A 18 éven felülieknek szóló előadás a mágiát és a varázslást az emlékezet, a történelem, a néprajz és az antropológia felől közelítette meg mint a sors befolyásolására irányuló alapvető emberi igényt. Az őskorban ez az igény még viszonylag egyszerű volt (a vadászat sikere, az időjárás befolyásolása, a személyes termékenység növelése), ahogy azonban az emberi élet bonyolultabbá vált, úgy sokasodott a mágikus célok köre is: az ókorban már a mezőgazdaság, később a pénz, majd az absztrakt fogalmak – a szerencse, a rontás és az ez elleni védekezés – és természetesen a szerelem került a fókuszba.
Mágia mint közös nevező
A mágia az egyik legősibb „demokratikus alap”: településtől és társadalmi rendtől függetlenül királyok és rabszolgák egyaránt gyakorolták. Bár különbség volt népi és tanult mágia között, de a szerelmet minden réteg próbálta kimunkálni. A szerelmi varázslatokat világviszonylatban inkább férfiak űzték, kivéve nálunk – hívta fel a figyelmet az előadó. Magyarlakta területeken ez a fajta mágia olyannyira elterjedt volt, hogy az anyák rettegtek attól, nehogy fiaik más háznál bájoló ételt fogyasszanak.
A praktikákat csaknem mindenki ismerte, de voltak avatottabb szakemberek: köztük javasasszonyok, illetve egyházi személyek. Utóbbiaknál végképp nem kopogtathatott a mágiaügyi fogyasztóvédelem: ha nem vált be a varázslás, a megbízó biztosan nem imádkozott eleget, nem gyónt meg mindent – ez bárkinél hatásos érvelés lehetett, amit elhihetünk a lelkipásztornak.
Csanádi Viktor Holló hangsúlyozta: a mágia sosem fekete vagy fehér – attól függ, milyen a felhasználó etikai kódja –, mert „kapával is lehet kertészkedni és fejbe is kólintani valakit”.
Ám az írásos emlékek rendre felhívják a figyelmet, hogy a meggondolatlan varázslásnak legtöbbször rossz vége lesz: például a kierőszakolt kötésből válás, bántalmazó kapcsolat, netán sérült gyerek született, tehát valamiféle átkot vont magára a felhasználó, ami legalábbis megfontolandó hozzáadott érték.
Valentin-naphoz közeledve az előadás fő fókusza a szerelmi varázslás volt, s ennek számos módja, kezdve attól, hogyan szerezzük meg a kedvesünket, miként tartsuk fenn a vonzalmat, a hűséget (magához láncolás, illetve hűtlenség elleni védekezés), továbbá a visszaszerzés és szétválasztás, valamint az elhidegítés. Utóbbihoz gyakorta alkalmaztak képességmegkötő varázslatokat, hogy a férfi elveszítse a férfiasságát – bosszúból, vagy hogy más léphessen a helyére, illetve azért is, mert sok helyütt az impotenciát az egyház is elfogadta válóokként.
A varázslást zömében analógiás, vagy tranzitív módokon végezték: előbbire példa, amikor egy hagymaszívet megszurkáltak tűvel, hogy a kiválasztott szerelembe essen, utóbbinál alkalmazták a testnedvek átvitelét (belesütötték pogácsába, belefőzték levesbe, belecsavarták borba, majd megetették, megitatták a kiszemelttel), és akadtak kevert formátumok is.
A varázslat irányulhatott külső személyre vagy a varázslást végzőre is, mint amikor az eladósorban lévő lányok darázsfészket vagy zöld béka szívét hordták a nyakukban, hogy ellenállhatatlan vonzalmat ébresszenek. Az előadó megmosolyogtató példákkal illusztrálta, hogy az alapvető emberi igények a korokon átívelően sem változnak: egy Hadrumentumból származó ólomtábla a démonokat hívta segítőül, hogy „ettől az órától kezdve, mikor ezt írom, ne aludjon Sextilius, Dionysia fia – őrülten lángoljon értem, ne aludjon, ne pihenjen; ne beszéljen, hanem folyton csak rám, Septimára, Amoena lányára gondoljon…” – majd a szerző meg is fenyegette a démonokat, hogy ha nem teljesül a varázslat, leszáll az alvilágba, lerombolja lakhelyeiket, és belehajigálja az alvilág folyójába.
