A diplomácia történetének egyik legsajátosabb eseménye zajlott le a múlt héten, amire Pekingben bizonyára sokáig emlékezni fognak. Alig hét órával azelőtt, hogy az amerikai különleges erők megindították volna a Nicolás Maduro elleni manővert, a venezuelai elnök még pezsgőt bontott a Miraflores-palotában. Vendége nem más volt, mint Csiu Hsziao-hszi, a Kínai Népköztársaság latin-amerikai és karibi ügyekért felelős különmegbízottja. A találkozó után Maduro diadalittasan beszélt a „testvériségről” és egy olyan barátságról, amely az idők végezetéig tart. A történelem azonban nem várt az idők végezetéig, még a hajnalig sem jutott el. Amikor az amerikai gépezet beindult, a kínai delegáció vélhetően még el sem hagyta a venezuelai légteret, vagy épp csak biztonságos távolságba ért. Kína számára ez az eseménysor nem csupán egy szövetséges elvesztését jelenti, hanem a globális hatalmi ambícióinak egyik legsúlyosabb arculcsapását.
A pekingi külügyminisztérium reakciója, bár retorikailag keményebb volt, mint a nyári iráni események után – mélységes sokkot és a nemzetközi jog durva megsértését emlegetve –, nem tudta elfedni a valóságot: Kína képtelen volt megvédeni legfontosabb dél-amerikai partnerét. Az események rávilágítottak arra a kínos tényre, hogy míg Peking gazdasági óriásként lép fel a globális Délen, addig biztonságpolitikai értelemben – különösen az Egyesült Államok közvetlen érdekszférájában – cselekvőképessége korlátozott. A venezuelai intervenció mutatott rá a kínai külpolitika határainak éles kontúrjaira.
Venezuela évtizedeken át a kínai „hitelek olajért” politika laboratóriumának számított.
Kína több tíz milliárd dollárt pumpált a dél-amerikai ország infrastruktúrájába és olajiparába, abban a hitben, hogy a Caracasból érkező nyersolajszállítmányok hosszú távon biztosítják a befektetés megtérülését. Kínában olyan olajfinomítót létesítettek, amely képes a rossz minőségű venezuelai kőolaj feldolgozására.
Az amerikai beavatkozás azonban azonnal veszélybe sodorta Kína venezuelai érdekeltségeit. Bár a gazdasági kár közvetlen hatása tompítható – hiszen Kína az utóbbi években tudatosan diverzifikálta beszerzési forrásait, és venezuelai olajimportja már az 5 százalékot sem érte el –, a presztízsveszteség felmérhetetlen. Különösen megalázó Peking számára Donald Trump nyilatkozata, aki a Fox Newsnak adott interjújában nagyvonalúan megígérte, hogy Kína „továbbra is kap olajat”, mert jó a viszonya Hszi Csin-pinggel.
Kommandósok és FBI-ügynökök ébresztették a Maduro-házaspárt, hónapokon át készültek titokban az akcióra – Részletek Venezuela elnökének az elrablásárólEz a gesztus világosan jelzi a hierarchiát: Kína energiaellátásának ez a szegmense mostantól az amerikai elnök kegyétől függ, nem pedig szuverén szerződésektől. A pekingi vezetés máris jelezte: még jobban csökkenti a behozatalt a dél-amerikai államból.
Hosszú távú ellenőrzés alá vonná a venezuelai kőolajeladásokat a Trump-adminisztráció, a caracasi vezetés már engedett isMég aggasztóbb a kínai vezetés számára katonai technológiájának gyászos teljesítménye.
A jelentések szerint a Venezuelának szállított, modernnek hirdetett YJ–27 típusú légvédelmi radarrendszerek gyakorlatilag vaknak bizonyultak a behatoló amerikai egységekkel szemben.
