A Mérce nemrég rendkívül izgalmas, egyben mélyen megrendítő interjút közölt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök volt sajtótitkárával. Julija Mendel, aki mellesleg nemzetközi szinten is jegyzett újságíró, ebben az ukrajnai helyzet több, számunkra eddig kevésbé ismert aspektusát, valóságszeletét villantja fel, és határozott véleményt fogalmaz meg a konfliktus lezárásával kapcsolatban. Meglepő módon, de igen meggyőzően amellett érvel, hogy Ukrajna érdeke az lenne, ha minél hamarabb lezárná a háborút. Akár ideiglenes területi engedmények árán is. Hitegetésnek tartja, hogy hazája képes lehet katonai úton visszaszorítani Oroszországot, annál is inkább, mert Európa bizonytalankodik, retorikájában ugyan támogató, de csökkenőben vannak a fegyverszállítások. Az elsődleges cél ma az, hogy az ország lélegzethez jusson, minél hamarabb talpra álljon. Ez az álláspont ma hivatalosan ukránellenesnek számít (noha nem kell miatta kiesni az ablakon), de egyre inkább jelen van a társadalomban.
Amit Julija Mendel kifejt, több ponton is érintkezik a magyar kormány helyzetértelmezésével. Ám míg az újságíró elemző módon, racionálisan, elgondolkoztatóan érvel, az utóbbi uszító kampánypropaganda formáját ölti. Reális, védhető, képviselhető alternatíva egy súlyos engedményeket tartalmazó béke megkötése. Főleg, ha Ukrajna távlati céljaiból indulunk ki. Már 2014-ben, a „szeparatista” luhanszki és donyecki villongások idején is beszélgettünk arról kijevi barátaimmal, nem lenne-e a hasznosabb az ország jövője szempontjából elengedni ezeket a területeket, elkerülve a fegyveres konfliktust Oroszországgal. (Akkor még csak valamilyen független státuszt követelt a két kikiáltott „népköztársaság”.) Hiszen a legfontosabb cél egy demokratikus, Európához csatlakozni kívánó Ukrajna megszilárdítása, a kiszakadás az orosz érdekszférából. A fejek értették, miről van szó, bólogattak is, de a szívek képtelenek voltak velük dobogni. Ma lényegében ugyanez a dilemma. Immár egy pusztító, lélekölő háború élményével. Ha nem történik minőségi eszkalálódás a bevetett fegyverzetek szintjén, ez a küzdelem lezárult. Oroszország területeket szerzett, Ukrajna hősiesen megvédte államiságát.
Nem ördögtől való hát fölvetni megfelelő biztonsági garanciákkal a békekötés észszerűségét. Nincs már értelme keseregni azon, hogy az ismét szentesítene területszerző háborúkat.
Ez az agresszió megtörtént, vége Európa nyolc évtizedes békés korszakának. Putyint nem lehet Miloševićhez hasonlóan kommandóakcióval eltávolítani. Marad az ukrán felszabadító ellentámadás, hatalmas áldozatokkal. Vagy Oroszország gazdasági megroppantása, de ez a jelenleginél több szigort és következetességet követel. Mindhárom út járható, de borzasztó fájdalmas. Mégis ideje lenne felelős politikai döntést hozni. Amelyet valószínűleg csak a történelem fog megköszönni a politikusoknak. A jelenkor egyik választás esetén sem fogja erkölcsi példaképpé avatni őket. Viszonylag könnyen belátható tehát, hogy
Orbán Viktor valahol az egyik reális álláspontot képviseli az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Kifejthetné, kommunikálhatná világos, racionális, kulturált formában a társadalom felé. Ehelyett bulvárszintű, kegyetlenre hangolt kampánynarratívát gyárt egy létező, drámai döntéshelyzetből. Hamis békepárti–háborúpárti polarizálással, az Európa erkölcsi megbélyegzésével, Ukrajna befeketítésével.
A dolgot hajlamosak vagyunk elintézni annyival, hogy mindent a választási győzelemnek rendel alá, és most külpolitikai kártyák önkényes kavarásával tör a győzelemre. Bárcsak ennyiről lenne szó! Ám mind több jel utal arra, hogy a miniszterelnök, a magyar kormány tudatosan képvisel orosz érdekeket. Az érvelések, az Ukrajna és az Európai Unió elleni érzelmi mozgósítások, az orosz célok megértő kezelése, az agresszió könyörtelenségének elhallgatása, a folyamatos konzultálás a Kremllel mindinkább szövetségesi pozíciót sejtet. Amit tovább erősít az orosz illiberális modell fontos elemeinek átvétele. Márpedig ha ukrán területi és biztonságpolitikai engedményekkel zárul le a háború, a kulcskérdés az lesz, hogyan viszonyuljon a Nyugat Putyin Oroszországához. A területszerző háború jogának elismerését ugyanis valójában a kapcsolatok helyreállítása jelentené. Amelyek a magyar–orosz viszonyban meg sem romlottak. Magyarország jelenlegi vezetése tehát elfogadja a katonai agressziót mint érdekérvényesítési eszközt. Legalábbis orosz oldalról. Ez a döntő probléma „békepártiságával”.
