„Öröm nézni”, ahogy a miniszter egyre csak belegabalyodik a lehetetlen magyarázkodásba, valóságos országjáró ámokfutást rendezve. Ha a vécékefés-szarpucolós kijelentésével nem húzta volna magára eléggé a cigányság haragját (egyben kognitív disszonanciáját), nekiállt bűnözőzni a roma állampolgárokat, akik a Lázárinfócskáján „botrányt és káoszt” okoztak. Majd a „sajtóra” és a rendőrségre igyekezett hárítani a minimum személyiségi jogokat sértő (avagy kamu) priusz-értesüléseit, amiből előbb a sajtó tetemes része, majd az illetékes rendőri egység is kimentette magát.
Ez is visszafröccsent a feladóra, mint amikor kitette a meztelen fotót a „tiszás főaktivistáról”, Árad a pornó a Tiszából! felszólalással, az erkölcsi felháborodás-keltés célzatával – épp Kelet-Európa pornónagyhatalmában, ahol egy korábbi NMHH-elemzés szerint hetente mintegy 1,7 millió magyar internetező kattint felnőtt tartalomra – többen, mint ahányan valaha is visszaküldték nekik a nemzeti konzultációt.
Fogyogat a levegő Lázár körül, egy friss felmérés szerint a magyarok 55 százaléka (köztük a fideszes szavazók ötöde és a pártnélküliek csaknem fele) úgy látja, le kellene mondania a cigányokat sértő kijelentése után. A többiek akkor vajon inkább egyetértenek vele? Vagy csak annyira fideszesek, hogy sem ez, sem a Szőlő utcai gyerekek lebűnözőzése nem ingathatja meg őket? Persze nem pusztán szerencsétlen, avagy merőben őszinte kijelentéseken, sem a mögöttük rejlő (im)morális kódexeken fog múlni, merre kanyarodik tavasszal az ország sorsa.
Áprilisban Magyarországon nem választás lesz, hanem pszichodráma, országos kiterjesztéssel. A szavazófülkékben nem pártokra, hanem érzésekre voksolunk: félelemre, dühre, fáradtságra, reményre – ki melyik frekvenciát hallgatja épp a fülesén. A kampány már most is olyan, mint egy végtelenített rádióműsor, ahol ugyanaz a három szám megy felváltva: „most aztán tényleg nagy a baj”, „ez nem az, aminek látszik” és „de legalább nem a másik”. A hangerőt minden héten feljebb tekerik, miközben a lakosságnak már csak a dob meg a basszus zakatol a füleiben, a szöveget nem is hallják.
A kormányoldalon a sláger továbbra is apokalipszisidéző death metál: minden összeomlik, a világ is körülöttünk, de mi megoldjuk, és ha mégsem, akkor is mi mondjuk meg, hogy miért volt szükség elkölteni rá milliárdokat, vagy ki tehet róla. Természetesen nem mi, mi mindent jól csinálunk, a magyarok a hálátlanok, a mindenszaristák. A szólórésznél a torzítós gitáron játszik Lázár János, aki hol vasutat, hol vidéket, hol a 16 éve tartó NER-valóságot (válságot) próbálja egyszerre rendbe tenni, miközben elmagyarázza, hogy a probléma valójában pedagógiai jellegű.
A ritmusgitáros Takács „úgy, bazd meg” Péter, a második vonalbeli sértegető, legyen szó beteg gyerek szülőjéről, ápolókról, házi- vagy más orvos „kollégákról”. Az ütősszekciót vezényli Pintér Sándor, az ugyanazt a nótát fúvósok élén Szijjártó Péter, a billentyűk mögött és párhuzamosan a füstgépnél Rogán Antal.
Időnként beszűrődik Orbán Viktor hetyke furgonjából a Dankó Rádió, illetve a háttérben playbackelő KDNP vérszegény gregorián kórusa.
A Tisza-térfélen eközben lakossági technóra ropják, a változás és a remény hologramjaként Magyar Pétert kivetítve a révülő tömeg fölé. Időnként felbukkan, integet, majd eltűnik egy vérmes sajtótájékoztató és egy tiszás belső vita között. A refrén az, hogy „mostantól minden más lesz, vár a sohavégetnemérő nyár”, de ez a szöveg már annyiszor, annyi számban hangzott el, hogy közhelyes folklórelemmé vált. Illetve többet már nem is érdemes elmondani, mert aki nem éli a happy hardcore eurotrance feelinget, soha nem is fogja. A csupasz füllel már szinte nem is hallható tartományban ott kavarog a DK kilencvenes évekbeli nosztalgikus szintipopja, az önpusztító sanzonokat szétdohányzott hangon előadó MSZP, a katonai indulókat sámándobolással keverő Mi Hazánk és a dadaista punkzenét toló Kutyapárt háttérzaja.
A magyar választó mindeközben egy köztes, kvantumállapotban létezik, elérte a szingularitást: egyszerre akar változást és stabilitást, forradalmat és nyugalmat, új arcokat és ismerős mondatokat. A bizonytalanok száma nő, de nem azért, mert nem értenek semmit – hanem mert túl sokat értenek egyszerre.
Szürreális mellékzöngeként megjelenik még a kampányban a „család”, amelyről senki nem tudja pontosan, melyik, hogy a kormányfő pereputtyát, akár a mémmé vált Butabi-tesóját ide ne is idézzük; a „béke”, amely mindig akkor kerül szóba, amikor valaki kiabálva riogat és fenyegetőzik; a „vidék”, amelyet nagy erőkkel lekampányolnak, de még inkább lenéznek és kigúnyolnak, akár a gyarmatosítók a félpucér őslakosokat, valamint a főváros, mint Bábel tornya, ahol meg mindenki más nyelvet beszél és csak egymásra mutogat, ha csak előkerül a felelősség kérdése.
Áprilisig várható még néhány nagy leleplezés, amelyekről kiderül, hogy már tavaly is tudtuk, valamint egy-két olyan botrány, amely három napig uralja a közbeszédet, majd eltűnik egy újabb botrány mögött, mint egy végtelen politikai matrjoska. A választás napján talán végül kiderül, hogy az ország nem balra vagy jobbra mozdult el, hanem kicsit befelé. Fáradtabb lett, cinikusabb, de már nem akar részt venni a játszmákban, csak csendet szeretne.
A választás napján felharsannak a fanfárok: mindenki győz. A vesztesek is. A kommentelők különösen.
A lakosság pedig másnap felébred, körbenéz, és inkább kér egy kávét. Vagy kettőt. Vagy egy másik országot.
És szépen elteker innen egy másik helyre, ahol nem dübörög úgy a zene, mint egy vásári dodzsemben.
