Ez az alkotók, műértők, rendezők terepe. A színész inkább arról beszélhet, milyen nehézségekkel, szépségekkel találkozott a szerepformálás során, milyen volt a közös munka a rendezővel, a partnerekkel. Pedig azt is átéli, főleg színházban, hogy miként működik egy darab. Milyen elemekből és miképpen áll össze egésszé, aminek ő is az egyik építőköve.
Az MTVA elérhető online archívumában bolyongva (változatlanul elképesztő, mekkora kincsestár ez) ezúttal Örkény István Kulcskeresők című darabjának 1980-as tévéváltozata csábított kattintásra. Már csak azért is, mert bár tudtam a műről, eddig valahogy elkerült. Meg persze Székely Gábor rendezése is kíváncsivá tett, nem is beszélve arról, hogy Csomós Marit és Avar Istvánt láthatjuk a két főszerepben. A darab keletkezéstörténete is érdekes. Szolnok egykori vezetése rendelte Örkénytől a város fennállásának 900. évfordulójára. Nem tudni, mennyire örültek a terméknek, mindenesetre Székely rendezésében 1975-ben színpadra került (akkor is Csomós Marival), majd két év múlva Major Tamás elevenítette meg a Nemzetiben (Avar Istvánnal). Nem maradt hatástalan, de árnyékba került a Tóték és a Macskajáték mellett. A televíziós adaptáció is mutat csikorgásokat. A mű aktuális társadalomkritikai lakótelep-játéknak indul, a beköltözés zűrzavara, folyamatos szomszédolás, hol ez nem működik jól, hol az, de van önkéntes ezermester, s ha elvész a kulcs, egy másik lakásé is használható. Majd mindez drámai térré szűkül, mikor Fórisék lakásából már nem lehet kimenni. De bejönni igen. Így tér haza a családfő, aki pilóta. Betegesen, szorongóan aggódó felesége azonnal észreveszi, hogy poros az egyenruhája, kiderül, hogy gond volt a leszállással. Teljes a kétségbeesés, ám az egyik (minden lében kanál) szomszéd fantasztikus hőstettként tudja interpretálni Fóris kudarcát, a suta leszállást, ami felpezsdíti a lakásban ragadt társaságot, megoldja a házaspár feszült kapcsolatát, mindenki kilép a hétköznapok ürességéből, élete egyhangúságából, sikertelenségéből, és az önbecsapás magasztos részegségébe nyújtózkodik. Nemzeti túlélőmentalitás?
Mindezt fogyasztva az örkényi groteszk sajátosságain töprengtem. Ő sosem próbálkozott klasszikus abszurddal, reális szituációkat billent át elvontabb szintre. A Kulcskeresők kulcsproblémája, csikorgásveszélye, hogy mintha túl élesek lennének ezek az átbillentések. Először a lakás zártságának kialakulása, majd Fóris elbeszélésének, vallatásának szinte önkívületi spirituális, már-már szimbolikus szintre fokozása. Különös ez a többszörös metamorfózis, amely egyfajta műfajváltással is jár. Nehéz feladatot állít a színészek elé, mert a karakterüket fokozatosan új játékdimenziókba kell helyezniük, eljutva a tradicionális jellemábrázolástól az abszurdba hajló groteszkig. (A Tótékban például nincs ilyen típusú átalakulás, a közös dobozolás szituációja új összefüggéseket, hangsúlyokat teremt a karakterek és a játékstílus változása nélkül.)
Ebből a megközelítésből nem éreztem olajozottnak a szerkezetet. Ám az egykori szolnoki szereposztás után kutatva rábukkantam a Film Színház Muzsika 1975/45. számára, amely a darab próbájáról számol be. A rövid anyagban a Fórist játszó Piróth Gyula így fogalmaz: „Valódi szerepeket, valódi helyzeteket ír Örkény, s nekünk ezeket a helyzeteket kell, alighanem minden groteszkség nélkül eljátszani.” Amihez ezt teszi hozzá a kulcsát kölcsönző szomszédasszonyt alakító Tímár Éva: „Nem szabad a néző elé sietni Örkény gondolataival: a részek realitásának a nézőkben kell abszurd, groteszk egésszé felépülni.”
Hát itt a kulcs! Amit kritikusként elvesztettem. Helyette a tragikomédia, a groteszk, az abszurd mintáinak, és Örkény ismert, sikeres fogásainak keresésével, „ajtófelfeszítéssel” próbáltam bejutni a darabba. Pedig sajátossága éppen abban rejlik, hogy cselekménye mindvégig ugyanazon a szinten zajlik. A mindennapiság szintjén. Ám a fokozatos hangsúlyváltások a dialógokban, a belső feszültség kínok között megszülető artikulálódása, Fóris feltárulkozásának önkívülete, a szomszéd mindent emelkedett megvilágításba helyező interpretációja a nézőben gyújtja lángra a groteszket. Nem groteszket, szürrealitásba billenő darabot néz, hanem ilyen szinten éli át a történéseket, ami elvont értelmezéseket szül benne. Saját önigazolásairól, a szocializmus rózsaszínezéséről, nemzeti álmodozásról. Ma pedig a társadalmi szintű megfelelési kényszerről, a nemzeti mítoszépítésről. Nem véletlen, hogy mind gyakrabban kerül színpadra a Kulcskeresők. Megtaláltuk hozzá a kulcsot.
