„Az emberek éhesek. Elégedetlenek. Ez nem ideológiai, hanem gyomorkérdés. És a gyomor forradalmat szül”

Hogyan él ma egy Afganisztánból száműzött művész, aki nyugaton találta meg a szabadságot? Milyen felelősséggel jár ez a szabadság?

Óriási bűntudattal. Ez nem egy egyszerű menekülttörténet. Ma már látom, hogy hatalmas teher az, hogy eljöttem, és ők ott maradtakr. Nemcsak a rokonaim miatt, hanem mindenkiért, aki nem tudott eljönni. Ugyanakkor ezzel együtt van egy nagy felelősség is. Most már nem élhetek csak a saját életemért. És nem is akarok. Ha most csak annyit tennék, hogy keresek egy gazdag francia férjet, elmegyek vele nyaralni, és elbúcsúzom a művészettől, akkor meghaltam. És nemcsak én, hanem az ügy is, amit képviselek. A száműzetés számomra harctér. Ha nem az, akkor nincs értelme.

Ez a felelősség hogyan hat a munkájára, a művészetére?

Minden döntésemben, minden munkámban ott van. Az, aki vagyok – a tapasztalataim, az érzéseim: csalódás, szenvedés, harag, öröm, bukás és talpra állás – mind ott van bennük. Ember vagyok, de művész is, és hiszem, hogy a művészet szabad hang. És ez a szabad hang kötelez. Segít kimondani azt, amit másként nem lehet. Ezért félnek tőle. Ezért féltek tőlem is. Tíz éve meg akartak ölni, mikor megkérdőjeleztem azt, amit a vallás és a patriarchátus belénk nevelt. A művészet sosem pusztán dekoráció. Kérdéseket vet fel, és ha kérdez, veszélyessé válik. De ezért sem lehet hallgatni.

Miért kellett elhagynia Afganisztánt? A tálibok miatt?

Nem. A tálibok csak később jöttek. Én a patriarchátus elől menekültem. A fellépéseim, és a performanszaim miatt kezdtek el üldözni. Mert megszólaltam. Már akkor is ott volt ez a félelem a társadalomban – félelem a nőktől, akik kérdéseket tesznek fel. Ez a rendszer írja a szabályokat, használja a vallást, hogy igazolja magát. A Koránt férfiak értelmezik – úgy, ahogy nekik tetszik. Ezért veszélyes a nők lázadása. Mert a szabadságuk zavaró. A tálibok már csak végletekig vitték ezt a rendszert.

A tálibok hatalomra jutása nagy fordulópont volt?

Igen. Sejtettük, hogy visszajönnek, mégis mindenkit meglepetésként ért. Egyszer csak ott voltak, és mindent vittek. A nők jogait, a mozgásteret, az iskolákat, az utcát. A rendszerük a teljes kontrollra épül. De nem tudják, hogy közben a nők ellenállnak. Nemcsak Kabulban, hanem más nagyvárosokban is. A mindenhol jelenlévő ellenállás sejtekből épül fel. Titokban működnek. Minden utcában van egy tanító, egy bába, egy ápolónő, aki kinyitja az ajtaját, és tanít. Földalatti iskolák vannak. Ingyen. Nem minden lánynak van internete, de tanulnak, könyveket osztanak meg. Ez is az ellenállás egy fajtája. A lányok nem öltöznek úgy, ahogy a rezsim diktálja. Színes kendőben mennek ki az utcára. És igen, ezért börtönbe kerülnek. Mégis kimennek. Mert ez a gerillaharc nem a fegyverekkel zajlik, hanem a testtel. A jelenléttel. Ami ez egy napon mindent el fog sodorni. Mert a harag gyűlik, az ellenállás forr. És nem csak a nők részéről.

Iránban is láthatók voltak hasonló tiltakozások. Ön szerint miben különbözik a két ország női ellenállása?

