Kicselezni a halált – Peer Krisztiánnal sebekről egy Escher-képben

Konkrétan idéz tőle, máshol a verseskötetében meg is említi Kuvik Vikit, dr. Bubó habókos nagynénjét Romhányi József Kérem a következőt! című meséjéből, mint nagy hatású költőelődöt, aki – Goethe Az ifjú Werther szenvedései című művét is túlszárnyalva – milliókra volt hatással. Ez a hatás nyűgözte le, illetve életrajzilag megerősíti, hogy a kapcsolódásuk nem pusztán utólagos geg?

Most elbizonytalanodtam, mert sok mindent át szoktam írni fejben, de szerintem Ku Viki. (És ha mást mond, akkor téved a Wiki.) Gyerekként rongyosra olvastam a könyvet, és a rajzfilmsorozat is a kedvenceim közé tartozott. Anyám által őrzött gyerekkori költészetemben, ami egy rövid fellángolást jelent ötödikben 3-4 verssel, a halált választottam témául, saját hangomat pedig Adyból és a kuvikból igyekeztem kikeverni. Arra különösen élesen emlékszem, hogy a „keringőzz a halállal” sorban a keringőzés az íróasztalon álló csokis keksz nevéből jött. Viki szerepeltetése a Pazarlás kötetben a sáskajárást megakadályozó, a sáskákat kollektív öngyilkosságba, konkrétan egy erdőtűzbe hajszoló versével erős nyitógesztusnak tűnt. Hiszen a túlnépesedés, a sáskajárásként interpretált migráció és az erdőtüzek korában élünk. Tényleg, mi más is lehetne a mai költő feladata, mint hogy a kapitalizmusig elvezető parancsolatnak – miszerint: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet, uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden élőlényen, ami a földön mozog” – az ellenkezőjét hirdesse? Ezen a gondolaton most nem mennék tovább, nem tudom, szerepel-e már újra a Btk.-ban a vallásgyalázás törvényi tényállása, de ha még nem, hamarosan szerepelni fog.

Amúgy is mindig pengeélen táncol, mert nem az a típus, aki lakatot tesz a szájára, a verseiben, interjúiban is beszól másoknak, kioszt mindenkit, magát sem kímélve, teszem hozzá. Idővel ez az attitűd, ahogy érzékelem, költői szereppé lett – erre jó példa a barátai verses évődő jókívánságait egybefogó, az 50. születésnapjára megjelent, A harmadik félút című kötet is. Volt választása? A Pazarlás kötetben a bohóc szerepe is felmerül.

Nagyon sok minden eldől nagyon korán. Az alkoholista, nőverő apám mellett már hat­éves koromra megtanultam manipulálni a felnőtteket, felismerni, milyen állapotban, hangulatban érkezett haza, mit kell mondani vagy tenni ahhoz, hogy ne legyen cirkusz, és eldőljön ő is ruhástul. Másfelől nálunk az volt az alapvető elv, hogy csinálhattam bármit, részt vehettem bármilyen balhéban, ha őszintén beszámoltam róla otthon, akkor automatikusan meg lett bocsátva. Apám is az őszinteségelv mentén nőzött demonstratívan, mondván, hogy suttyomban úgyis mindenki félrelép, ő legalább nyíltan teszi. Ez a nyíltság is a bántalmazás egyik formája volt. Apám egyébként a szaktárgyakból szerzett ötöseimet természetesnek vette, a rossz magatartásjegyre külön büszke volt, a szorgalom ötösért viszont cikizett, hiszen egy Peer kettes szorgalommal legyen mindenből ötös. Sokat gondolkodtam felnőttként azon, mi ragaszthatta bele anyámat ebbe a kapcsolatba, és arra kellett jutnom, hogy a születésem. Szóval az őszinteséggel és a manipulációval is kényszeres viszonyban vagyok, ezért amikor azon kapom magam, hogy ezt vagy azt manipulatív szándékkal teszek…

Ami a költészet maga!

Igen, és gyakran le is leplezi önmagát mint költészetet, az eszközeit, gúny tárgyává teszi a költői működést, satöbbi, ahogy én is sokszor próbálom az ellenkezőjét csinálni annak, mint ami a manipulatív vagy épp idomulni akaró alaptermészetemből következne. Mint a Gyáva Oroszlán az Ózban. A hülyéskedés, leginkább önmagam kifigurázása, szintén az általános iskolai éveimre vezethető vissza. Eléggé kilógtam, mert nemcsak hogy jól tanultam, és tanulmányi versenyekre jártam, de madarásztam is. A borítékolható kiközösítést egyfelől a bohóckodással tudtam elkerülni, másfelől pedig azzal, hogy az osztály képviseletében általában én ütköztem meg a hatalommal – azaz a tanárokkal – mondjuk az ügyben, hogy hány röpdolgozat íratható egy héten. Matekversenyzői mivoltom oltalmában ezt viszonylag kockázatmentesen megtehettem. Ezek a gyerekkori sémák és berögződések határozzák meg a mostani személyiségemet is.

