be tudjuk illeszteni a világpiac körforgásába. Komplex elemzés mentén ciklusokon átnyúló célok kitűzése szükséges.

Hogy csak egy pontot emeljek ki: itt van a Mercosur-megállapodás. Egyrészt ez kaput nyit az európai autóipari termékeknek dél-amerikai irányba, másrészt lehetőséget teremt az onnan érkező mezőgazdasági termékek számára is Európában. Utóbbi nagy vitát váltott ki, amelynek árnyékában sokkal kevesebbet beszélünk arról, hogy ez valamilyen szinten a viszonosság elvén működik, vagyis ebben a kapcsolatban az európai élelmiszeripar számára is nyílik egy kapu Dél-Amerika felé. Ha innen közelítjük meg a kérdést: milyen élelmiszeriparra van szükségünk Magyarországon ahhoz, hogy a mezőgazdasági termékeket élelmiszerként, feldolgozva sikerrel ki tudjuk vinni a világpiacra? Ha erre válaszolunk, nyertesei lehetünk a Mercosur- és egyéb más kereskedelmi megállapodásoknak is. Ha felmérjük és láthatóvá tesszük, melyek azok az akadályok, amelyek ezzel szemben állnak, akkor egy stratégia mentén haladhatunk. Ez a feladat egyébként Európa számára is adott.

Megjegyzem, ez nem is annyira egyszerű, mert vannak nagyon komoly dilemmák az uniós agrárpolitikai javaslatcsomagban, amely Brüsszelben és persze a közösség összes tagállamában köröz az új, hétéves költségvetési ciklus részeként. Így a támogatások csökkentésének szándéka a nagyobb szereplők irányába aligha segíti a hatékonyságot és az említett világpiacon való nagyobb arányú megjelenést.

Ha az agrárpiac változó körülményeit Magyarországra szűkítjük – ezek egyikeként az éghajlatváltozást is megnevezhetjük –, akkor az is lehetséges lesz, hogy hamarosan egy új stratégiai iránynak a GMO-mentességünkről is le kell mondania?

Az a baj, hogy dogmatikusan kezeljük a kérdést. Dogmatikusan a GMO-növények kizárását és a beengedését is. Ezt el kell engedni. Tisztázni kellene, hogy a GMO egy tevékenység, egy eljárás. Ha megpróbáljuk szakmai síkon, nagyon leegyszerűsítve kezelni a kérdést, akkor az egyik oldalon az áll, hogy a GMO-mentességünk a vetőmagtermesztésben még mindig előny számunkra, míg a mérleg másik oldalára az éghajlati és piaci viszonyokhoz jobban alkalmazkodó növénytípusok termesztése áll, amely hatékonyságnövekedést okozna. Ezeket kell összevetni, és döntést hozni. Ebben én nem akarok állást foglalni, ám annyit jelzek: ennek szakmai alapon kellene eldőlnie.

Ha jól értem az eddigieket, akkor azért bőven lesznek olyanok, akiknek a termelésüket, termelési struktúrájukat át kell alakítaniuk. Mennyire merevedett be a jó ideje követett rendszerébe a hazai agrártársadalom?

Egyik oldalról konzervativizmus jellemzi a termelőket; van egy kialakult rendszer, amit követnek 10–20, akár 50 éve. Úgy vélik, egy-egy rosszabb évnek nem szabad eltántorítania őket, és jó, ha nem rángatjuk a kormányt. Ez az egyik megközelítés. A másik viszont az, hogy a kukorica vetésterülete az elmúlt öt évben lényegében a felére csökkent. Így tehát az egyik oldalról az látszik, mintha mindenki azt próbálná csinálni, amit eddig, a másik oldalról nézve viszont a számok azt tükrözik: sokan akarnak és képesek változtatni.

Ide vágóan viszont meg kell jegyeznem: jelen pillanatban a kevesebb kockázattal, nagyobb magabiztossággal termelhető növények köre leszűkült, azaz a vetésforgó gyorsul, egyre gyorsabban kerülnek vissza ugyanazok a növények maguk után, ami már rövid távon is kiemelkedő kockázatot hordoz. Ez pedig – a gondolatmenetet folytatva – azt jelenti, hogy ha meg is van a váltás szándéka, az gátakba ütközik, mert nem látszanak az egyértelmű, azonnali megoldások. Ez pedig nehezíti a szerkezetváltást.

Az előző minisztérium alatt a szakmai egyeztetések finoman szólva sem voltak intenzívek. Bár nagyon az elején jár a dolog, de ebben bármilyen változás tapasztalható már?

Ha egy agrárirányítás sikeres szeretne lenni, akkor nagyon fontos szempontnak kell lennie a szakmai egyeztetések formájának és rendszerének megteremtése. Nagyon bölcs hozzáállásnak tartanám, ha az első lépések egyikeként azokat az egyeztetési fórumokat, csatornákat hoznák létre, amelyeken ezek a párbeszédek automatikusan működhetnek. Bármi több, amit erről mondanék, nagyon előreszaladó lenne, mégis annyit azért kijelenthetek: elzárkózásnak semmi jelét nem érzékeljük.

Már szó volt róla, de visszatérnék rá. A gazdák rendre megemlítették a támogatások elbírálásának és kifizetésének esetleges, olykor rendkívül lassú menetét. Ez személyi vagy rendszerszintű gond volt? Lehet-e ezen gyorsan változtatni?

Megszenvedte az elmúlt időszakot a kifizetőrendszer. Nem szeretnék személyi felelősöket keresni, és rossz szándékot sem feltételezek senki részéről. Ám ha kellő távolságból ránézünk a kifizetési rendszerre és annak évtizedes történetére, akkor azt látjuk, hogy értelmetlen és káros átszervezések, ezzel párhuzamosan hatalmas mértékű személycserék történtek ciklusonként. Nagy tapasztalattal rendelkező emberek távoztak. A vidékfejlesztési adminisztrációt végző apparátus Kecskemétre költöztetése, a kifizetőrendszernek a Magyar Államkincstárba történő beszervezése nagyban rontotta a működés hatékonyságát. Összességében folyamatos átszervezések, irányváltások és hatáskörváltozások voltak. Ez mindenképpen rossz hatással volt a működésre. Nem azt akarom mondani, hogy a kifizetések általánosan lassúak lennének, de a szórás óriási. Találkozunk gyors, ám eszméletlenül elhúzódó, akár évekre nyúló döntésekkel is. Például az állattartó telepek fejlesztését célzó pályázatoknál vannak olyanok, akik másfél éve adták be a papírjaikat, és a mai napig nincs döntés az esetükben. Akadnak olyan állatjóléti kérelmek, amelyek immár három éve parkolnak, és még visszajelzés sem érkezett róluk, hogy befogadták őket.

Ez akkor markáns elvárás a gazdák részéről, hogy szükségük van ezen intézményrendszer átlátható és üzembiztos működésére?

Az világosan látszott az elmúlt másfél évtizedben: ha a kifizető ügynökséget összevissza rángatják, annak nincs jó vége. Remélem, a következő 15 év arról szól majd, hogy ezt békén hagyják. Ha egyértelmű állásfoglalás kell, azt mondanám: vissza kell állítani a régi Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalt. Meg kell teremteni azt az önálló kifizető ügynökséget, ami a Közös Agrárpolitika forrásainak elosztásáért, a benyújtott kérelmek elbírálásáért, a döntési folyamatok véghezviteléért és a kifizetésekért felelős. Ha még ennél is több – egyfajta kijelentés – kellene a mezőgazdasági szereplők részéről, akkor az úgy hangzana: kérjük vissza a saját kifizető ügynökségünket!