Pár napja történt és mégis más a világ. Már nem vagyunk ellenzék, már elvileg nem gyűlöljük egymást. De most nem is erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy mi a változás, hogyan tudjuk magunkban, a világunkban elrendezni, hogy ne az üres kétségbeesés vegyen körbe minket. Miért féltek sokan? A leköszönő miniszterelnök a beszédeiben többször utalt rá, hogy ha változás jön, az rossz lesz. Pedig a változás nem rossz. Csak más, furcsa, bizonytalan, ismeretlen, de semmiképpen sem rossz. A magyar társadalom lélektana az elmúlt évtizedekben egyfajta kollektív biztonsági játékra rendezkedett be. Ismerjük a mondást: „Rosszabb már ne legyen”. Ezt a mondatot azonban nem az optimizmus, hanem a bénító félelem szülte.
Az emberi elme számára a változás eredendően félelmetes, hiszen magában hordozza a bizonytalant. A bizonytalanság pedig pszichológiai értelemben a „biztos hiánya” – egy olyan negatív előjelű állapot, amelybe az agyunk automatikusan veszteségeket, kudarcokat és a megsemmisülés rémét vetíti bele. A magyar politikai valóság nem csupán ideológiák csatája; sokkal inkább egy gigantikus pszichológiai kísérlet a változáshoz való viszonyunkról. A társadalom jelentős része egyfajta kollektív dermedtségben él.
A politikai kommunikáció legfőbb eszköze nem a jövőkép, hanem a „bizonytalantól” való elemi rettegés fenntartása volt. Ez egy mínuszos élmény, amit a korábbi hatalom arra használt, hogy a népet biztos félelemben tartsa.
Nézzük meg, hogy kollektíve és egyénenként hogy hat ez a metódus. Az emberi elme működése azt diktálja, hogy a változás alapértelmezetten félelmetes, mert hordozza az ismeretlent. Ez egy kíméletlen belső matematika: ha nem látjuk tisztán a holnapot, az agyunk automatikusan veszteséget vizionál. Ezért félünk egy prezentációtól vagy egy vizsgahelyzetben, ügyintézéskor, egy hosszú út megtételekor. Ilyenkor azt kell nyomatékosítani magunkban, hogy ez teljesen normális érzés, nem szabad elnyomni, mert akkor sokkal nagyobb zavart okozunk a gondolataink és elménk folyamában.
A magyar politikai kommunikáció mesterien használta ki ezt a mechanizmust. A „ha nem mi, akkor a káosz/háború/pusztulás” narratívája pont erre a zsigeri reflexre épített. Az elme ilyenkor egy kényszerű alkut köt: inkább marad a jelenlegi rosszban – amit már kiismert, amit megtanult túlélni –, mintsem elinduljon egy olyan irányba, ahol a veszteség elméleti lehetősége fennáll. Szociológiai értelemben ez a tanult tehetetlenség állapota, ahol a választó nem polgárként, hanem alattvalóként kezd viselkedni, aki a biztonságért cserébe feladja a fejlődés igényét. Mert az alap életösztön azt diktálja, hogy maradjunk az biztonságban, ismert rosszban, ahol tudjuk,hogy hogyan küzdjünk meg a nehézségekkel és hogyan teljesítsük a feladatainkat.
