Papp Sándor Zsigmond: Chuck Norris feketében

Dusi elkezdett karatézni. Van, aki ilyenkor a szívéhez kap, más elégedetten bólint. Én valahol a kettő között. Ahogy telnek az évek, egyre kevésbé vagyok oda azért, hogy felnőtt emberek (vagy épp gyerekek) püfölik egymást, miközben tudom, hogy a küzdősport szinte egyidős az emberiséggel. És még mindig nem halványult el az a több évszázados örökség, hogy meg kell védenünk magunkat, ha úgy hozza a sors, és olykor bizony támadnunk is kell.

Az én kamaszlelkemet is élénken foglalkoztatta a karate. Ez Bruce Lee halála után és Chuck Norris felemelkedése idején történt, amikor a csápolós filmek kézről kézre jártak agyonmásolt videókazettákon. Linda, a klumpás rendőrlány inkább tompított a dolgon (kicsit nevetségesnek éreztem a fejhangú visításait), a Karate Kid pedig az egekig fokozta – mindez a nyolcvanas évek derekán. Akkor még nem különültek el a fejemben az ágak, édes mindegy volt, hogy taekwondóról vagy aikidóról van-e szó, inkább a külsőségek számítottak. Nagyon tetszett az elegáns fehér öltözet, és a fekete öv nagyon menőnek tűnt: a férfias képességek (leginkább fizikai) non plus ultrájának.

Hamar feltűnt, hogy az igazi nagymesterek civilben igencsak jámbor emberek, egyáltalán nem igaz az a tévhit, hogy a harcművészek (és itt a hangsúly a művészen van) folyton a balhét keresnék, hogy kiéljék a teremben megszerzett tudásukat. Egyetlen fekete-övest ismertem jobban, aki már egy hangosabb szóváltáskor is csöndben félreállt az utcán, ám amikor egyszer életében egy tolvaj rátámadt, magától értetődő boldogsággal penderítette át a sövényen egyetlen kecses rúgással. Hát ezért az egyetlen rúgásért szerettem volna megtanulni én is karatézni.

Egyszer a padtársam és az akkori legjobb barátom, Zoli egy antikvárium legalsó polcán talált egy kézikönyvet a cselgáncsról. El is határozta, minden fogást megtanul, és természetesen gyorsan engem is bevont a buliba. Nézegettük a fekete-fehér, kissé homályos képeket, olvastuk a szöveget, és próbáltuk leutánozni a dolgokat. Csakhamar kiderült, hogy könyvből elsajátítani a küzdősportot, kábé olyan, mintha valaki a Rómeó és Júliából készülne fel a nászéjszakájára. Hiába vettük fel nagy nehezen a kezdő pózt, folyton a könyvhöz kellett rohangálni a következő lépésért, kisilabizálni a rettenetes bikkfanyelvet. Kész csoda, hogy nagy lelkesedésünkben nem tettünk kárt egymásban, vagy legalábbis Zoli bennem, mert ő sokkal jobb kötésű gyerek volt már akkor is, engem a szél is elvitt volna, ha nincs nálam sulitáska.

Aztán be is iratkoztunk egy valódi tanfolyamra. A város szélén volt a „klub”, félig legálisan működött, mert a diktatúra inkább csak tűrte, semmint engedélyezte az ilyesmit. Ki kellett biciklizni odáig, amivel félig megvolt a bemelegítés is. Naivan azt gondoltam, hogy egyből rátérünk a lényegre, és már úgy kerekezhetek haza az első alkalom után, hogy megvolt a nagyon látványos pörgőrúgás, amivel Chuck Norris kelt és feküdt. Hát, nem. Nagyon nem. Az egész leginkább úgy festett, mint egy kicsivel érdekesebb tornaóra, amikor rossz idő miatt nem lehet focizni. Így pár alkalom után rá is untam az egészre, még a sárga övig sem jutottam el, az egyéb színekről nem is szólva.

Ezzel szemben Dusi ruhája fekete, a mesterek öve piros, és legmagasabb fokozat talán a lila (vagy a barna?). A minap jött meg a teljes felszerelés egy nagy dobozban, lett is nagy öröm. Benne volt a fekete póló és a nadrág (Warrior felirattal), a fehér öv, a két nagy lábszárvédő, egy kis, kézre húzható párna a rúgások gyakorlásához és egy pár bokszkesztyű. Ezen kissé ingattam a fejem, mert nagyon nem szeretném ha péppé vernék a gyerek fejét puszta gyakorlásból (vagy ő verné péppé a másét). De megnyugtattak, hogy ez is hozzátartozik ehhez az ághoz. Hogy melyikhez, azt még nem tudtam kideríteni. Persze ezek csupán a külsőségek, mi is abban bízunk, hogy mint minden küzdősport, ez is fegyelemre, az ellenfél tiszteletére (annyit hajlonganak óra előtt és után, meg valahányszor elhagyják a szőnyeget, hogy öröm nézni) és önuralomra tanít majd. Meg arra az egyetlen rúgásra, amit talán majd használni kell.

Persze Dusi egyből be is öltözött, én felhúztam a kézfejemre a párnát, és máris záporoztak, kissé még csálén a rúgások. Ettől csak Bella borult ki, egyrészt, mert őt nem vettük be a játékba, holott ő már eleve beöltözött feketébe, másrészt mert nem bírja, ha olyan helyzetet érzékel, amikor kárt szeretnénk tenni egymásban. Ilyenkor szétválaszt, ha akarjuk, ha nem. Le kellett szoknunk a birkózásokról meg a csikizésekről is, mert harsány és ellentmondást nem tűrő ugatásba kezd, és már a szorosabb ölelésekre is gyanakszik. Ha némán csináljuk, még elmegy. Mi lenne, ha egyszer elvinném egy edzésre, ahol olykor botokkal is hadonásznak?

Nem tudom, meddig tart ki Duskánál a láz, de drukkolok. Bennem már sosem lobban fel újra, az biztos. Már a mindent is legyőző legenda, Chuck Norris sincs köztünk, és egyre jobban fáj, ha hirtelen le kell hajolni. De gond egy szál se, én ebből az élet nevű küzdősportból próbálom kihozni a legtöbbet. És naná, hogy most is a fekete övre gyúrok!