Nehezére esik olyan verset írni, ami nem foglal magában önreflexiót, magára a megírásra vonatkozó kiszólást? Vagy ez eleve a poétikájának a része?

Próbálom én a népdal egyszerűsége felé tolni magam, ahogy Alceste javasolja a Mizantrópban, de legtöbbször nem sikerül. De ha már Mizantróp, úgy emlékszem, Petri György írt ötven évvel ezelőtt valahol arról, hogy mivel az életének jelentős része azzal telik, hogy az írógépet üti, logikus, hogy ez a foglalatosság éppúgy tárgya lehessen a verseinek, mint a szerelem vagy a politika. Ma már ott tartunk, hogy nem is nagyon tudja elkerülni a vers, ami nyilvánvalóan egy versírási szituációban keletkezik, hogy ezt a szituációt megjelenítse, ezáltal is esetlegesnek és esendőnek tüntetve fel magát. Nekem elég régóta az egyik legfontosabb és természetesen elérhetetlen célom a költészetben az olvasás pillanatában íródó vers – körülbelül olyannak elképzelve, amilyen az egymást rajzoló kezek optikai játéka az Escher-képen. Valamilyen módon a szöveg létrejöttét, a végeredményhez vezető utat is szeretném megörökíteni. Kimerevíteni a vers megírásának hosszú pillanatát. Ez az ambícióm evidensen csak az önreflexió közegében és eszközeivel valósulhat meg. Hozzáteszem, a verseim legtöbbször nem csak azért írnak le kanyargós pályát, mert olykor-olykor elrántja a kormányt a nyelv (nesze neked nyelvi megelőzöttség!), van, hogy a sofőr személye is változik, a lírai én valójában egy vitatkozó kórus, több különböző, néha kifejezetten ellenszenves attitűdű megszólaló imitálja gúnyosan a másik hanghordozását.

Az alkotás-, a munkafolyamat mozzanatai tehát be vannak építve a versekbe, ahogy a Pazarlásban az átírások is nyomon követhetők. Megfejelve azzal, hogy az újabb kiadásokban további kiegészítéseket tervez, sőt pályázatot hirdetett az olvasóknak, hogy aki Az újraírás akadályai című versét átírja, az bekerülhet a szövegével a kötetbe. A könyv­gyűjtők álma, egyben a kiadója és a filológusok rémálma is megvalósul ezáltal. Érkeztek már pályaművek?

Igen, befutott már több is. És jók! A következő kiadás elképzelésem szerint tavasszal jelenhet meg, abban már benne lesznek ezek az újabb remixek, én is átírok, kicserélek ezt-azt, a kötet 5-10 százaléka fog eltérni kiadásról kiadásra. Van ebben kockázat, biztos lesz olyan, aki szerint a „javított kiadás” valójában rontott. Ami még biztosan változni fog, az a „hányast adnál magadnak?” kérdésre is válaszoló fülszöveg. Eggyel nagyobbra nyílik az olló, tágul a szemhatár: a nagyjából 70 és 30 éves szerzők helyét 75 és 25 évesek veszik át (én 51 vagyok). Ezzel a gesztussal, hogy nem vagyok hajlandó kitenni „az utolsó, véglegesnek szánt pontot”, ahogy az a kötet utolsó, Határidő című versében is olvasható, a halált igyekszem a népmese mintájára kicselezni, nyerni még egy kis haladékot, hiszen egyik pont sincs véglegesnek szánva. Majd holnap.

A Pazarlás azonban nemcsak verseskötetként, de könyvtárgyként is funkcionál: különféle kommentárok, egymásra utalások, paratextusok, Arany János-szószámláló, lapalji megjegyzések, versek, e-mail-váltások a költőtárssal, Vida Kamillával találhatók benne, beillesztett pauszpapír segítségével eltérő versek körvonalazódnak, minden összefügg mindennel – „A főhős Te vagy!” típusú kalandjáték is egyben. Tehát a könyv tördelőjét sem kímélte.

