Szijjártó Péter;Vlagyimir Putyin;Szergej Lavrov;Donald Trump;Orbán-rezsim;

Pária országa, Magyarország – Orbán Viktor rálépett az útra, amelyen minden diktátor kezdte és végezte

A miniszterelnök  szerint a világ kis és nagy kérdéseire (a globális krízisekre, meg úgy általában mindenre) egyetlen helyes válasz adható (minden diktátor így kezdte és így is végezte), és ezt a választ kizárólag a nemzeti-keresztény értékrendre alapított patrióták tudják. Ez egy nagybeteg posztulátum nyilván. Rögeszmés ragaszkodás egy meggyőződéshez. Politikussal előfordul, kormányfőtől elfogadhatatlan – ezt alább békésen bebizonyítjuk.

Ha a társadalom többsége döntene Orbán mellett, mint ahogy ez megtörtént egyetlen (!) pillanatra 2010-ben, akkor már nem diktátor, hanem kívánatos nemzetvezető volna. De nem az. Ehhez államvallássá kellene tennie megszállott világmagyarázatát. Ezen tüsténkedik tizenhat éve a valóság megfeszítésével. A mutatvány sikere nem közömbös, ez dönti el ugyanis, hogy Orbán Viktor utcanév lesz, vagy elítélt. Jelenleg úgy fest, Keleten életet, Nyugaton éveket kapna. Minden a szabályokon múlik. Ha Európa illiberálissá sajdul, akkor az alkotmányos puccsista gondjai illannak el, ha nem, akkor a szabadságálmai. Az elmúlt hetekben élesen vetődött fel a kérdés, valaki ugyanis hazát árul éppen: vagy a Fidesz, vagy a leleplezői.

De végtére is mi a haza? Illiberális valóságkreatúra vagy valami más, amire a megtört demokráciának még nincs válasza. Ez a humanisták, avagy az új megvilágosodás feladata, Potomacen innen, Tiszán túl.

Alkotmányos puccsítás

Turbulens időszakot élünk, szokták mondani politikai elemzők, de turbulens időszaka a viharba került utasszállítónak van. Ez itt inkább egy ország origóeltolódása, vagy inkább visszamozgása. Mintha egy moziban ülnénk, ahol végre a valóságot nézi a többség az állampárti filmhíradó dicsfényezése helyett, és a falu bolondjai egyszerre rángatják a mozivásznat és a vetítőgépet, csak nehogy élesen látsszon a kép. És nehogy kritikus tömeg döbbenjen rá, hogy aki úgy néz ki, mint egy úton­álló, úgy beszél, mint egy útonálló és úgy rabol, mint egy útonálló, az útonálló (és ez nem kacsa). És már késő menekülőre fognia. Miután azonban az elasztikus vízióvigéc szerint „minden jó, ha jó a vége, és ha nem jó, akkor még nincs vége”, nem érdemes előre inni, a medve bőrére különösen nem. A medve nem játék, pláne, ha atomarzenálja van, és egy brüsszeli tanács­ülésről jelentő ügynökével van vonalban éppen.

A kályhához mindig érdemes visszatalálni (főleg ilyen idült üvöltözésben, ahol attól lesz a Fidesz a biztos választás, hogy ezt végtelenszer szűköli véreres szemmel leukránpártizott emberek arcába). 

De a kérdések tapodtat sem mozdultak tizenhat év alatt. Hajszálra ugyanazok. Például hogy: felkente-e bárki (avagy bármi) az Orbán-rezsimet arra, hogy EU- és NATO-szövetségesként Oroszország mellett kötelezze el magát (még akkor is, ha ez a keleti partner rátámad a szomszédjára, és családokat öldököl ötödik éve ezerszám)? Felhatalmazást kapott-e ez a rezsim bárkitől arra, hogy ezt az évtizedek óta minden idegszálával Nyugatra vágyó európai demokratikus köztársaságot illiberális lator államok felebarátjává és üzletfelévé tegye (még akkor is, ha ezért a rendszer állhatatos ellenségeit külföldről fizetett ügynöknek kell bélyegeznie)? Megbízta-e valaki ezt a méltatlanná vált és kereszténynek hazudott gyülekezetet azzal, hogy a retardált menczeriták monotóniatűrését kihasználva süketek párbeszédévé tegye a közéletet (még akkor is, ha a társadalom láthatóan a végét járja az állandósult választási stresszzavar miatt)? Bírja-e ez a hatalom a többségének támogatását a tekintetben (és nem a debilitásmétert kiakasztó nemzeti konzultációkkal összefabrikált látszattöbbséget), hogy a világon soha semmiért ne vállaljon felelősséget (még akkor sem, ha a veszélyhelyzeti jogrenddel ötnegyedessé tett kamu kétharmad miatt se fék, se ellensúly nincs a csatahajóján)?

