A világ átalakulása – a hatalom új szerkezete
A jelen korszak nemcsak egy újabb geopolitikai ciklus, hanem a világrend mély szerkezeti átalakulásának időszaka. A liberális demokráciákra, univerzális intézményekre és szabályokra épülő világrend az eddig ismert formájában véget ért. Ennek első megrendítő eseménye Oroszország Ukrajna elleni inváziója volt 2022-ben – bár a jeleket látni lehetett a Krím 2014-es megszállása óta.
Donald Trump második hivatali ciklusával a folyamat globálissá vált. Az amerikai elnök – jórészt a mögötte álló új, feltörekvő hadiipari és csúcstechnológia cégek támogatásával és érdekeinek megfelelően – szakít a multilaterális, szabályokon alapuló világrenddel. Belpolitikájában egy autokrata rendszer kiépítése felé fordult. Külpolitikájában pedig a nyílt, nagyhatalmi erőpolitikát, a tranzakcionalista érdekérvényesítést választotta.
A világ nem egységes rendszer többé. Ez már nem átmenet (transition), mondja Mark Carney kanadai miniszterelnök, hanem törés vagy szakadás (rupture).
A törés tartalma: rohamléptekkel megkezdődött a világ XXI. századi újrafelosztása.
Kezdte Putyin orosz elnök nyers katonai erővel, az ukrán háborúval, folytatja Trump a gazdasági hadviseléssel, a demokratikus szövetségesekkel történő szakítással, valamint Kína szívós gazdasági terjeszkedéssel és katonai építkezéssel.
A multilateralizmus és a szabályok helyébe a nyers geopolitika lépett. A termelési és szállítási láncok megszakadása a szabadon folyó kereskedelem helyett a geoökonómia korszakát hozza a világgazdaságban. Mindezek pedig súlyosbítják és kezelhetetlenné teszik a demográfiai, migrációs válságokat, a közelítő klímakatasztrófát és a fenyegető új járványokat. E problémák mellett szinte azonos súllyal jelennek meg a digitalizáció és a mesterséges intelligencia hatásával, használatával, a működtetéséhez szükséges energiaigénnyel összefüggő kihívások. E folyamatok minőségileg újfajta szakaszt hoznak: a geoglobalizációt. Ahol a kölcsönös függés (interdependencia) nemcsak összeköt, hanem sokszor szétszakítja azt is, ami eddig működött.
Az orosz-ukrán háború megoldatlansága és az Iránnal kapcsolatos, világgazdasági válsággal fenyegető katasztrófapolitika az Egyesült Államok belpolitikáját állítják kulcshelyzetbe: a trumpi Amerikát csak egy másik, liberális demokrata Egyesült Államok állíthatja meg.
Irán minden eddiginél elsöprőbb támadásokat ígért az Egyesült Államok és Izrael ellenMagyarország jövőjét tekintve is kulcskérdés, hogyan kezelik ezeket a folyamatokat Európa, és a demokratikus, szabályokon alapuló nemzetközi rendhez ragaszkodó középhatalmak és kisebb országok: az európai demokráciák („EU+”), Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea. Kérdés továbbá, hogy mennyiben vonhatók be más demokratikus országok – mint például India és Brazília – ebbe a folyamatba? E demokráciák helyzetét nehezíti, hogy nemcsak Kínával és Oroszországgal, hanem a nagyhatalmi érdekeit érvényesítő Egyesült Államokkal szemben is meg kell védeniük magukat. A trumpi Amerika nagyhatalmi szempontból egy oldalra került a putyini Moszkvával: megbontaná az európai egységet.
A demokratikus világ feladatai többsíkúak. Európa demokratikus országainak mindenekelőtt meg kell erősíteniük meglévő együttműködéseiket.
Életben kell tartaniuk a NATO-t. Az Európai Uniót – a gyorsabb, hatékonyabb döntéshozatal érdekében, és hogy fajsúlyos nemzetközi szereplő legyen – pedig a föderáció irányában kell fejleszteniük. Csökkenteniük kell a technológiai függést Amerikától. A Draghi-tervből kiindulva versenyképesebbé kell tenniük gazdaságaikat, előtérbe helyezve az új csúcstechnológiák fejlesztését. Erősíteniük kell saját védelmi képességeiket – különösen az ukrajnai háború és a Grönlandra bejelentett amerikai igény fényében. Belső politikai feltétel, hogy országaik szélsőséges politikai erői ne kapjanak lehetőséget a hatalomra és az integráció szétverésére.
