Épp az imént írtam be a legnagyobb netes könyvkereskedő keresőjébe Kertész Imre nevét, és ki is derült, amit sejtettem: jelen pillanatban nincsenek piacon az első irodalmi Nobel-díjasunk regényei. A Sorstalanság csupán négy példányban és antikváriumban szerezhető be. Talán ez is közrejátszhat abban, hogy a Népszava által készített felmérésben a megkérdezettek 54 százaléka nem tudott megnevezni más, a Svéd Királyi Akadémia elismerésével díjazott magyar írót a frissen kitüntetett Krasznahorkai mellett. A regények hiányát a boltok polcain persze nem a felejtés generálja, hanem az a méltatlan helyzet, ami a hagyaték gondozása körül előállt hatalmi szóval, és az ezt követő zűrzavarral.
Vélhetően húsz év múlva hasonló sorsra jut Krasznahorkai is panelek népének emlékezetében.
Pech vagy áldás, de a két világhírű írónk művei nem adják könnyen magukat. Fel kell törni azokat a korlátokat, amelyeket a nyelv, a szerkezet, a gondolatvilág állít elénk, meg kell küzdeni azért, mint minden kiváló művészeti teljesítmény esetén, hogy lefordítsuk magunknak a sorokban rejlő, számunkra épp aktuális mondandót. Kertész egész életműve arról szólt, hogy felfejtse, milyen erkölcsi tanulságokkal szolgálhatna Auschwitz a kortárs Európának, ha nem a könnyebb utat, a démonizálást választjuk. A metsző gondolatok (főként a naplóiban és esszéiben) többszöri olvasásra is felkavarják az embert, mert az igazság valahogy mindig nyugtalanítóbb, mint a fecsegés.
A rövid videók és a posztok korában nem a küzdésre vagyunk szocializálva, hanem az instant tartalomra. Ha a világ jelenségei nem megfejthetők tíz másodpercben, akkor máris máshova klikkelünk. Ebben sajnos az iskola sem segít nagyon, legtöbbször vagy egyedül hagy a befogadás tekintetében, nem ad kapaszkodókat, vagy poroszosan önti ránk az unalmas tényanyagot az önálló gondolkodás kialakítása helyett.
Egy normális országban, ahol a díjazottak személye nem osztaná meg máris a közvéleményt a politikai törésvonalak mentén, magától értetődő lenne, hogy a kiadók és más intézmények tartják elevenen az íróink emlékét. Ez így lenne (és így is volt) Kertész esetében, amíg az állam bele nem gyalogolt a jól működő rendszerbe, és minden eszközzel meg nem próbálta kisajátítani magának a szerzőt, ha korábban se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Ezért kapható csupán a Lánczi András és Schmidt Máriával súlyosbított KKETTK Közalapítvány kiadásában Kertész hagyatékának töredéke.
Csak irigykedve tudom nézni az izlandiakat, ahol az olvasás szinte nemzeti sportnak tekinthető (és nem, nem keverik össze a focival és a kézilabdával). Egy ottani felmérés szerint a szigetlakók átlagosan havonta 2,3 könyvet olvasnak el. A hosszú északi éjszakák magyaráznák? Dehogy! Az ő esetükben nem vitát váltott ki, hanem nagy lendületet adott Halldór Laxness 1955-ös irodalmi Nobel-díja, ami után önbizalommal telve, kíváncsian fordultak a saját irodalmuk felé. Mindezt olyan közmondások fejezik ki, mint a „Vak, akinek nincsenek könyve”. Mert bizony nem lát (és könnyen felejt), aki nem olvas.