Nincs felhatalmazás, nincs bizalom, nincs többség tizenhatodik éve. Csak ígéretromok füstölnek lehangolóan. 

Csak megcsúfolt szavak morognak néma honfigyásszal, a néhai fiatal demokratát idézve: „A győztestől nem azt várjuk, hogy bizonygassa az igazát, hanem azt, hogy tegye a dolgát, teljesítse a feladatát.” (Orbán Viktor, 2010. A Nemzeti Együttműködés Programja.) Kezdésnek milyen ígéretes! Persze a veszedelmes látomások már akkor megjelentek a pártelnök fejében, de a haza alig élte túl a külső és a belső válságot, a sebeit nyalogatta, és a homályos reménykedés kötötte le. „A magyar választók azt üzenték mindnyájunknak, hogy igaza a nemzeti egységnek van, a győztes feladata pedig az, hogy a nemzeti egységet és annak igazságát védje, képviselje – és legyőzzön minden olyan jelenséget, erőt és törekvést, amely a nemzeti egységgel szembefordul, azt veszélyezteti.” Ollállá. Már ezeknél a mondatoknál összefuthatott a nyál egy virtigli rákosista-sztálinista sejttag szájában, de a munkásőrök szemében is pisla fény gyúlhatott (amit ma már szinte csak Szili Katalin hordoz magában, a derék Thürmer Gyulával párban). A folytatás dermesztőre sikerült. Elég csak a Fidesz-elnök országjárásának „Megjöttek a magyarok, húzzátok meg magatok!” kezdetű futballhimnuszára gondolni (erre tényleg nehéz nyomdafestéket bíróan reagálni, így nem tesszük). És persze az elmúlt negyedszázad megannyi hasonlóan penetráns mondatából süt az autokrata hajlam. Abból például, hogy a „baloldal, amikor csak tehette, rárontott a saját nemzetére” (Orbán, 2004), vagy hogy a „legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a nemzet megosztottsága jelenti”, vagyis az ellenzék maga (Kövér, 2020), amely az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik. A társadalomtudományok vagy a kortárs művészet kiválóságai imádnák a feladatot, hogy ezt a témát kihüvelyezzék, és letegyék az asztalra. Több értelem sütne belőlük.

De egy biztos: az európai Ukrajna vagy Grúzia elismerése és támogatása nem önfeladás. „Meggyőződésem, hogy közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni.” (Orbán, 2008.) Oroszország elszigetelése, szankcionálása nem ön­feladás. Huszonhat uniós ország aligha tévedhet egyszerre azért, mert érző emberi működés jegyeit mutatja Ukrajna iránt. 1956 után különösen. Ezt bármelyik római katolikus egyházfő megmondta volna, ha megkérdezik. De nem erről kérdezték, hanem a családokról. Ahogy az egymást korábban gyűlölő nemzeti szélsőjobb összekovácsolása is egy közös nevező révén forrt egybe: kapóra jöttek a délről érkező, eltérő hitű, színes emberek.

Ez Orbán világa. Találj egy közös ellenséget, és megtaláltad a barátaidat. Még akár a román magyargyűlölőkben is. 

A szélsőjobb az európai szalonokban tíz évvel ezelőtt még vállalhatatlan volt, mára számos országban aggasztóan erősödő tényező.Orbán mágus szétfűrészelte az országot, és az ország így maradt. Márpedig az egyik legrosszabb GDP-felhajtóerő a félországság.

Egy gyékényen árulók

A hazaárulás (változó inerciarendszerben: sok tehetetlenség, sok Newton) nyűgös fogalom. Ha egy ország vonatkoztatási rendszere klasszikus, akkor a politika törvényei szerint az emberek egyenes vonalú egyenletes boldogulást hajtanak végre benne, és Newton is örül. De most mozog és változik minden. Változnak a törvények, kiváltoznak az emberek alól, elváltoznak mondhatni.

Válságok hozzák a törvényeket. Ilyenkor orosz kém legyen a talpán, aki mégoly világlátott külügyminiszteri állásban is rendesen eligazodik közöttük.