Ez a technológiai kudarc káros hatást gyakorolhat a kínai hadiipar exportpiaci kilátásaira, hiszen Kína éppen azzal próbálja eladni fegyvereit a fejlődő világban, hogy azok képesek felvenni a versenyt a nyugati rendszerekkel. A valóság azonban azt mutatta, a Kína által decemberben publikált Latin-Amerika-stratégia – amely katonai együttműködést, hírszerzési kooperációt és a Beidou műholdrendszer terjesztését vizionálta – egyelőre csak papírtigris. Bár a kínai állami televízió karácsonykor még látványos hadgyakorlat-szimulációkat sugárzott a karib-tengeri „kék” és „vörös” csapatok összecsapásáról, a valóságban Kínának nincsenek támaszpontjai a térségben, így érdemi elrettentő erőt sem tudott felmutatni.
A történtek illeszkednek abba a trendbe, amely Kína dél-amerikai befolyásának lassú erózióját jelzi.
A térség, amelyet Kína az Egyesült Államokkal folytatott globális verseny egyik kulcsfontosságú színtereként kezelt, az utóbbi időben sorozatos kudarcok helyszíne lett a kommunista vezetés számára.
Panama visszalépése az Egy övezet, egy út kezdeményezéstől, a hongkongi Hutchison-csoport kikötői érdekeltségeinek eladási kísérlete a Panama-csatornánál, vagy éppen Mexikó védővámjai a kínai importtal szemben mind azt jelzik, hogy Washington nyomása egyre jobban befolyásolja a térség államainak politikáját. A helyzetet súlyosbítja a hondurasi fordulat is, ahol az új elnök a Tajvannal való diplomáciai kapcsolatok újbóli felvételét ígéri, tovább gyengítve Kína pozícióit.
Alig burkoltan Kubát és Dániát is megfenyegette az Egyesült Államok a Maduro-akció utánEbben a kontextusban a perui Chancayban épített hatalmas mélyvízi kikötő – Kína legjelentősebb infrastrukturális bástyája a kontinensen – különösen fontos hídfőállássá vált a mind ellenségesebb politikai környezetben. A venezuelai akció egyértelművé tette a dél-amerikai államok számára: bár Kína vonzó gazdasági partner, biztonsági garanciát nem tud nyújtani az Egyesült Államok haragjával szemben.
A kínai belpolitikában és a közösségi médiában a venezuelai események sajátos értelmezést nyertek. A közösségi hálózaton, a Weibón felbukkant kommentelők és a nacionalista véleményvezérek körében gyorsan elterjedt a párhuzam:
ha az Egyesült Államok a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyva képes elrabolni egy szuverén állam vezetőjét, akkor ez precedenst teremthet Kína számára Tajvan esetében.
A narratíva szerint a Nicolas Maduro elleni akció „kottát” adhatna a pekingi tervezők kezébe egy Tajvan elleni lefejező csapáshoz. A Kínai Kommunista Párt vezetése azonban óvatosabb: bár a nemzetközi jog megsértését hangoztatják, pontosan tudják, Tajvan esetében ők maguk érvelnek amellett, hogy az „belső ügy”, nem pedig nemzetközi jogi kérdés. A venezuelai akció így megerősíti a nyers erő politikájának érvényességét, ami Peking számára egyszerre figyelmeztetés és felhatalmazás. A nacionalista kommentelők mindenesetre máris megfújták a harci kürtöt. „Ugyanezt kellene tennünk, hogy megállítsuk Lai Csing-tét” – hangoztatják, a tajvani elnökre utalva.