Iránban más a helyzet, de a bátorság ugyanaz. Az iráni nők milliós tömegben mentek az utcára. A férfiak is. Nálunk ez nem mindig lehetséges. De vannak férfiak, akik nálunk is segítenek: rejtegetnek, kísérnek, tanítanak. A nők ellenállása nem egyedül zajlik. És nem kizárólag városokban, hanem a falvakban is. Mindenhol. És a társadalom nem felejt. Ez fontos. Most ugyan minden bezárult, de belül készül valami.

Mire gondol, amikor azt mondja: „készül valami”?

Arra, hogy a jelenlegi állapot nem tartható. A rendszer nem stabil. Az emberek éhesek. Elégedetlenek. Ez nem ideológiai, hanem gyomorkérdés. És a gyomor forradalmat szül. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a rendszer meg fog bukni. Lehet, hogy nem ma, nem holnap, de eljön majd az a pont, amikor elsöpri az elégedetlenség. És akkor azok a sejtek, amik most csak suttognak, hirtelen kiabálni fognak. És akkor már nem lehet visszazárni őket.

A világ valóban elfordult Afganisztántól?

Igen. Mintha azt mondták volna: boldoguljatok egyedül. Pedig a világ játszmái nélkül nem így nézne ki az ország. Az USA évekig heti negyvenmillió dollárt utalt a táliboknak, aztán magára hagyta, és most Kína jött a helyére. A kínaiak viszik, ami maradt: kobaltot, aranyat, rezet, lítiumot. Kifosztják a földet. Afganisztán alatt hihetetlen kincsek vannak, de ezek nem az ott élő embereket szolgálják. Az ország nem tudja megvédeni magát, mert nincs eszköze rá. És közben ott vannak a hegyek, a falvak, a nők, a gyerekek. A világ pedig csendben figyel. Nem embereket látnak, hanem területet. Nyersanyagot. Egy térképet. Egy stratégiai pontot, amit be kell biztosítani. De ne felejtsük el: ez sem most kezdődött. A Szovjetunió után jött az Egyesült Államok, és most Kína. Mind jöttek, romboltak, és mentek. És a nők mindig ugyanott maradtak. A testük volt a harctér. Mindegy, ki az ellenség, mindig ugyanaz a történet. A férfiak harcolnak a hatalomért, a nők pedig fizetnek. Ez a háborúk öröksége. És amíg a világ nem néz rá tényleg az afganisztáni emberekre, addig ez nem fog változni.

Művészként hogyan tud kapcsolódni az ellenálláshoz?

Úgy, hogy soha nem hallgatok el. És úgy, hogy amit csak lehet, megmutatok abból, ami történik. A mostani performanszomhoz több tucat történetet gyűjtöttem be titokban. Megkerestem embereket. Volt, aki csak annyit mondott: írjon annyit, hogy már nem félek. Minden mondat egy tett. Volt egy mecset, ahol felgyújtottak több tucat Koránt. Nem tudni, ki volt. Nem volt ott senki. De az egész ország tudja, hogy ez üzenet volt. Az ellenállás néha névtelen. Néha néma. De soha nem szűnik meg.

Mit gondol a vallás szerepéről ebben a rendszerben?

A vallást is a patriarchátus írta. Azért, hogy legitimálja önmagát. A legtöbb vallási szabály nem Istentől jön, hanem a férfiaktól. A patriarchátus mindig keres egy külső igazolást. És ha az Isten nem elég, akkor jön a nemzet, a hagyomány, a család. De a végeredmény mindig ugyanaz: a nő engedelmeskedjen. A testem legyen más tulajdona. Ez ellen kell fellépni. A művészetemmel is ezt mondom: ne fogadd el!

Hogyan tud nyugaton élni ezzel a kettős léttel?

Nehéz. Mert nem lehet egyszerűen elfelejteni, honnan jövök. Nem lehet úgy élni, mintha nem tudnám, mi történik. Ezért nem is próbálom. Francia állampolgár vagyok, de egyben afgán nő is. És ez a kettő nem kioltja egymást, hanem erősíti. A szabadság, amit itt kaptam, nem magánügy. Használni akarom. Hangot adni azoknak, akiknek most nincs hangjuk. Ha ez sikerül, akkor van értelme annak, hogy túléltem.