A válasz azonban nem adható meg anélkül, hogy ne beszélnénk egy alapvető, rendszerszintű problémáról. Az 1990-es választások óta valamennyi magyar politikai párt olyan hatalomfelfogást követ, amely összeegyeztethetetlen a képviseleti demokrácia alapelveivel.
A demokratikus társadalmi modell legfelső szintje a népuralom. A legfőbb hatalom a választópolgárok kezében van, akik azt – a társadalom működőképessége érdekében – népképviselet útján gyakorolják. Meghatározott időre képviselőket választanak, akik a Parlamentben a választók érdekei szerint végzik munkájukat. Szabad választásnak pedig azt nevezzük, amikor: „A választást megelőzően az emberek felismerhetik a saját érdekeiket, és az érdekeik szerint szabadon leadhatják a szavazataikat, majd a szavazás eredményében az érdekeik arányosan jelennek meg.”
Ezt a demokratikus minimumot sérti, sőt ellehetetleníti, amikor Orbán rendszere kisajátítja a közmédiát, évente közpénz százmilliárdokat használ fel kampánycélokra, pénzügyi és médiatúlsúllyal torzítja a választópolgárokat elérő információkat, miközben tudatosan valótlan állításokat terjeszt.
Az arányos népképviselet útján létrejövő parlament elsődleges feladata a társadalom működését szabályozó törvényi kereteknek a népakarat szerinti tartalommal való kitöltése, elkészítése, majd annak ellenőrzése és kikövetelése, hogy a parlamentnek felelős kormány a tevékenysége során belül maradjon azokon a törvényi kereteken, amelyeket a választópolgárok által adott felhatalmazással a parlamenti képviselők meghatároztak. Ha mindezt komolyan vesszük, akkor nem kerülhető meg a következtetés: a magyar politikai gyakorlat az 1990-es kezdetektől máig tartóan tévúton jár, és egyben súlyosan sérti a demokratikus elveket.
Az Európai Parlament (EP) 2005-ben elfogadott, kötelező érvényű szabályozása egyértelműen kimondja, hogy a pártok szerepe a jelölésig tart. A mandátum személyes, nem jár együtt pártutasítások elfogadásával, és a képviselőket nem lehet semmilyen politikai szereplő akaratának alárendelni. A képviselők valamennyi állampolgár érdekeit kötelesek képviselni. Magyarországon 1990 óta egyetlen párt sem működik ennek megfelelően.
A Fidesz–KDNP esetében ez nem meglepő: működésük nem a demokratikus pártokéra hasonlít, hanem egy zárt hatalmi szervezet (ilyen minden bűnszervezet) érdekeit szolgálja ki.
A probléma azonban nem áll meg itt. A demokratikus ellenzék pártjai esetében is megfigyelhető a képviseleti elv félreértése. A Tisza Párt képviselői eddigi tevékenységük során akár az EP-ben, akár a Fővárosi Közgyűlésben minden kérdésben egységesen szavaztak, még a társadalmat mélyen megosztó ügyekben is. Ez a gyakorlat a pártpolitikán alapszik, kizárja az egyéni mérlegelést, és ellentmond a képviseleti demokrácia lényegének. A Tisza Párt csak példa, mert az 1990-es választás óta gyakorlatilag minden párt így működött és működik ma is.
Bár nem lenne szabad, hogy a képviselők végzettsége, szakmai múltja a jelölésük idején irreleváns legyen, végzettségük elveszti jelentőségét, ha a parlamenti szerepük pusztán a pártálláspontok végrehajtására korlátozódik. A pártok szereptévesztése tetten érhető már a képviselőjelölt állításaikban is; a jelöltek döntő többségének szakmai életútja, tevékenysége kizárja a rájuk váró feladat önálló ellátását, kivéve, ha a nekik szánt szerep pusztán egy gombnyomás.