A meglévő megtartása azonban kevés. Egy „EU+”-nak további, hatékony formákat kell kialakítania. Szoros, formalizált kooperációkra van szükség az Európai Unió és a nem-EU tag európaiak, valamint a többi demokrácia között. Ennek egyik fóruma a Tettre-készek Koalíciója (Coalition of the Willing). Az érintetteknek ugyancsak létérdeke Ukrajna – a Nyugat elsődleges védvonala Oroszországgal szemben – anyagi és fegyveres támogatása, mihamarabb kiváltva e támogatás amerikai komponenseit. Elengedhetetlen, hogy ez a demokratikus közösség és annak integrációs formái más demokratikus országokkal is gyorsan kiépítse a gazdasági, politikai kapcsolatokat (Mercosur, EU-indiai szabadkereskedelmi egyezmény, EU-Ausztrália partnerségi megállapodás).
Folyamatosan csökkenő magyar mozgástér
A magyar külpolitika keletre és az autokráciák felé fordulása elkerülhetetlen következménye lett a belpolitikai folyamatoknak. A személyes autokrácia rendszere, a maffiarendszerű gazdaság (NER) kiépítése, s mindezek „értékrendszere” összeegyeztethetetlen a nyugati, demokratikus, szabály- és értékalapú renddel. Orbán Viktornál az irányváltás lopakodóan már az ezredforduló környékén megjelent, majd a 2009-es szentpétervári Putyin-találkozó után vált látványossá. A két autoriter vezető egymásra találása mellett a magyar miniszterelnököt megigézte a hatalmas anyagi haszonnal kecsegtető energiaüzlet lehetősége.
A „konnektivitás” jelszavával megkezdődött a „keletre fordulás”. Egyre erősebb lett az egyoldalú gazdasági függés Kínától. A Moszkvához való politikai közeledés pedig a húszas évekre, különösen az ukrajnai orosz agresszió kezdete óta politikai szövetségbe fordult a Kremllel – az Európai Unióval, a NATO-val és Ukrajnával szemben. Mindez kiegészült a Trumppal kialakított junior szövetséggel – ami végeredményben szintén orosz érdekeket szolgál. Budapest ma mindhárom nagy erőközponttal jóban akar lenni – éppen azokkal, amelyek a demokráciát veszélyeztetik.
Az orosz szövetség „eredménye”, hogy Budapest mára az orosz érdekek következetes képviselője lett az EU-ban és a NATO-ban; mindent megtesz e szervezetek gyengítéséért, Ukrajna vereségéért, az egyes tagállamokban az integrációellenes politikai mozgalmak erősítéséért. Az Orbán-kormány követte külön-utas alkuk nem erősítik, hanem kiszolgáltatják az országot a nagyhatalmaknak.
Magyarország befolyása és mozgástere folyamatosan csökken.
Különösen szégyenteljes az Orbán-rendszer Ukrajna-politikája. Az Orbán-kormány az orosz agresszió áldozatát kiáltja ki fő ellenségnek belpolitikai céljai érdekében, miközben Moszkva Európával szembeni politikáját segíti.
A magyar kormány feladta a határon túli magyar kisebbséget is. Korrupt támogatási rendszerével szavazatszaporítói klienseivé tette a szomszédos országokban élő magyarságot, akik így nem dönthetnek a saját sorsukról. Eközben megtörtént a politikai árulás is: az önös hatalmi érdek vezetett a román George Simion támogatásához és a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos elvtelen állásponthoz. Miközben a kisebbségi magyarság eszközzé vált, az Orbán-rendszer nem vesz tudomást a külföldön dolgozó sok százezer magyar állampolgárról.
Merre tovább? Európa mint stratégiai döntés
Az új külpolitika alapja a jogállamiság és a külpolitikai szakmai alapok helyreállítása Magyarországon. A gyakorlatban két azonnali lépés elkerülhetetlen. Mindenekelőtt az új kormánynak ki kell nyilvánítania: tartalmilag kíván visszaintegrálódni az Európai Unióba és a NATO-ba. A másik lépés: a politikai együttműködés azonnali megszakítása Oroszországgal, intézkedések az orosz befolyás és titkosszolgálati jelenlét visszaszorítására. Ezeket szimbolikus kapcsolatfelvételekben is ki kell fejezni: az új miniszterelnök első útjai Brüsszelbe, Berlinbe és Varsóba kell vezessenek.
Létfontosságú a brüsszeli magyar EU-képviselet működésének biztosítása is az új kormányzati prioritásoknak megfelelően.
