Az emberre gondolnak, amikor a madárról beszélnek – Egyedülálló ezerhektáros kísérlet folyik a Dél-Alföldön

Cáfolhatjuk akár alufóliasisakot öltve is a klímaváltozást, az viszont, hogy hazánkban egyre magasabb hőmérsékleteket mérnek, egyre szárazabb a nyár, tagadhatatlan. A Visszhangban számos cikkben foglalkoztunk már azzal, milyen hatása lesz akár az átlagember életére, akár az agráriumra az, ha nem teszünk valamit, vagy nem próbálunk meg alkalmazkodni. Mindenki a maga módján teszi, amit jónak vél. A Dél-Alföldön a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága és Sándorfalva önkormányzata fogott össze azért, hogy egy élőhelyláncolatot hozzanak létre. Veszélyeztetett vízimadaraknak nyújtanának ideális körülményeket, de mint kiderült, ennél azért jóval többről van szó.

Sziknagyhatalom vagyunk

– Paradox módon a szóban forgó projektben nem is a négy madárfaj, azaz a nagy goda, a piroslábú cankó, a böjti réce és a barátréce a fontos, hanem az, hogy ezeknek a területeknek a minősége javul-e. Alapjában véve ez most nem egy madár-, hanem egy élőhelyvédelmi projekt, amely szintén prioritás az Európai Unióban. A pannon szikes sztyeppék és mocsarak magyar sajátosság. Hasonló jellegű terület körülbelül 209 ezer hektár van az Unióban, ebből 208 ezer hektár az országhatárainkon belül. Ilyen élőhelyet legközelebb Kazahsztánban vagy Mongóliában láthatunk – mondja lapunknak Tokody Béla, az MME fajmegőrzési munkatársa. A magyarázatát hallgatva belátjuk, hogy az ilyen munkára nagy szükség van, mert a szikes tó talán a legsérülékenyebb, ha az kiszárad, annak ott a vége, szó szerint meghal, mint a Szappan-szék, amely eltűnt, nem helyreállítható.

Most a még meglévőknek a vízutánpótlását és vízkormányzását igyekeznek megoldani úgy, hogy a tájon át kanyargó csatornákra új műtárgyakat építenek, ezzel megemelik a vízszintet. Így legalább hat hónap időtartamra szeretnék hosszabbítani a víz borította időszakot. Sándorfalván például van egy 25 hektáros szikes tó. A városból oda kerül az esővíz, amely onnan elfolyik egy főcsatornába. Ezt vissza fogják tartani, a területet pedig magyar szürke marhákkal fogják legeltetni.

A projektben megcélzott négy madárfaj a földön fészkel laza telepet alkotva. Gyorsan felállítható villanypásztorral veszik majd körbe a területeket, hogy visszatartsák a ragadozókat vagy a legelés közben mindent letaposó bivalyokat, marhákat. Külföldi példák vannak arra, hogy a madarak megtanulják, a kerítésen belül biztonságban vannak.

Például mint Hollandiában

Ha tehát jól értjük, a szikes tavak megóvása valójában arról is tanúskodna, hogy tud-e az ember bánni a természettel a megváltozott körülmények között. Bár a perzselő nyarakban hihetetlen, de szakértők állítják: az éves átlagos csapadékmennyiség nem lett drasztikusan kevesebb. Az eloszlása és az állaga viszont teljesen más, mint pár évtizede. Egy nap alatt zúdul le egyhavi eső, hó pedig évek óta nincs, és ez nagy baj. Boros Emil ökológus kutató és természetvédő lapunak azt hangsúlyozza, hazánk területén nagy gond van a vízmegtartással – ezzel is már sokszor foglalkoztunk lapunkban –, úgy a természetes rendszerekben, mint a mezőgazdaságban, a turizmusban.

Ahhoz, hogy ez működjön, még szükséges egy nulladik lépés: meg kell vizsgálni, hogy ha valahova vizet viszünk, az megmarad-e az adott helyen. 

