Istennek mi dolga velem? – A lány története, aki azt sem tudja, hány H-sként neveli egyedül a gyermekét

Egy páratlanul nehéz életről beszélgettünk a babaarcú fiatal lánnyal, amelyben mégis párban volt mindig a legfájóbb.

Tizenkét éves lehettem, mikor anyám barátja úgy kezdett el velem viselkedni, ahogy nem kellett volna, simogatott, kényszerített dolgokra, míg anyukám két műszakban dolgozott, hogy meglegyen a napi kenyerünk. Kihívott esténkent magához, nappal autóval bevitt az erdőbe, és megfenyegetett, ha szólni merek anyunak, akkor bántani fogja a családot.

Írja a férfiról, aki két éven keresztül tartotta őt rettegésben. Szövegében a bántalmazás internalizálódása a legfájóbb, amely hallgatásba zárta Rebekát. Végül tanára segítségével és anyja rátermettségének hála sikerült megszökniük Budapestre, egy anyaotthonba. Bár fizikailag biztonságba kerültek – a hatóságok felléptek az ügyben –, a fiatal lánynak a kihallgatások során újra és újra szembe kellett néznie a terror emlékeivel.

A rendőrnő is sírva hallgatta végig a történetet, és mikor vége lett a kihallgatásnak, odajött és nyugtatott, hogy nyugodjak meg, mert erős lány vagyok, és hogy ez az ember megfizet mindenért, amit velem és az egész családdal tett. 

Visszagondolva csupán azt erősíti meg, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, és a hasonló helyzetben lévőknek azt mondaná, minél előbb szóljanak – akárhogy is, de ebből ki kell lépni. Ugyanúgy fel kell számolni, ahogy később saját párkapcsolatát is kénytelen volt. – Bármikor feljelentettem volna, mert ütött-vert három évig, de szerettem – beszél az eleinte felhőtlen szerelemről.

Vele akartam lenni, amennyit csak tudtam, minden áldozatot meghoztam miatta (...) szöktem hozzá, egyre többet voltam nála, egyre kevesebbet otthon. Az iskolai dolgok jobban elfajultak, és anyu el akart tőle tiltani, de mindhiába, hisz a családom ellen is mentem miatta, szembefordultam mindenkivel miatta, annyira beleszerettem, hogy más tanácsaival nem foglalkoztam, úgy éreztem, mellette biztonságban vagyok, és mellette az idő is megállt.

Párja fél év után emelt rá kezet először, de Rebeka nem tudta kívülről nézni, felismerni a mintát. Az év őszén teherbe estem tőle – írja. Várandóssága pedig úgy tűnt, lehorgonyozza őt az áldozat szerepben. – A kisfiam akkor már megfogant – nem akartam elvetetni és azt szerettem volna, hogy legyen apja a gyerekemnek – meséli. Ennek fényében tűrt, mígnem a biztonság utáni vágy és önbizalma túlnőtte magát a hagyományos elvárásokon. – Nélküle is erős vagyok, ahogy eddig, és felnevelem – fogalmazódott meg benne.

Az anyaság erőt adott neki – Én örültem ennek a babának. Ki akartam hozni a kórházból, fel akartam nevelni. 

– magyarázza.

Édesanyjában támaszra, önmagában pedig igazságra lelt és képes volt kitörni a bántalmazó kapcsolatból. – Legyek szeretve, törődjenek velem és velem együtt a gyerekemet is fogadják el. A mondás szerint, ha kell a tehén, akkor kelljen a borjú is. Fogadjon el a gyerekkel – mondja ma egy ideális kapcsolatról, teljes magabiztossággal.

Hangja ugyanúgy megtelik élettel, amikor a származásáról beszél.

Öregapám, anyukámnak az apukája (már nem él sajnos) teknővájó cigány volt, fakanalakat csinált, kosarakat font. Soha nem szégyelltem azt, hogy roma származású vagyok, sőt, inkább felemelt fejjel megyek, hogy azért nekünk, romáknak hagyományaink vannak.

A megkülönböztetéssel kapcsolatos élményeire pedig iránymutatóan gondol.

– mondja. Emiatt is érzi, hogy nem szabad tagadnia és fontos, hogy fiának is átadja a cigány kultúra örömét és értékeit.

Szeretnék a kisfiamnak egy gyönyörű gyerekkort adni, amit én nem kaphattam meg, és biztos alapot nyújtani – írja a pályamunkájában. De míg saját értékrendjében és a szerető közegben nem kételkedik, a biztos alap valódi kilátásairól Rebeka már másképp gondolkodik: – Megmondom őszintén, hogy szerintem visszamenni az iskolába nem fogok, hiába írtam ezt a novellába.

Alternatívának a külföldi munkát látja, ám annak olyan áldozatai vannak, amiket a fiatal anyuka elvből nem szeretne meghozni – Én azért mennék ki, hogy a kisfiamnak ide-haza tudjak utalni. Hogy anyukámnak se kelljen elmenni dolgozni, mert én hazaküldeném, majd a fele fizetésemet, ha mégis csak a gyerekemről van szó. De közben nem is látnám őt csak videóhívásban, vagy ahogy épp vissza tudok jönni, ahogy a cég kint megengedi. Lemaradnék a fontos eseményekről és talán visszakapnám pár év múlva, hogy ‘hol voltam, miért nem én neveltem fel, nem vagyok jó anya’. Meg az sem mindegy, hogy az ember mivel keresi a pénzt. Nem mindegy, hogy két keze által, hogy közben megszakad a fizikai munkában a szalagnál, a gyárban, vagy pedig testéből él – magyarázza.

Ám amikor arról kérdezzük, van-e bármi, amit utólag másképp csinált volna, kiáll a sorsba vetett hite mellett – Én nem tudom, hogy Istennek mi volt a dolga velem. Szerettem volna lerakni az iskolát, szerezni egy szakmát. A gyerek ráért volna később is, de már mindegy. Nem azt mondom, hogy bánom a kisfiamat, nem. Csak már hiába gondolkodok ezen.

Tanultam a hibámból (...) Valamit okoskodok, majd lesz valami, és anyu is itt van nekem. – zárja egyelőre az élet.történetét.