„Bármikor egyedül maradhatok”

Mint tudjuk, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. A kötetünké – dióhéjban – ez: 2025-ben a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány – egy régebbi hagyományt fel- és megújítva – élet.történet. címen pályázatot írt ki 16–22 éves fiataloknak arról, hogy „milyennek látják világunkat”, illetve „hogyan képzelik el a jövőjüket”. A beérkezett százkilencvenkilenc műből a Németh Gábor, Szőcs Petra és Upor László alkotta zsűri választotta ki a díjazottakat, az Európa Kiadó pedig megjelentette őket.

Mindez tanúsítja: valamennyi közreműködő tudatában volt a vállalkozás kivételes fontosságának. A bevezető súlyos szavai szerint ugyanis az antológia darabjai „szívfacsaróan nehéz sorsokat” tárnak elénk, melyek konzekvenciáival ajánlatos lenne mindannyiunknak számot vetni. A felnőtteknek azért, mert ők hozták létre, ők működtetik azt a világot, mely a kötet bizonysága szerint korántsem barátságos a gyerekeinkkel. A szerzők ifjú kortársainak pedig avégett, hogy – ha kell, lelkierőt adván – tudatosuljon bennük: gondjaikkal és küzdelmeikkel nincsenek egyedül. (A „szívfacsaró” élethelyzetek egész sorának tükrében a könnyedséget, emelkedettséget sugalló kötetcím megtévesztőnek tűnik.)

A pályázati kiírásból eredően a legtöbb mű a naplók, illetve a visszaemlékezések műfaji csoportjába tartozik, így bennük az egyes szám első személyű elbeszélést a vallomásszerűség uralja. Persze, még a leginkább önéletrajzi igényű szöveg is fiktív elemek sokaságát rejti, a narrátor pedig sosem lehet teljesen azonos a szerző mindennapi énjével. Ugyanakkor olvasás közben folyvást érzékelhetjük, hogy mindegyik írásmű alkotója szívvel-lélekkel ott áll az előadott történet vagy a lelkiállapotrajz mögött, e művek lebilincselő hitelessége – és evokatív ereje – mindenekelőtt ebből ered.

Az alcímnek – Közérzeti antológia – megfelelően ezek az írások összességükben és végső közelítésben tényleg a bennük/általuk megjelenített fiatal nemzedékek diszkomfortjáról tudósítanak. Külön-külön azonban mindegyikük más, több, mint valamely – nehezen körvonalazható – közérzet manifesztációja. Mert a félig-meddig még gyerek elbeszélőknek nagyon is konkrét és szinte mindig végletes krízishelyzeteket kell kezelniük.

Egyik esszéjében Heller Ágnes tett határozott különbséget (lelki) fájdalom és szenvedés között. Az előbbi „akkor és ott alakul ki, ahol a cselekvés vagy a cselekvéstől való tartózkodás már eleve (…) tudatos vagy nem tudatos döntéshez kapcsolódott”. Ezzel szemben a szenvedés „olyan fájdalom, mely teljességgel kívülről szakad rám. (…) A szenvedést legfeljebb elviselni tudjuk”. Az antológiában nem egy példát találhatunk az így értelmezett fájdalomra: az elbeszélő rosszul választott, tévesen ítélte meg helyzetét, emiatt kellett súlyosan csalódnia. A legtöbb eset azonban a szenvedés különféle – egyaránt megrendítő – változatait sorakoztatja fel. A biológiai kiszolgáltatottságunk, azaz a súlyos betegség, a szeretteink halála szükségképp szenvedést okoz. De a gyermek a szűkebb-tágabb környezetének is alá van vetve: készen kapja a családját, a közösségeit, a választás egy ideig szóba sem kerülhet. Egyik vagy másik – esetleg mindkét – szülő hiánya vagy alkalmatlansága tehát szintén mérhetetlen szenvedést okoz.

„Néhány nevelőanyámnak már csak a nevére vagy az arcára emlékszem, netán egy-egy mondatukra, szokásukra” – vallja az egyik pályázó. Baj esetén az ilyen környezet aligha képes kellő támaszt nyújtani. Épp a stabilitás hiánya vezet olykor a kísértő félelemhez: „bármikor történhet tragédia, bármikor egyedül maradhatok”. A felkavaró bizonytalanság már-már kínos egyhangúsággal ismétlődő forrása, hogy az apák – erre Németh Gábor is utal bevezetőjében – egyszer csak eltűnnek gyerekeik életéből.

„…eluralkodott rajtam a pánik”, „mindennap hányingerem van, folyamatos rettegés él bennem”, „a kórházi szobám volt a legkomfortosabb hely a világon” – a konfessziókban feltűnő sűrűséggel kapnak középponti helyet különféle mentális zavarok. S mivel a kötetben tudatosan alakított, eleve valamilyen nyilvánosságnak szánt szövegek szerepelnek, a betegségmotívumnak szükségképp lesz némi metaforikus jelentésárnyalata is, azaz a József Attila-i szentencia esetükben is jórészt érvényessé válik: „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” Innen közelítve a szorongások, a depressziós tünetek egyrészt a nukleáris család felbomlásának, másrészt egy ridegnek, kíméletlennek és erőszakosnak tetsző tágabb környezet folytonos próbatételeinek következménye.

„Az óvodából való ballagás életem egyik legszebb napja volt. Mintha magát a poklot hagytam volna ott” – vallja a Jogunk van érezni című pályázat narrátora. A nevelésre hivatott állami intézményeknek sok esetben leginkább fegyelmező/büntető, azaz börtönszerű karakterük van, a másság semmilyen formáját sem tolerálják, az előítéletesség miatt a kisebbségek tagjai rendre hátrányos helyzetbe kerülnek. De a leginkább párialétre, miként ezt a kötet egyik legfelkavaróbb írása részletezi, épp a legvédtelenebbek, a gyermekotthonok lakói kényszerülnek. Az ide került fiatalok számára ez a hely éppen nem valamiféle otthonpótlék, ellenkezőleg: „gonosz, kegyetlen gépezet, ami próbál eltiporni, és amikor a legnagyobb szükséged lenne a támogatásra, cserben hagy.”

A válságok, valamint a többnyire fenyegetőnek ábrázolt társadalmi/állami közeg ellenére a szerzők jó része mégiscsak bízik abban, hogy személyes sorsát tervei, vágyai jegyében alakíthatja. A szövegek végén fölvázolt elképzelések mindegyike igen tartalmas és életszerű. Nincs bennük semmi illuzórikusság.

Közös felelősségünk, hogy ezek a remények ne válhassanak megcsalatottá.

Infó: Mintha félistenek világában élnénk. Közérzeti antológia. Népszava, Európa Kiadó, 2026.