Konkrét tervekkel érkeztem hozzá, aztán sok mindent ő, Visnyai Zoltán talált ki, leg­alább egy hétig dolgoztunk éjjel-nappal a tördelésen. Az alapkoncepcióm az volt, hogy olyan legyen, mintha letöltöttük volna az internetet, vagy másképp: legyen magazinos. Minden rendelkezésemre eszközzel szeretném rávenni az olvasót arra, hogy lapozgasson ide-oda, térjen vissza a szövegekhez. A saját olvasói tapasztalatom is az, versek esetében végképp, hogy ha többször találkozol a szöveggel, akkor több rétegét érted meg.

Úgy tudom, tervbe volt véve egy válogatáskötet megjelentetése is az 50. születésnapjára, gyanítom, az első négy kötetből – Belső Robinson (1994), Szőranya (1997), Név (1998), Hoztam valakit magammal (2002) – szemezgetve. Azokat a verseket is átírta volna?

Persze, hiszen számomra ma már csak így lennének vállalhatók, elképzelésem szerint az is lett volna az alcíme a kötetnek, hogy „érvényes versek”. Azóta is folyamatban van az ügy, ebbe a kötetbe is bekerült majdnem egy tucat tematikában stimmelő átírt, régi vers. Ellentmondásos aktus ez amúgy, mert miközben átírja az ember a verseit, ezzel a gesztussal elő is hívja a homályból az előző változatot, azt, amit éppen kitakarni igyekezett az új verzióval. De például fiatal, pályakezdő költőknek külön érdekes lehet, hogy mit változtattam meg, és miért. Abból a kötetből végül azért nem lett semmi, mert az MCC felvásárolta a Librit, én pedig eljöttem a kiadómtól, fizesse más Orbán Balázs kávéját.

Mégis sebekbe nyúlkál folyamatosan. A sajátjába, illetve – a Nyitott mondatban is közölt versek (lásd 2025. október 10.) alapján – Philoktétészébe. A seb metaforája már legalább a 42 című kötetétől végigkíséri, ahol a betegségben elhunyt kedvesének állított emléket, az olvasó által felvágandó lapok pedig a sebek felszakítását idézték. Kicsoda a görög mitikus hős a költészetében?

Nyilvánvaló, hogy én magam vagyok a gyerekkoromban szerzett sérüléseimen képződött vadhússzerű hegesedés. Nagyjából egy éve fedeztem fel, hogy az általam nagyon kedvelt André Gide is megírta a maga Philoktétész-verzióját, azt olvasgatva vált világossá, hogy ezzel a mítosszal nekem is kezdenem kell valamit. Láttam régebben a Stúdió K-ban egy izgalmas előadást Koltai M. Gábor barátom rendezésében, első körben ő segített anyagot gyűjteni. Akkor még drámában gondolkodtam, a beforrni képtelen, gennyedző, bűzlő, társakat elriasztó seb – de a lakatlan sziget is, ahová a társak végül kitették a megsebzett Philoktétészt – pompás metafora a gyászra. A gyász is sérülés, a fájdalmad szégyellni való, és a szégyen izolál. Az anyaggyűjtésnél sokkal tovább nem jutottam, aztán fél évvel később, már a Pazarlást írva megvilágosodott, hogy örökké nyitva lévő seb az örökké nyitva lévő szöveg is, amit újra és újra átírsz, nincs beforrott – vagy épp kiforrott – végérvényes állapota. De persze az ember mindig arra jön rá, amit már régóta tud. Már két kötettel ezelőtt is azt írtam egy versben, hogy „az a foglalkozásom, hogy nyitva tartsak sebeket, hátha felfakad belőlük egyszer a sebgyógyító folyadék”.

 +1 KÉRDÉS
Még ősszel jelent meg a hat éve alapított, a szövegeire épülő, Elavult nevű zenekara első, Csak visszahívtalak című nagylemeze. Kik a koncertjeik látogatói? A Peer-féle költészet rajongói?

Szerencsére már nem olyan arányban, mint az első időkben, köszönhetően például a nagyszerű fiatal énekeseknek, akikkel dolgozunk. Egy fesztiválon odaszédült néző pláne nem tudja, hogy én civilben költő is vagyok. Tagadhatatlanul van bennem olyan poétikai következményekkel is járó politikai ambíció, hogy közérthetően és közvetlenül tudjak megszólítani embereket, talán még szélesebb körben, mint a költészetem által. Hatni szeretnék a világra, melyben élnem adatott. A zenekar ennek a célnak az elérését is szolgálja, egészen másképp működik ugyanaz szöveg olvasva, mint ha az arcodba üvöltik. Az már csak járulékos haszon, ha ennek révén a verseim felé is odafordulnak, netán felfedezik a köteteimet. Onnan meg már csak egy lépés a Patreon-oldalam.