Illetve hogy milyen föld- és területhasználati változtatásokra van szükség. Bár a hó hiányára nincs befolyása az embernek, a földhasználókkal szerinte lehetne kompromisszumot lehet kötni. Hollandiát hozta fel jó példaként, ahol a szárazodás és a tenger vízszintemelkedése egyaránt gond. Úgy döntöttek, hogy a polderek (gátakkal körbevett területek) egy részét visszaadják a tengernek, elbontják a gátrendszereket. „Itt meg amit a folyóktól hódítottunk el, abból kellene visszaadni valamennyit. Ehhez azonban a mezőgazdasági támogatási rendszereket is át kellene alakítani. De ezeket a döntéseket valakiknek fel kellene vállalni, az meg már összetett társadalmi és politikai kérdés. Magyarország a vizeinek 95 százalékát kívülről kapja, és 90 százalék el is távozik az országból. Van tehát még teendő” – foglalta össze.

Még nem hallja, akinek kellene

Azért jó, gondolkodik el néha az újságíró, hogy a jelek szerint mégsem sikerült megállítani Brüsszelt, mert ehhez a sándorfalvi tervhez a brüsszeli irányítású LIFE projekt adott segítséget. Tokody Béla azért aggódik a természetvédelem jövője miatt. Nem jó hír, hogy az Unió aktuális költségvetési időszaka 2027-ig tart, és az azt követő évtől, jelenleg úgy tűnik, megszűnik ez a forrás, amely a közösség egyetlen közvetlen természetvédelmi programja. Ez tragédia lenne a tagállamok számára, Magyarország számára főleg, ahol sem önálló környezetvédelmi, sem vízügyi minisztérium nincs.Az említett négy madárfaj nagyon érzékeny, ezúttal indikátorszerepet töltenek majd be, tehát ha megjelennek és költenek, az azt jelenti, hogy a szakemberek jó úton járnak. Tokody Béla kiemeli, hogy a vízhiány össz­társadalmi probléma, nem vidéki sajátosság. Ha rosszabbra fordulnak a dolgok, annak hatását a budapesti kerületekben is érezni fogják. Az ügy azonban még nem jutott el olyan fülekig, amelyekhez kellett volna. Túlzás az a megfogalmazás, mutat rá, hogy víznagyhatalom vagyunk. A Homokhátságon 9-12 métert süllyedt a talajvíz, a folyók vízhozama is csökkent. Ha ez így megy tovább, nem az lesz a kérdés a következő évtizedekben, hogy él-e nálunk nagy goda, hanem hogy tudunk-e mit termelni, lesz-e ivóvizünk.

Ha ember rontotta el, rakja is rendbe

Ecsedi Zoltán, a Hortobágyi Természetvédelmi Egyesület LIFE+ programvezetője lapunknak úgy fogalmaz, hogy a jelenlegi helyzetet az Alföldön ugyan mindenképpen a humán beavatkozás, de nem kizárólag a sokat szidott XIX. századi folyószabályozás okozta. A belvíz miatt csatornázták le a tájat, és szerinte ez okozta a nagyobb bajt. Természetvédőként a 47 ezer kilométer lecsapoló csatorna egy részét szíve szerint betemetné, főleg az olyat, amely szikes tavakat vág ketté. A többit meg jóra, azaz kettős funkcióra kellene használni: ha kell, vinni, ha kell, hozni tudja a vizet. Az nem kérdés, hogy vissza kell vizesíteni az Alföldet, de a mód nem mindegy. A legjobb lenne, ha a talajvíz emelkedne, de irgalmatlan pénz kellene ahhoz, hogy mondjuk napi 2,8 millió liter vizet pumpáljanak a talajba. Szóval most elsősorban gyorsan „gyógyszer kell a betegnek”. Azzal a vonallal nem ért egyet, hogy a folyót direkt ráengedjék a tájra, illetve a lakosok ellenállásával is számolni kellene. Legjobb lenne tehát megőrizni a csapadékot akkor, amikor keletkezik, és bekormányozni azt a természetes víztározókba: holtágakba, laposakba, szikes tavakba, fokokba. „Attenborough-t tudnám idézni, aki azt mondta, nagy a baj, de még megmenthető a Föld, csak vissza kell vadítani” – fogalmazott.