Könnyen azt hiheti például, hogy az olcsó olaj és gáz eminens magyar érdek, és máris megvan a baj. Azt hiheti, hogy az olcsó orosz olaj és gáz a rezsicsökkentés és a megfizethető üzemanyag feltétele, miközben: dehogy. Számos szakértő igazolta, hogy nincs ilyen összefüggés. Más olajbeszerzéssel is elérhető nálunk olcsóbb üzemanyagár, másrészt a rezsi nemcsak számlákból áll, hanem a több ezer milliárdos kompenzációból is. (Ha odahaza a családfő szuperolcsó utazásra fizet be, amit a konyhapénzből egészít ki jelentős összegekkel, akkor tessék tockost adni neki bátran.) Az olcsónak nevezett orosz olaj és gáz kizárólag a hatalommegtartás szolgálatában áll. Kampányfogás. És a Fidesz-kormányzás permanens kampány. Mivel a kampány számukra ellenségeskedés, ezért a Fidesz-kormányzás egy nagy és végeláthatatlan ellenségeskedés. Ez volna a magyar érdek?

Ebben a változó világrendben a kormányfő tornyával is gondok vannak. Azt hiszi, hogy az ő magasságos kormányának politikája Mária országának kiválasztottjaként megkérdőjelezhetetlen. Azt hiszi, hogy nem a választási törvény megváltoztatása és a hivatalok elfoglalása, hanem a gazdasági teljesítménye miatt van folytatólagos kétharmada (és a gazdasági teljesítmény csak az igazságtalan nemzetközi helyzet miatt csapnivaló negyedik éve). Azt hiszi, hogy tényleg csak ő képes megvédeni az embereket a háborúktól, és ezt tényleg csak veszélyhelyzeti jogrendben képes megtenni. Szentül hiszi azt is, hogy a harsány amerikai bohócelnök a magyarok barátja, aztán másnapra mégis 800 forint a benzin. (Ha valaki, esetleg Gulyás Gergely Közel-Kelet-szakértő biztonságpolitikus megtalálja a közmédiában vagy más propagandakészítményben, hogy a benzinár-emelkedés Netanjahu és Trump iráni háborúja miatt van, megkapja örökbe mindkettőt: nem írnak róla tudniillik.)

A kapitány a megtört bizalom ellenére ragaszkodik a kormányhoz, pedig az irány rossz, a köd sűrű, és a térképet maga rajzolta egy optimális tengerről. De nincs értelmes vita, amiben kiderülhetne, hogy téved. Pedig néhány egyszerű diagramon ábrázolni lehetne Magyarország lemaradását a V4-ek között, hogy utána a felelősök elhúzhassanak végre a búsba. De előtte persze meg kellene állniuk az igazságszolgáltatás előtt, ahol dumával nem lehet voksokat szerezni. Vagy mehetnének az idemenekülő lengyel és más illiberális bajtársakkal együtt, felelősségmentesítő járattal Moszkvába iszkolni Aszad és a többi gyalázatos után.

Orbán Viktor egyetlen apró hibát követett el: nem írhatta bele az alaptörvénybe, hogy Magyarország választási autokrácia.

Éspedig olyan, ahol a kormány illiberális, a baloldali kommunista, a liberális diplomás kommunista, „Gyurcsány Ferenc szír”, Pataky Attila pedig Kossuth-díjas. 

Ezt azonban a Kádár-korszak élénk emlékei és az ismert uniós kompatibilitási problémák miatt nem tette meg. Helyette olyan választási szabályokat hozott létre, amelyek szerint az ellenzéknek roncsderbiversenyen kell kiválasztania a legerősebb pártot, függőleges pályán, szabadesésben. Szavunk sem lehet, ez igazán vicces volt tőle, és kreatív. Eközben csak két dolgot kellett biztosítania: a magyarok többsége soha ne lásson nyugati országot közelről, és amit viszont a MTV 1-en lát, abból azt érezze, hogy az európaiaknál rövidebb életét, a sparheltnél sürgölődő asszonyát, az unokáit és a veteményét fenyegető veszély állandó. És ebben a veszélyben eltorzult arcú buzi migránsok rohamozzák a határkerítést óvodásátműtő készségekkel a kezükben. Csodás. És Orbánon már csak az segíthetne, ha még közelebb jönne a háború, valaki végre felrobbantaná a kritikus infrastruktúrát Beregsuránynál, vagy földre lökné a magyar miniszterelnököt, egymás után háromszor, durván.

Gantner Dániel festményein megfér egymás mellett Leia hercegnő és a Nokia 6310-es, Sarah Jessica Parker és egy jégmadár vagy David Hasselhoff és egy nautilusz. A művész nem titkolja, hogy szereti a giccset és a nyolcvanas, kilencvenes évek popkultúráját – ezen témák kapcsán beszélgettünk vele.