Érteni kellene, hogy a választók felhatalmazása nem adható tovább sem a jelölő pártoknak, sem a kormánynak, de ennek ismerete 1990 óta hiányzik a képviselők gondolkodásából. Kiemelkedő példája ennek, hogy a Fidesz–KDNP képviselői immár harmadik ciklus óta gyakorlatilag átadták a jogalkotás jogát Orbán Viktornak, akinek a feladata a képviselők által kialakított jogi környezetben a végrehajtói szerep betöltése lenne. Így alakult ki mára, hogy Orbán a jogalkotást igazítja a cselekedeteihez, és nem a cselekedeteit a joghoz.
A hatalmi rendszer legalján a kormány és a politikai pártok állnak. A kormány szerepe végrehajtó, nem pedig döntéshozó, a pártoké pedig javaslattevő. A legsúlyosabb probléma azonban nem pusztán az, hogy ezek a szerepek összemosódnak, hanem az, hogy a politikai szereplők jelentős része nincs is tudatában annak, milyen mértékben rombolja a demokratikus működést. A demokrácia legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója.
Kire ne szavazzunk?
A válasz világos: a Fidesz–KDNP pártszövetségre és a Mi Hazánk Mozgalomra ne szavazzunk. Az általam megrendelt közvélemény-kutatás szerint a választásra jogosultak mintegy 30 százaléka támogatja Orbán Viktor maradását, míg 56 százalék a távozását szeretné. Egy olyan politikai rendszer, amely lehetővé teszi, hogy egy kisebbségi támogatottságú erő tartósan hatalmon maradjon, biztosan nem felel meg a demokratikus működés kritériumainak.
Az első eldöntendő kérdés: szavazzunk-e?
Az általam megrendelt, „soha nem volt” felmérésben arra is kerestem a választ, hogy a mindent tudó pártvezetők és politikai elemzők vajon tudatosan, vagy a hatalmi gondolkodás megszokásából keverik-e össze a választói akaratot a politika által kínált lehetőségek közötti választással. Az már szinte természetes, hogy a saját programjaikra kapott válaszokat, mint választópolgári akaratot mutatják be, pedig az nem más, mint egy egyszerű arányszám a lehetséges kínálatok összevetésében.
A kérdés, hogy részt vegyünk-e az áprilisi választáson, már ha lesz választás, egyébként jogos. Nehéz lenne az ellenzéki politikai vezetőknek megmagyarázniuk, hogy gyakorlatilag minden ellenállás nélkül miért is nyugodtak bele abba, hogy Orbán határozza meg a választás szabályait, és miért nem váltott ez ki belőlük ellenállást.
A Závecz kutatása szerint az ellenzéki szavazók 38 százaléka úgy véli, hogy a Fidesz–KDNP-nek a jövőben nem legyen helye a közéletben, így a parlament ellenzéki padsoraiban sem, és több mint egynegyedük, közel negyedmillió ember részt venne egy Orbán Viktor távozását célzó tüntetés-sorozaton is,
ami akár el is érhetné Orbán elmenekülését, de mindenképpen figyelemfelhívó és mozgósító hatással lenne a társadalomra. Felvilágosító erővel mutatva rá arra is, hogy bármilyen eredményt is ér el a Fidesz–KDNP, az nem valós, csak egy diktatúra által manipulált választási csalás mellett kialakult eredmény.
Az immár bizonyítottan kihagyott lehetőség ellenére a választási részvételről szóló kérdésre csak egy jó válasz adható: igen, minden körülmények között részt kell venni a választásokon. A részvétel önmagában politikai üzenet. A távolmaradás pedig a rendszer hallgatólagos elfogadását jelentené.
Egy vagy több ellenzéki párt induljon a választáson?