A visszaintegrálódás konkrét feladatokban testesül meg. Teljesíteni kell azokat a jogállamisági mérföldköveket, amelyek feltételei az uniós pénzügyi támogatások újraindításának. Meg kell tenni a lépéseket az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz, és hozzá kell látni az euró bevezetési feltételeinek megteremtéséhez. Magyarországnak elemi érdeke, hogy aktívan bekapcsolódjon az európai gazdaság megújításába, és megfeleljen a közösségi elvárásoknak, mint például az orosz energiáról való teljes leválásnak 2027-ig.
Az európai kohézió erősítése érdekében egy új kormánynak meg kell szakítania az együttműködést a szélsőséges, nacionalista mozgalmakkal. Helyette a demokratikus mozgalmakkal és intézményekkel szükséges a kiegyensúlyozott kapcsolatok fejlesztése. Budapestnek aktívan be kell kapcsolódnia a demokratikus középhatalmak formálódó új együttműködéseibe és fejlesztenie kell a bilaterális kooperációkat is.
Magyarországnak újból fajsúlyos szerepet kell játszania saját régiójában. Hozzá kell járulnia a lengyel vezetésű Visegrádi Együttműködés (V4) újjáélesztéséhez és bővítéséhez, azon belül pedig stabilizáló szerepet kell játszania a Balkán irányában. A szomszédságpolitikában meg kell szüntetni az autokrata, oroszpárti szimpátiákon alapuló partnerkapcsolatokat (Fico, Jansa, Simion, Dodik). Az együttműködés a demokratikus erőkkel szükséges.
Az ukrán-magyar kapcsolat nem egyszerűen szomszédságpolitikai kérdés. Ukrajna nemcsak Európát védi az orosz birodalmi ambícióktól, hanem Magyarországot is.
Ezért elsődleges érdekünk a bilaterális kapcsolatok rendbetétele. Azonnal megszüntetendő az ukránellenes háborús hisztéria, továbbá be kell kapcsolódni a Kijevet támogató együttműködésekbe. Magyarországnak nemzeti érdeke a tartós ukrajnai béke, az ottani újjáépítés és az abban való magyar részvétel.
Új alapokra kell helyezni a kisebbségi politikát is. A kormánynak egyaránt képviselnie kell a határon túli magyar kisebbség és a külföldön dolgozó magyarok érdekeit. Vissza kell adni a kisebbségi magyarság önállóságát: ne belpolitikai eszköz legyen a kormány kezében, hanem maga dönthessen saját ügyeiről és intézményeiről. Az eddigi, korrupt anyagi támogatási rendszer helyett világos, átlátható, törvényben rögzített kereteket kell kialakítani.
A külpolitika néhány területén a „ne úgy legyen, ahogyan eddig” elv dominál. Magyarország lehorgonyzott az Európai Unióban és a NATO-ban, így nincs külön-utas „konnektivitás” és hídszerep. Az Egyesült Államokkal az eddig pártalapú kapcsolatokat kormányközivé kell átalakítani, és pragmatikus együttműködésre kell törekedni a mindenkori amerikai adminisztrációval. Magyarország sem eszközeit, sem céljait tekintve nem lehet részese semmilyen háborús részvételnek a Közel-Keleten. Kína esetében az egyoldalú gazdasági függést felül kell vizsgálni és enyhíteni szükséges.
Az új magyar külpolitikának a legnagyobb változást az orosz kapcsolatban kell véghez vinnie. Nincs helye politikai szövetségnek ebben a viszonyrendszerben.
Amíg Putyin diktatúrája irányítja Oroszországot, addig Moszkva számunkra nem partner, hanem legfeljebb tárgyaló fél. Az orosz-magyar kapcsolatok terén az EU, a NATO és az Ukrajnát támogatók fővonalához kell közelíteni. Meg kell szüntetni az orosz olaj- és gázimportot, valamint felül kell vizsgálni a Paks 2 szerződést.
Az új magyar külpolitika ma történelmi választás: az európai Magyarország helyének szilárd rögzítése a demokratikus, szabályalapú országok közösségében. Ahhoz, hogy végleg ott is maradjunk, haladéktalanul ki kell ugrani a keleti ölelésből, amelybe az Orbán-kormány vitte az országot.
(Készült a külpolitikai szakértők és diplomaták Andrássy Körében, Banai Károly, Berecz Marianne, Dérer Miklós, Hajdu András, Jeszenszky Géza, Lengyel László, Rosta György, Sz. Bíró Zoltán, Telkes András, Varga Imre és Várkonyi László közreműködésével)