Gyakori volt tehát a varázslásra a szellemi lények, köztük a démonok felbérlése, megbízása, akárcsak az amulettek, köztük kristályok, nemi szervek, agancsok, szarvak felhasználása. A legborzongatóbb példák voltak, amikor temetőből kiásott halott bőrét hordták magukon karkötőként, illetve olyan hiedelmek, melyek a férfierő növelése céljából világszerte számos állatfajt sodortak a kihalás szélére, a szarvukért leölt afrikai orrszarvútól a karmukért levadászott dél-kínai tigrisekig.
Megetetés, megitatás
Mint a hiedelemkutató feltárta, a boszorkányvádak 70 százalékában szerepelt valamiféle megetetés vagy megitatás, amivel valakit (persze legtöbbször ártatlanul) megvádoltak. Holott ezt a fajta mágiát szinte mindenki űzte, leggyakrabban vért, izzadságot, hajat és más szőrzeteket keverve mágikus céllal valakinek az ételébe, italába.
A régi korok higiéniai viszonyai közepette a hónaljszőrön átszűrt bor vagy a háton lecsurgatott tojásból sült rántotta meglehetősen pikáns ízhatást adhatott – „akkor már inkább a haj”, tette hozzá mosolyogva az előadó, aki kutatásai során olyan egykori menüsorokat is talált, „amiben minden fogásban van valami Juliskából”.
Szeretők közt gyakori volt, hogy az együtt maradásért a tartozékaikat összekeverve közösen elfogyasztották (vér, könny, nyál, izzadság és ruhadarabok is „mentek a levesbe”), a szétválasztáshoz pedig kimondottan undort keltő szereket alkalmaztak (széklet, tetű, halottmosó víz, halotti haj, köröm, szemfedő stb.) szintén az ételbe-italba.
A fenti varázsmódszerekhez képest ártalmatlannak tűnik a mágikus eszközök élettérbe juttatása vagy testközelben tartása, például ha a szerelmetes választott hajszálát a nagylábujjra tekerve viselték, vagy a legény nevét a lány ruhájába bevarrták, esetleg elemelték a kiszemelt ruhadarabjait (kapcáját, bocskorát, keszkenőjét), mintha annak spirituális kapcsolata lenne tulajdonosával, ami így átszállhat arra, aki ezt magánál hordja vagy titokban viseli.
A gatyamadzag mindenre is jó eszköz volt, akár egy darabját elégetve, hamuját az ételbe keverve, vagy hét, illetve kilenc csomót kötve rá, csak épp más tájegységen ugyanez a varázslat nem a férfierő növelésére, hanem megkötésére szolgált. Szintén számos emlék maradt fenn a lábnyomok használatáról, babakészítésről elégetésre (tüzesítés) avagy szurkálásra, ahol a szurkálás inkább az akció momentuma, nem pedig „vuduzás” volt az előadó magyarázata szerint.
A szerelmi varázslás nem sokban tért el a világ más pontjain, amire a hiedelemkutató számos meghökkentő példát hozott:
az amerikai csipeva indiánok szerelmi kötésre holló- vagy harkálynyelvet használtak, nyállal keverve, Indiában a lányok „szerves szemfestéket” készítettek a halott koponyájáról leszedett koromból, hogy vonzerejüket növeljék, Egyiptomban bájitalt főztek bogártetemből, Kínában „in flagranti gilisztaport” (párosodó gilisztákat megporítva) kentek magukra a férfierő növelésre.
A hallgatói kérdésre, vajon miért folyamodtak ennyi viszolyogtató varázseszközhöz elődeink, Csanádi Viktor Holló azt felelte: mert a szokatlanság fontos eleme a mágiának. Logikusan nézve is, amire valaki nem számít, az ellen eszébe sem juthat védekezni. S így már érthető az is, miért óvták az anyák a fiaikat az idegen ház vendégszeretetétől.
Jóslás határok nélkül
A mai napig minden kultúrában népszerű a szerelmi jóslás, mint a szeret-nem szeret játék, virágszirmokat tépkedve, a makk-kalap úsztatás, három szerető nevének felírása rózsalevélre, és amelyik utoljára hervad el, az lesz az igazi, vagy akár salátamagok ültetése a szerető nevének alakzatában. Rengeteg jóshagyomány kapcsolódik jeles napokhoz, mint halottak napja éjjelén a földből kihúzott káposzta, melyben a kedves arcvonásait próbálták felfedezni, vagy a mogyoró a tűzbe, és amelyik irányba kipattant, arról érkezett a kérő. Felsorolni is nehéz a megannyi népszokást, a Luca-napi lucadió-, lucaágjóslástól a tizenkettedben az ólom- és viaszöntésen át a karácsonyi gombócjóslásig és fagyöngyégetésig, vagy megérteni, miért hittek abban őseink, hogy az éjféli mise harangjára meztelenül seperni vagy éjféli miséről a szánkban szenteltvizet lopni segíti a boldogulásukat.