Orosz hullámok sodrásában
A kormány Brüsszel-ellenességét sem igazán lehet már belpolitikai manipulációra használható engedetlenséggel magyarázni. Az Európai Unió „elfoglalása”, keresztény jobboldali nemzetállamok laza szövetségévé alakítása szintén orosz geopolitikai törekvéseket segít, és Trumpnak sincs ellenére. Ezért úgy tűnik, a képlet megfordítható: Orbán, ha nem is világformáló, de átgondolt, célirányos, következetes külpolitikai szerepet játszik orosz hullámok sodrásában, amelynek csak kellemes mellékterméke a békepártisággal operáló kampánynarratíva. Az Európai Bizottság, más uniós tagállamok és a NATO több vezetője sem a világos érvelés, hanem az érzelemkeltés szintjén hajlamos kommunikálni álláspontját. Ahelyett hogy elmagyaráznák, miért érdeke minden európainak, hogy kudarcot szenvedjen (vagy legalábbis megrekedjen) az orosz agresszió, a Nyugat elleni orosz katonai támadás rémképével rándítják össze előszeretettel az emberek gyomrát, párhuzamot vonva Putyin rezsimjével és a hitleri Németországgal.
Nem azt próbálják minden erővel megértetni, hogy hosszú távú biztonságpolitikai okokból le kell törni minden próbálkozást, főleg, ha katonai, amely megkérdőjelezi az európai határokat és elismert államok szuverenitását, amihez a hadiipar fejlesztése is szükséges lehet (esetleg gazdasági szempontból is), hanem vészhangon beleharsogják a kamerákba: Oroszország nem fog megállni! Hatásosan hangzik, de nincs sok alapja. A putyini Oroszországnak nincs közvetlen konfliktusa Európával. Saját „posztszovjet” érdekszféráját igyekszik egyben tartani, különös tekintettel a keleti szláv tömbre. Mivel saját gazdasági-társadalmi modelljének vonzerejével erre nem képes, minden eszközzel, a fegyveres erőszaktól sem visszariadva gátolja az elszakadási kísérleteket.
Az ukrán agresszióban lényegében a 2008-as grúziai beavatkozás logikája ismétlődik, csak az „akció” az eredményes ukrán ellenállás miatt totális háborúvá eszkalálódott. Oroszország az ukrajnai területeket ma már csak úgy tudja a befolyása alatt tartani, ha minél többet meghódít, magához csatol belőlük.
Ennyi a cél, és nem egy nagy európai terjeszkedés. Más kérdés, hogy Putyinnak érdeke Európa meggyengülése, az uniós integráció fékezése, a nemzetállami törekvések térnyerése. Akárhogy is, többszintű érdekütközések gabalyodtak feszült, háborúval terhelt helyzetté, ennek kezelésére kell felelős döntéseket hozni, ki tudja, hány szakaszban. A megfelelő lépések kiérlelését, elfogadtatását csak nehezíti, ha közben a politikai elitek a polgárokat rettegésbe, háborús pszichózisba szónokolják, különféle indulatokat gerjesztve bennük. Ez csak egyre kevésbé kontrollálható, zavaros folyamatokat pörgethet fel, amelyek már valóban tragédia felé sodorhatnak.
Manipulatív mellébeszélés
A magyar belpolitikában még erősebben, szinte már elviselhetetlenül borzongatja a hátat a manipulatív mellébeszélés. Egyértelmű, hogy bajban a gazdaság, döntően ez szüli a növekvő társadalmi elégedetlenséget a kormánnyal szemben. Meg lehetne próbálni racionálisan kommunikálni a helyzetet. Elvégre minden családban előfordul, hogy rosszul mennek a dolgok, kevesebb a pénz, nehezebb az élet. Miért ne lehetnének kritikus periódusok egy országban, főleg kedvezőtlen külső körülmények hatására?
Néhány éve pusztító járvány zúdult ránk, nyomában óriási infláció, jó ideje nyakunkban egy háború zavara is. Képtelenség érthetően elmagyarázni, hogy melyek a reális lehetőségek a válság kezelésére, mennyi időt követelhet a kilábalás, és milyen ára van? Aligha. Ám helyette inkább mindenféle szép számokat, repülőrajtokat vágnak a fejünkhöz, árstopokkal, fájdalomcsillapító juttatásokkal bűvészkednek, ismét csak kampánydumát kerítve köréjük. Aki mást képvisel, népnyúzó, nemzetrontó. Visszaélésekről, súlyos bántalmazásokról, bűnesetekről robban ki botrány a gyermekgondozásban. Nem először. Látható, hogy az egész rendszer működésével baj van. Ahogy mindig is volt. Rendkívül nehéz pedagógiai feladatról van szó, kevés a megfelelő szakember, nincsenek megfizetve, sosem jutott elég pénz a hálózat fejlesztésére, sok helyen intézmények szinten tartására sem. Rendben, de akkor most eljött az idő, valamit tenni kell. Valószínűleg számtalan tanulmány, terv hever fiókokban, rá lehetne találni egy járható útra. Ehelyett vad mentegetőzés, egyedi visszaélésekről van szó, elfogadhatatlanok, de azért nem is annyira, a nyomozó hatóság majd mindent kiderít, rendőrök vigyázó tekintetére van csak szükség. Közben pedig megtorlásokkal fenyegetik a „vádaskodókat”, azaz a tényfeltárókat, intézkedéseket követelőket.
És ugyanígy kampánynarratívába kerül minden terület, az adórendszertől az egészségügyig. Méghozzá nemcsak választások előtt, hanem folyamatosan. Tarr Zoltán nem is sejtette, mennyire igazat mond, mikor (állítólag politikai hibát ejtve) kisóhajtotta, hogy itt semmiről nem lehet beszélgetni.
Legalábbis a választásokig. De inkább azt kéne mondanunk, egyelőre semmikor. Az elitnek nem érdeke, hogy bármit őszintén a társadalom elé tárjon. Mert ami mozgatja, nem fedhető fel. Nem lehet például arról beszélni, hogy ha nehéz helyzetben a gazdaság, mitől nő látványosan a legnagyobb vállalkozók vagyona, politikusok fizetése. Helyette megtévesztő, hazug narratívákról kell egymást rágcsálva vitatkozni napról napra. Amíg ezt elfogadjuk, lemondunk a demokráciáról.
