Körmönfont cenzúra – röviden így definiálható a NER médiapolitikája. Bővebben: egyes csatornák elgátolásával és más csatornák túltöltésével rafinált módon akadályozzák a szabad tájékozódásodat. Ami a te érdeked lenne, attól elzárnak, ami az övék, azt képtelen koncentrációban és frekvenciával öntik rád, hogy csak azt lásd és halld, ami az ő politikai céljaikat szolgálja. Ennek a komplex cenzúraredszernek a fő tartópillére a foglyul ejtett „közmédia”. Azzal, hogy a Tisza megígérte a kiszabadítását a Fidesz fogságából, nem csak egy törvénytelen helyzet felszámolását fogadta meg, hanem egyfajta nemzeti minimumot is megfogalmazott: egyetlen nemzet sem működhet demokratikusan úgy, ha egy párt kisajátítja a nyilvánosság legfontosabb fórumait. Márpedig az MTI és a Kossuth tényleg fontos. Azaz fontos lenne, ha nem egyetlen pártot szolgálna ki, hanem a teljes politikai közösséget; ha úgy szólalna meg, hogy mindig tudjuk: az állam szól hozzánk. Az az állam, ami mi vagyunk - nem a pártállam, és semmiképpen sem a hatalom.
Ezt a bizalmat a magyar média-közintézmények 16 év szorgos munkájával kiölték belőlünk. Igaz, előtte se lehetett feltétlen, de azért annak idején mégiscsak leadták az őszödi beszédet – helyesen -, ma viszont csak abban lehetünk biztosak, hogy bármekkora botrány történjék is a Fidesz háza táján, még a magyar közönség felé semmilyen tájékoztatási felelősséggel nem bíró osztrák vagy francia sajtóból is előbb fogjuk megtudni, mint a Kunigunda utcából. Ennek így nincs semmi értelme; ez így biztosan nem ér meg évi 160 milliárd összeadott adóforintot. Még ha normális közmédiánk lenne, akkor is legfeljebb a negyede lenne reális, és most sem azért fizetünk ennyivel többet, mert olyan sokba kerül a propaganda - a 40 milliárdon felüli részt leginkább csak ellopják. Pont olyan ez is, mint a magyar foci: a kondér mély, a minőségi elvárások szerények, kontroll pedig nincs.
Lenne amúgy feladata egy igazi köztévének-közrádiónak a demokrácia újjáépítésében is – csak éppen mindannyian tudjuk, hogy ilyen szerepre utoljára a rendszerváltáskor volt képes a magyar sajtó. Akik ma az egykori tévések-rádiósok helyén vannak, többnyire még a problémát sem értik. Vagy eleve az a hivatásuk, amit az általuk gyártott műsorokkal kifejeznek, vagy csak elfogadták adottságnak, amit valódi újságíró sosem fogadhat el. De bárhogy is: elárulták azokat, akiket szolgálniuk kellene - a közönségüket. Hazudtak és hazudnak éjjel-nappal az összes hullámhosszon. Hazudnak gazdasági növekedésről, beruházásokról, gyermekvédelemről, Trump-hátszélről, testvéri Oroszországról és szuverén Magyarországról; hazudnak a szavaikkal és a hallgatásukkal, mindig az orbáni elvárások szerint.
Az új kormánynak (ha lesz), a legnehezebb döntései egyike lesz, hogy mit kezdjen ezzel a végzetesen eltorzult szervvel. Mert egyrészt létfontosságú, másrészt viszont jelen állapotában diszfunkcionális és életveszélyes: nyilvánvaló, hogy műteni kell, de korántsem világos, hogy mi talál odabenn a sebész, és mi kerülhet a kivágott részek helyére.