A kérdés ma már felesleges, sőt súlyos hiba, mert tény, hogy legalább három ellenzéki párt állít országos listát. Az is tény, hogy csak hibás választási stratégiához juthatunk, ha tíz héttel a választás előtt cselekvéseinket a vágyainkhoz igazítjuk – ahhoz, ami szerintünk jó lenne. Tény az is, hogy a Tisza Párt által képviselt kizáró logika fenntartása a továbbiakban könnyen eredményezhet mandátumtöbbletet a Fidesz számára, amelynek politikai felelőssége innentől egyértelműen a Tiszát, illetve Magyar Pétert fogja terhelni.
Tény, hogy nincs olyan választási kényszer, amely szerint az Orbán jelöltjeivel szembeni egyetlen ellenzéki kihívót egyetlen jelölő pártnak kellene állítania, sőt, ez a felfogás összeegyeztethetetlen a demokrácia összes alapértékével. Olyan kényszer sincs, hogy a demokrácia helyreállítását megkönnyítő kétharmados mandátumnak is egyetlen pártnál kellene összpontosulnia. Ezek olyan hamis állítások, amelyek kizárólag pártpolitikai és hatalom-központosítási célokat szolgálnak.
Amikor Magyar Péter kijelentette, hogy kizár minden más politikai pártot vagy egyéni jelöltet a Tiszán és jelöltjein kívül, sőt ,a jelöltek közötti esély-megmérettetést is kizárta, állítása a demokratikus keretek között mind erkölcsileg, mind tényszerűségét tekintve megdőlt,
hiszen ezzel maga teremtette meg azt a helyzetet, hogy nyilvánvalóan legyenek párhuzamos jelöltek az egyes körzetekben. Ezért tény az is, hogy ha ebből a helyzetből adódóan a végén a Fidesz–KDNP többletmandátumhoz jut, annak kizárólagos felelőssége Magyar Pétert fogja terhelni. Magyar az általa felvázolt és következetesen képviselt álláspontját azzal magyarázza, hogy ő és a Tisza Párt arra kapott felhatalmazást, hogy leváltsa az Orbán-kormányt, és takarítsa el a politikai palettáról az általa „óellenzéknek” nevezett, az Orbán-rendszert szerinte tudatosan hatalmon tartó politikai pártokat.
Az ellenzéki választói akaratot vizsgáló közvélemény-kutatás szerint azonban Magyar mindkét állítása megbicsaklik. Az ellenzéki választók közel fele nem azt szeretné, hogy csak kormányváltásra kerüljön sor, hanem azt, hogy Orbán rendszere távozzon a magyar közéletből. Míg az óellenzékre vonatkozó állításának az ellenkezőjét igazolta vissza a felmérés.
A Tisza Párt támogatóinak mindössze 7 százaléka volt korábban a kormánypártok szavazója, és alig néhány százalékuk volt korábban inaktív. Döntő többségük a Tisza megjelenése előtt az óellenzék aktív támogatója volt, 35 százalékuk a DK-é, akik aligha hiszik el magukról, hogy tizenöt éven át szavazataikkal Orbánt segítették.
Továbbá az ellenzéki szavazók 73 százaléka kifejezetten kívánatosnak tartaná, ha az ellenzéki pártok kizárólag maguk bemutatásával és az Orbán-rendszer kritikájával foglalkoznának, és békén hagynák a többi demokratikus pártot. Érdekessége a kutatásnak, hogy ez az arány a Tisza támogatói körén belül még magasabb, 77 százalékos. Ez nem azt jelenti, hogy 23 százalékuk szerint a Tiszának kritizálnia kell a többi ellenzéki pártot, csak azt, hogy nem tartják fontosnak ezt a kérdést. Márpedig a Tisza támogatóinak 77 százaléka ezzel biztosan nem azt üzeni a saját pártjának, hogy söpörje le a politikai porondról a többi ellenzéki pártot. Itt fontos megjegyezni azt is, hogy a DK támogatóinak 72 százaléka szintén kiemelten fontosnak tartja, hogy a párt ne foglalkozzon, még viszonvádakkal sem a Tisza Párttal, ugyanez az elvárás a MKKP estében 86 százalékos.
