A magyar gazdaságirányítás régóta küzd egy krónikus betegséggel: a realitásérzék elvesztésével. A friss tünetet most a 2027-ig tartó, hosszú távú bérmegállapodás mentén mutatja. Utóbbinak jobb helyeken a kiszámítható, mértéktartó gazdasági környezet egyik igazodási pontjának kellene lennie, ám a jelenlegi kormány kezében csupán egy képlékeny massza, amelyet a pillanatnyi politikai érdekeknek és kampányszlogeneknek megfelelően formálnak.
A kabinet büszkén hirdeti az idei 11 százalékos minimálbér-emelést. Arról persze hallgat, hogy a nyomására eredetileg ennél magasabb növelést rögzítettek, amit nem sikerült tartani. A probléma azonban nem csupán a számokban, hanem a hitelesség teljes eróziójában bújik meg. A 2027-re vizionált 14 százalékos emelés és a közel 370 ezer forintos minimálbér ugyanis egy 4,1 százalékos GDP-növekedési elváráson nyugszik. Ám itt a matematika és a valóság elválik egymástól: jelenleg ugyanis egyetlen józan elemző sem számol ilyen dinamikával, a prognózisok ennek felét is alig érik el.
Az Orbán-kormány úgy tesz, mintha a rögzített – sőt, ez esetben a miniszterelnök által aláírt – megállapodások csak ajánlások lennének. Ha a gazdasági paraméterek nem teljesülnek, jön a módosítás, vagy ami még rosszabb, az újabb ködös ígéretek. Ugyanezt a sormintát látjuk az éves költségvetéseknél is: mire a tinta megszárad a papíron, már hozzá is nyúlnak, mert az alapok tarthatatlanok.
Így válik a stratégiai tervezés olcsó sikerpropagandává. Ám az a kormány, amely ilyen könnyedén hajítja sutba saját írásos egyezségeit, bizony saját hitelességének várát lövi ripityára méretes ágyúkkal. Ez pedig az országnak a legkevésbé sem jó, mert lehet a kabinet számára ez furcsa, de a gazdaság szereplői éppen nem a szlogenekre, hanem a stabil, kiszámítható környezetre építenek. Ami ezen túl van az politikai bazári blöff.