Most akkor igaza van Tolsztojnak vagy nincs? Tényleg egyformák a boldog családok, miközben „minden boldogtalan család a maga módján az”? Amiből persze az is kiérződik, hogy a boldogság unalmas uniformis, míg a boldogtalanság igazi divatipar a maga színes, csiricsáré szőtteseivel. Értem én, hogyne érteném, hogy íróként nem nagyon lehet mit kezdeni a boldogság zsíros elégedettségével: sok boldog pár élete nem csupán egy lére menne a hosszú oldalakon, de nem is éreznénk hitelesnek, beilleszthetőnek a napi gondokkal csipkézett valóságunkba. Ezért tűnik sokszor talminak a hepiend, a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-szerű mesés végkifejlet, miközben a boldogtalanság szeles teret nyit a drámának, a kérdéseket boncolgató elmélkedésnek, a hús-vér elbeszélésnek. Végső soron pedig elindít az önismeret és gondjaink megoldása felé.
A minap Csányi Sándor bécsi előadására készültünk a baráti társasággal, arra, amelyben a férfi és női viszonyt boncolgatja, meg az örök témát: miért érti folyton félre előbbi az utóbbit. Ami amúgy a viccen túl biztos úton vezet el a boldogtalanságig. Előtte még beültünk egy kicsit beszélgetni, és mintha csak valamilyen rejtett gombot nyomtak volna meg rajtunk, szinte kibukott belőlünk az őszinteség: bizony akadnak gondjaink a békésnek tűnő felszín alatt. Van, aki a nőiességét, más a férfiasságát képtelen megélni a szürkülő házasságában, a kibeszéletlenség miatt pedig szép lassan sodródnak el egymás mellől, hogy a végén már csak némán integetni tudjanak a messzi távolból. Az érzések tompulnak, vagy épp fordítva, hullámvasútra ülnek, és követhetetlen száguldással morzsolják szét a legellenállóbb idegrendszert is. Itt már csak a gyerek miatt tartanak ki, ott meg épp a gyerek érdekei miatt mennének szét, hiszen miért legyen szemtanúja két ember vergődésének, akik ráadásul élete legfontosabb szereplői.
És így tovább, mintha valamilyen zsilip nyílt volna meg, dőlt belőlünk a szó. Hol komolyan, hol iróniával. Meglepően jó érzés volt megtapasztalni, mintha csak az anonim alkoholisták gyűlésére tévedtem volna, hogy mások is hasonló cipőben járnak, miközben amúgy viszik tovább a napi szerepüket, mosolyogva rejtik el a repedéseket, szakadékokat. Ha valaki szorgosan jegyzetelt volna a háttérben, remek alapanyagként vihette volna haza: némi igazítással olyan életszerű regényt gyúrhatna belőle, amelyre soha nem lesznek képesek a romantikus ponyvák és lektűrök. De hát azok nem is a szembesítésben érdekeltek, hanem a kikapcsolódásban, vagyis a menekülésben. Csakhogy mindig eljön egy pont, amikor már nincs hová menekülni.
Volt, aki még csak az első lépésnél járt, a gondok megnevezésénél, más már a párterápia sűrűjében kereste a gondok megoldását, de ott a radlerek és hugók felett mi hirtelen sorstársakká váltunk, akik nem a különbözőségnek örülnek, hanem a közös mintázatnak. Mert lám, nem vagyunk egyedül. A sors nem csupán minket kínoz rafinált szívzűrökkel, nem csak minket taszigál a társas magány felé. Mások küzdelméből, részsikereiből pedig olykor könnyebb erőt meríteni a sajátunkhoz.
Mennyire nem lehetett volna nekem huszonévesen elmagyarázni azt, hogy egy napon majd „dolgozni” kell a kapcsolatomon, vagyis a házasságomon, mert egy idő után a csere nem segít, új partnerrel sem oldja meg az élet az általa teremtett gondokat.
Elhasználnak, morzsolnak a napok, mint a köveket a folyó lassú vize, csak ez nem kívül, hanem odabent zajlik. És egy idő után, ha tetszik, ha nem, magunkban kell meghúzni a személyiségünk kilazult csavarjait, igazítani a bevált működésen, kezelgetni a ki tudja honnan előbújó traumákat, viselkedésünk rejtett befolyásolóit. Ez pedig munka, odafigyelés, fegyelem. Csupa olyasmi, ami távol áll a romantikától, mégis ez az önszerelgetés kell, ha meg akarjuk tartani a szerelmünket. Lehet, hogy ötven felett romantikusabb lépés eljárni a pszichológushoz, mint venni egy csokor virágot?
Változunk, és ez nemcsak minket lep meg, de a társunkat is. És egyáltalán nem magától értetődő, hogy az új énünkhöz is passzolni fog az ő új énje. Mintha pár évente újra és újra be kellene mutatkoznunk egymásnak, hacsak nem akarjuk idegenekként végezni úgy, hogy közben minden nap láttuk egymást. Ez néha vicces helyzeteket is szül. Ezért is tudtunk nevetni Csányi poénjain, aki vérbeli stand-uposként beszélt arról, amibe mi olykor szép csendben belesorvadunk.
De van még valami, amit nem nagyon értettem volna ezerfelé rohanó fiatalként. Ez pedig a hála. Hála azért, amim van. És most nem tárgyakra, összekapart státuszszimbólumokra, az apadó-gyarapodó bankszámlára gondolok, hanem leginkább a megfoghatatlanra: ahogy rám néz a nejem, és nem azt látom benne, hogy épp csak elvisel; ahogy a gyerek a segítségemet kéri, mert megbízik bennem; ahogy a barátaim már azzal is helyre rántanak, hogy meghallgatnak. A mai élet nem arra készít fel, hogy örüljünk az apróságoknak. Annak, ami természetesnek tűnik, pedig nem az. Annak, ami nem annyira színes, harsány, látványos. Annak, ami nem kiposztolható. Pedig olykor ezek a kis semmiségek tartják meg a boldogság édes terheit.