Nem lehet félelemben élniA kínai elnök közölte, Tajvannal az újraegyesítés történelmi szükségszerűségUgyanakkor a színfalak mögött a kínai stratégák némi elégtétellel is figyelhetik az eseményeket. A realista geopolitikai iskola hívei szerint ugyanis az Egyesült Államok újbóli, mély elköteleződése Venezuelában – az esetleges gerillaharcok leverése, az új rezsim stabilizálása és az olajipar újjáépítése – hatalmas erőforrásokat és figyelmet köt le. Az Egyesült Államok ezzel újabb frontot nyitott saját szomszédságában. Peking számára esély is, ha az amerikai haditengerészet és a politikai vezetés figyelme nem az indo-csendes-óceáni térségre összpontosul. Ha Amerika belesüllyed a venezuelai mocsárba, az éppen azt az időt és teret adhatja meg Kínának Ázsiában, amire a haderőreform befejezéséhez és a tajvani kérdés „végleges megoldásának” előkészítéséhez szüksége van.
Kína számára nincs veszve minden
A felháborodott tiltakozások ellenére az ázsiai óriásnak pragmatikusan kell kezelnie a Nicolas Maduro utáni” helyzetet, hogy megőrizze befolyását Caracasban, egyúttal megakadályozza a veszélyes eszkalációt az Egyesült Államokkal . Kína számára továbbra is prioritást élvez az export, ezért sem akarja túlfeszíteni a húrt Trumppal.
„Ez komoly geopolitikai visszaesés Kína számára, hiszen Peking szoros kapcsolatban állt Venezuelával. A művelet bonyolítja a kínai–amerikai kapcsolatot, de aligha kerül veszélybe a Hszi Csin-ping és Donald Trump közötti fegyverszünet. Peking megpróbálja visszaszerezni az irányítást a nemzetközi rendhez kapcsolódó országok összegyűjtésével” – jósolja a francia Le Figaro napilapban Jean-Pierre Cabestan, az Asia Center kutatója.
A multilaterális rendszer bajnokaként tetszelegve Kína igyekszik elcsábítani a feltörekvő országokat, különösen a latin-amerikaiakat, amelyek aggódnak az amerikaiak által képviselt neointervencionizmustól.
A Trump által alkalmazott új Monroe-doktrína, amely a Panama-csatorna irányításának visszaszerzését tűzte ki célul, ütközik a kínai regionális ambíciókkal.
Az amerikaiak katonai sikere azonban önmagában nem lesz elegendő ahhoz, hogy megállítsa Kína dél-amerikai „világgyárának” növekedését. Az elmúlt években Peking lett a térség első számú kereskedelmi partnere, s ez nem változik meg egyik napról a másikra. Májusban Hszi Csin-ping latin-amerikai vezetőket hívott Pekingbe, kilencmilliárd dolláros beruházást ígérve nekik, a feltörekvő országok Amerika-ellenes reflexeire és technológiai igényeire építve.
A kezdeti sokk után Trump offenzívája középtávon lehetőségeket is kínál az újjászületett óriásnak azzal, hogy új csapást mér a „nyugati blokkra”, tovább erodálva a szövetségesek bizalmát egy olyan Egyesült Államokban, amelyet most kizárólag saját érdekei vezérelnek. A birodalmak korának visszatérését és a befolyási övezetek logikáját feltételezve Donald Trump muníciót ad a „vörös stratégáknak”, akik Kína túlsúlyának megerősítéséről álmodnak Közép- és Kelet-Ázsiában, Tajvannal a látóhatáron.
Rohamtempóban egyeztetnek Európa vezető országai, mit kezdjenek Donald Trump Grönlandról szóló fenyegetéseivelA Maduro-rezsim bukását üdvözlő megjegyzéseket az online cenzúra apparátusa módszeresen törli. „A művelet azt mutatja, hogy Trump nem fél a harctól, de precedenst teremt, amely ötleteket adhat a kínaiaknak. Hszi Csin-pingnek meg kell kérdeznie a Népi Felszabadítási Hadsereg (PLA) tábornokait, képesek-e ugyanerre” – figyelmeztet Cabestan. Már ha a tisztogatásoktól megtépázott, harci tapasztalat nélküli PLA valóban végre tudna hajtani egy ilyen akciót Fucsien partjainál.
