Papp Sándor Zsigmond: Összeszerelt kamaszkor

Nincs annál érdekesebb, mint kívülről nézni azt, amit annak idején magam is átéltem: a kamaszodást. Dusit elnézve kissé jobban értem akkori önmagamat is: a következetlenségeimet, a mindent elmosó érzelmi hullámzást, az olykor káoszba forduló zűrzavart. És persze egyre-másra lépjük át a „korszakhatárokat”, hiszen egyre többször jelenik meg a gyerek külső alatt a leendő, önállóságra készülő és törekvő felnőtt. Idén például elmaradt a húsvéti locsolkodás, mert az már kisfiús, mondja a majdnem tizenkét éves. Pedig ezt minden fiúgyerek tudja, a hervadni készülő lányok, asszonyok öntözgetése igencsak meg tudja dobni a havi zsebpénzt, tehát szó szerint megéri verselgetni, jópofizni. Azt persze nem tudni, hogy mikor lett ebből a szép és frissítő hagyományból (amikor még a kútvíz adta a parfümöt) csoki- és pénzeső, nem is a mi dolgunk firtatni, de tény: ma már nem piros tojásra számít a locsolkodó, hanem ropogós mátyáskirályokra és bethlengáborokra. Na, ennek lett vége idén, illetve csak a nagyon szűk család hervadását akadályozta meg Duska, azt is szinte már könyörgésre. A jutalom persze nem maradt el.

Emlékszem én is erre az érzésre, feszengeni távoli rokonok előtt az idétlennek érzett versikével, nulla motivációval (tessék nyugodtan hervadozni); egy idő után nincs az a pénz, ami miatt ez buli lenne. És ez csak akkor fordult át, amikor tényleg buli lett az osztálytársnők (és persze az édesanyák) öntözgetése, de akkor már szó sem volt pénzről, inkább a felnőttszerepeket próbálgattuk. Például azt, hogy mi lenne, ha most először nem a limonádét vagy a bodzaszörpöt fogadnánk el a kínálás során, hanem az erősebbet. 

De nemcsak ebben van változás. Azt is kitalálta Dusi, hogy átalakítja a szobáját. A lakberendezés eddig javarészt a nejemre hárult, neki van ehhez szeme, meg elég türelme a méricskélésekhez (mi fér el, mi nem) és az olykor hajmeresztő „ötleteink” elviseléséhez. Ám egy igazi kamasz már maga alakítja a saját birodalmát. Egyelőre annyi történt, hogy az íróasztal feletti, mozdítható polc lekerült az asztal alá, mert kellett a hely a nagyobb monitornak. A lenti polcon sem könyvek lesznek már, hanem kettőt fenntart a sós ropogtatni valóknak és az italoknak. Milyen italoknak, kérdeztem kissé félénken, és lélekben felkészültem, hogy radlert mond, palackozott koktélokat vagy valami ennél is erősebbet. De nem, egyelőre üdítőkről van szó, amit mi csak igen ritkán engedünk be a lakásba. Az energiaitalokat meg végképp nem, talán mert mástól reméljük a szárnyakat.

Én persze az ő mintájára azonnal megtöltöttem csupa olyasmivel, amit nála láttam: Napóleon konyakkal, martinivel, Cinzanóval, vodkával. Ezekből mindig volt, hiszen fogorvoshoz akkoriban nagyon nem illett üres kézzel menni. A piákról amúgy lesújtó véleményem volt, ihatatlannak tartottam az összeset, fel nem fogtam, hogy mi lehet benne az élvezet, de ezt persze titkoltam, mert gyerekesnek éreztem az idegenkedésemet, ami egyébként a mai napig megmaradt (miként a cigivel is). Pontosan értettem, hogy az indiánok miért hívják tüzes víznek. Viszont a gesztusok gesztusának gondoltam azt, amikor majd onnan kínálgatom a barátaimat, mintha csak a Dallas vonatkozó jelenetében lennénk, amit egyébként a nyolcvanas években messze nem a nyitottságáról híres román tévé sugárzott. (A magyar képernyőkre csak a rendszerváltás után kerültek Ewingék.)

A szobám ékességét anyám egy divatlapból rendelte meg a szatmári asztalosoktól. Csakhogy ami a nyugat-német nappaliban kecses volt és légies, az bumfordi és masszív lett az én kisszobámban. Ráadásul hiába pácolták anyám reklamálására többször is a szekrény fogantyúit a kiátkozott mesteremberek, nem tudták vele elérni a kívánt hatást. Pillanatok alatt kelet-európaivá vedlett a nyugati luxus. Persze nekem is megmutatta anyám a kivágott fényképet, de a bólintásnál nagyobb beleszólásom nem nagyon maradt. Ahogy a masszív íróasztalhoz, és az ágy fölé szerelt, nem sokra rá megvetemedő könyvespolchoz sem. Nem is nagyon erőltettem. Örültem neki, amikor új volt, de amikor az én kamaszlelkem szárnyalni kezdett, az elnehezült bútorok nem tarthattak velem.

Ma már szinte mindent az IKEA-ból oldunk meg, magunk szereljük össze a fényképekre már jobban hasonlító álmainkat. Dusinak is most ez ellen kell lázadnia, még ha ez a világ jóval simulékonyabb is, és mindent elkövet, hogy kiszolgáljon minket. Légiesebb és tetszetősebb, de a személyességet nem adják a csavarokkal, az a mi melónk. Ezt próbálgatja Duska is az asztal alá „rejtett” italos polccal. Meg az új fényekkel, amelyekről még csak elképzelései vannak. Egy nap majd nem fogok ráismerni a szobájára, amikor belépek. De ez is a cél, és talán nincs is ennél nagyobb dicséret.