De talán a legaktuálisabbak a Bálint-napi népszokások: ilyenkor kell kilencmagú almát enni, kilenc gyufát elégetni, kilenc kútról hozni vizet, naplementekor pedig feltétlen hagyjuk abba a sepregetést, mert kisöpörnénk vele a szerelmet is.
Szintén tág távlatokat nyit az álombéli jóslás, hozzá különféle növényeket (pl. cickafarkot, nyírfagallyakat), karácsonykor pedig tükröt dugva a párna alá, hogy álmunkban megláthassuk az igaz szerelmünket. Ott volt még a tenyérjóslás, ami a XVIII. században terjedt el – de a tanult mágia már a XIV. század óta alkalmazza –, amit hittek is, meg nem is. Sokan inkább bíztak az afrodiziákumokban, hiszen „ha a szerelem már adott, vágy is kell”.
Vágykeltés mesterfokon
Mint a név mutatja, Aphroditéhoz, a szépség és a szerelem istennőjéhez – kinek lába nyomán kék lótusz, mirtusz, gránátalma és menta nőtt – kapcsolták az olyan ételeket, italokat és illatokat, amelyek a népi hiedelem – és némi tudományos tapasztalat – szerint fokozzák a vágyat és az érzékiséget.
A legdurvább bájitalokba belekerült a patkányfarok, a szezámmagos varjúepe, némi hallucinogén (fehér zsálya, szerecsendió) és kimondottan mérgező alapanyagok is (ciklámengyökér, kőrisbogár-őrlemény), emiatt előfordultak kellemetlen mellékhatások, allergiás reakciók, rejtett betegségek.
Viszont a testnedvek ízesítése már Hippokratész korában is divat volt: tudták, hogy a dohány, a hús, a hagyma vagy az alkohol „megkeserít”, ezért javasolták az uraknak a forrásvíz, zeller, petrezselyem, búzafű, spenót és ananász, míg a hölgyeknek az alma, papaja, banán, mangó, eper, szőlő fogyasztását, minél édesebb, annál jobb alapon. Az enyhe bizsergetéshez a fodormenta vagy a csili (avagy cayenne bors) volt használatos, a folyamatok lassítására pedig a kissé zsibbasztó szegfűszeg.
A vágykeltő ételek, illatok (vanília, fahéj, méz, csokoládé, kakaó, osztriga, spárga, articsóka, zeller, petrezselyem, gyömbér, ginszeng, bazsalikom, fokhagyma stb.), színek (vörös, bordó, narancs árnyalatok), textúrák (madártoll, selyem, eper érintése) sora szinte végeláthatatlan, de a hiedelemkutató oldalán (www.hiedelem.hu/szerelem) találunk recepteket, melyekkel akár a közelgő Valentin-napot is megédesíthetjük.
A rengeteg tudást, népi bölcsességet, az olykor megmosolyogtató praktikákat meghallgatva csak egyet tudunk érteni a lelkész által adott útravalóval: a legjobb szerelmi varázslat az udvarlás, a kedvesség, a figyelmesség. A szerelmet nem érdemes siettetni, bízzunk nyugodtan az Istenre, a legjobb vágykeltő pedig minden korban, minden ember számára maga a szerelem.
Csanádi Viktor Holló
hiedelemkutató, a Népi Hiedelmek Múzeumának megbízott intézményvezetője, a Nemzetközi Antropológiai- és Néprajztudományi Társaság tagja, missziós lelkész, a néphittel, népszokásokkal és népi rítusokkal foglalkozik – a hittudomány, a kulturális antropológia, valamint az etnográfia hármas nézőpontjából. Könyveiben és előadásain a többi között olyan témákat jár körbe, mint a tények és tévhitek a boszorkányságról, érdekességek a démonológia és az exorcizmus történetéből és jelenéből, a növényi orvoslás hagyománya és tudománya, avagy éppen a szerelmi mágia. Következő előadása A szerelem varázslatáról 2026. február 13-án 17 órától hallgatható meg a fertődi Esterházy-kastélyban, majd a Démonok között – ördögűzés a való életben március 4-én 19 órától a szegedi IH Rendezvényközpontban. Kéthavonta a budavári Márai Sándor Művelődési Házban (I. ker. Budapest, Krisztina tér 1.) találkozhatunk vele, legközelebb április 7-én 18 órától, Gyógynövényes tévhitek címmel tart itt előadást.
További információk: www.hiedelem.hu és facebook.com/hiedelemkutato
