Egy több tízezer emberes karaoke, ahol a zenekar a kísérő együttes: körülbelül így írható le a közösségi médiát július eleje óta elárasztó koncertfelvételek alapján az Oasis visszatérő turnéja. A koncerten ugyanis a rajongó tömeg szinte elejétől a végéig úgy üvölti a brit zenekar dalait, mintha nem is történt volna meg az a röpke 15 év, amely alatt az együttes az úgymond „végleges feloszlását” követő időszakot töltötte. Az viszont, hogy a 2024-es év egyik legnagyobb visszhangot keltő zenei híre volt, hogy visszatér az Oasis, vagy hogy több mint harminc évvel később is képesek szinte mindenhol telt házat csinálni, csak a kisebbik bizonyítékai annak, mekkora hatású zenekarról van szó.
1991-ben az együttes megalakulásának évében a brit könnyűzene eddig számára mondhatni ismeretlen időszakát élte. A kilencvenes évek elején ugyanis olyan szinten hódított az amerikai grunge, hogy a Nirvana, a Soundgarden, a Pearl Jam vagy az Alice in Chains zenekarok mellett a slágerlistákon nehezen rúgott labdába bárki más, már ami a rock műfaját illeti. Ez szokatlan jelenség lehetett egy olyan ország számára, mint Nagy-Britannia, amely a hatvanas évektől kezdve szinte egyeduralkodóként adta a világnak a jobbnál jobb előadókat – elég csak a The Beatles, Pink Floyd, Led Zeppelin, The Rolling Stones, Black Sabbath, The Who vagy a Queen zenekarokat említeni. De a grunge-ban valahogy a Skunk Anansie vagy a Bush sikere mellett nem nagyon tudott versenyre kelni. Valamiféle válaszként mégis feltalálta saját magát és létrehozott egy egészen sajátos műfajt:
ez lett a britpop, amely a hatvanas, hetvenes évekbeli popos-gitáros hangzásból kölcsönzött, és az első pengetéstől az utolsó dobszólóig teljes mértékben a brit identitást, kultúrát képviselte.
Ennek a műfajnak volt egyik legfontosabb zenekara az Oasis, amely ezt részben annak is köszönheti, hogy a manchesteri alapító fivérek, Liam és Noel Gallagher számaiban hozott egy olyan dacos őszinteséget, amely remekül rezonált a korabeli angol munkásosztállyal. Mivel ők maguk is ebből a társadalmi közegből származtak, dalszövegeik kellőképp autentikusak voltak, amelyekre jól illett a nyers, mégis már-már himnikus dallamvilág – teljesen mindegy, hogy a szerelemről vagy a kilátástalanságról énekeltek éppen. Ez a jellegzetes művészi hozzáállás köszön vissza például a Wonderwall, a Don’t Look Back in Anger, a Champagne Supernova, a Cigarettes & Alcohol vagy a Live Forever című számaiknál is, amelyek közül legalább kettőt még az is jó eséllyel szóról-szóra ismer, akinek amúgy semmi köze a britpop zenekarokhoz.
A Gallagher testvérek híresek voltak, de a hagyományos allűröktől mentesek, így rajongóik épp olyan közelinek érezhették őket magukhoz, mint aki mindennap befordul előttük a sarkon bármelyik angol kisvárosban. Ezt az imidzsüket erősítette a Manchester City futballcsapat iránti megszállottság, John Lennon egekbe magasztalása is. S habár jó pár turnénak, koncertnek, nyilvános szereplésnek tett keresztbe a fivérek folyamatos viszálya, a rajongóknak ez már ugyanúgy hozzátartozott a zenekarhoz, mint az énekes kötelező, lenge – igazán brit – esőkabát fellépőruhája.
Első albumuk, a Definitely Maybe megjelenése 1994-ben letarolta a szigetországot, majd a második Morning Glory pedig végérvényesen a világot is. A róluk szóló, Oasis: Supersonic című, 2016-ban bemutatott dokumentumfilmben maga Liam fogalmaz úgy, az Oasis olyan volt, mint egy Ferrari, remek érzés vezetni, ránézni, de időnként kikerül az irányítása a kezed alól. Erre 2009-ben került sor, a testvérek között megromlott kapcsolat miatt az együttes úgy tűnt, végleg feloszlik. De hiába Noel azóta négy kiadott lemeze a High Flying Birds nevű zenekarával, vagy Liam szólókarrierje a 2017-ben megjelent As You Were című albummal, most ott folytatják, mintha mi sem történt volna – pont úgy, ahogyan egy jó civakodás után, testvérek között szokás. Az Oasis ma és holnap a londoni Wembley Stadionban lép fel, Skócia és Írország után Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó felé veszi az irányt.