Vajon mi lenne, ha a pártvezetők és képviselőjelöltjeik elfogadnák a támogatóik határozott elvárását? Vélhetőleg több támogató állna a demokratikus pártok mögött és kisebb segítséget jelentene Orbánnak, ha az ellenzéki pártok nem egymást gyengítenék. A kutatás következtetése az is, hogy az ellenzéki szavazók döntő többsége nem szeretne koalíciós megállapodást, de a kiemelt választási célokban fontosnak tartaná az egyeztetést.
Miként szavazzunk?
Hogyan voksoljunk annak tudatában, hogy több ellenzéki párt listája és több ellenzéki egyéni jelölt lesz a szavazólapon? A válasz matematikailag is egyszerű, a demokratikus gondolkodásban pedig kétségmentes: szavazz arra a listára és arra az egyéni jelöltre, akár párt- akár független jelölt, akiről úgy gondolod, hogy a leginkább képviseli a te érdekeidet.
Az általam rendelt közvélemény-kutatás szerint a Tisza Párt támogatottsága az ellenzéki szavazók táborában 63 százalékos.
Ez egy fantasztikus szám. De matekból bukást jelent, ha valaki nem ismeri fel, hogy a fennmaradó 37 százalék (a MI Hazánk támogatói nélkül 32 százalék) szavazatairól lemondani kizárólag Orbánnak kedvez. A kutatás szerint ma a DK és a MKKP támogatottsága az ellenzéki szavazók körén belül 5-5 százalékos, a többieké 1-1 százalék, vagy nem mérhető. Okkal feltételezhető, hogy azon ellenzéki szavazók, akik számára a Tisza eddig nem volt vállalható, nagyobb arányban fognak rájuk szavazni, mint Magyar Péter pártjára. Vagyis a mai állás szerint a DK és a MKKP számára reális az esély, hogy elérik az 5 százalékos küszöböt. Ha nem így lesz, és néhány tizeddel a küszöb alatt maradnak, és elveszett szavazataik egy részéből Fidesz-mandátum lesz, annak a felmérés és a tények szerint is kizárólagos felelőssége Magyar Pétert és pártját terheli majd, ellentétben azzal, amit a Tisza kommunikál.
Az ebből fakadó hibát kismértékben korrigálhatja, ha a Tisza és a DK vagy a MKKP támogatása között vívódó szavazók inkább a két kisebb pártra adják le a voksukat, segítve az 5 százalékos küszöb elérését.
Két figyelmen kívül hagyott tény
A kutatás szerint egyrészt az ellenzéki szavazók több mint 60 százaléka tartja valószínűnek, hogy az Orbán-rendszer idegen hatalmak érdekeit is szolgálja.
Másrészt a kormányváltást akarók 79 százaléka számít jogi vagy egyéb beavatkozásra a hatalom részéről, hatalmuk megtartása érdekében.
Az elsődleges orosz függőség valószínűsíti, hogy a Kreml jelentős kiberbehatolásokkal fogja segíteni Orbánt. Ez lehet akár a szavazók befolyásolása a közösségi médiában, akár kiberbehatolás fontos intézményi rendszerekben – mindezt Ukrajnára fogva, amit Orbán titkosszolgálata is alátámaszt –, amivel jelentős jogi felhatalmazást kaphat Orbán akár a választás elhalasztására is.
A kormányváltást remélők pontosan háromnegyede, 75 százaléka (a Tisza Párt támogatóinak 86 százaléka) fontosnak tartaná, hogy az ellenzéki pártok már a választás időpontja előtt felkészítsék a választópolgárokat arra, hogy miként reagáljanak, ha Orbán Viktor és a NER valamilyen módon a hatalom megtartása érdekében beavatkozna a választás kimenetelébe. Ráadásul az összes ellenzéki szavazó 41 százalék mindezt nagyon fontosnak tartja.
Talán érdemes lenne meghallani ezt az üzenetet.
