A Délutáni éjszaka kötet valóságos érzelmi hullámvasút. A depresszió és a létezés eufóriája, vágya (finomabban: „öröm és fanyar rosszkedv”) váltakozik drámai erővel. Ezek a szélsőséges érzelmek egymással dulakodnak, vagy rapszodikusan egymást váltogatják?
Mint mondani szokás, az „önéletrajzi én” meg a „lírai én” nem egészen azonosak, a vers nem egy az egyben a költő „lelkének tükre”, még egy ilyen személyes kötetben sem. Természetesen ismernem kell azt a lelkiállapotot, amelyről írok, de lehet, hogy csak napi öt percben élem át, különben meg teljesen hétköznapi érzelmi életet élek, ugyanazok az apró örömök és bosszúságok töltik ki az időmet, mint mindenki másnak. Ha van ilyen érzelmi hullámzás, az valahol a tudattalanban zajlik hosszú ideig, míg végül vers formájában a felszínre tör, amiben az érzelmi hullámzásnak is megvan a maga szerepe: az eufória alkalmasabb a versírásra, az enyhe depresszió arra, hogy kritikus szemmel nézzem át, amit írtam.
Fókuszban természetesen itt még inkább az idő áll. Amivel szintén ambivalens a viszony, és megfoghatatlannak bizonyul: hol lassú tűzvész, hol múlt és jelen összeér benne, hol nincs is, megszűnik. A versekből mindenesetre az tükröződik, most élesebben éli meg a jelent, akár egy gyerek; emlékek, hangulatok, jelen pillanat összemosódik. Mindez kedvez a versnek, versírásnak?
Az öregkor bizonyos szempontból talán tényleg hasonlít a gyerekkorhoz, és nem csak úgy, ahogy kicsit gúnyosan mondani szokták, hogy „második gyerekkor”. Felnőttkorban az idő általában, legalábbis jó esetben, mindig tart valahová, van valami terv vagy cél vagy kötelesség, a jelen csak egy lépcsőfok a célhoz vezető úton. Öregkorban már inkább a jelenben él az ember, ha nem is teljesen, és a dolgokat nem aszerint értékeli, hogy lehet-e őket valamilyen cél szolgálatába állítani, hanem önmagukban, egy kicsit tényleg úgy, ahogy a gyerekek. És így jobban tud örülni neki, mint korábban. Az viszont igaz, hogy ahogy öregszünk, az idő mintha felgyorsulna, sokszor hallani idős emberektől: „Te jó ég, még csak az előbb volt nyár, és mindjárt itt a karácsony!”
Hogy a versírásnak mi tesz jót, azt sajnos nem tudom, legfeljebb sejtéseink lehetnek. Mindenesetre az öregség és főként a halál nagy téma.
A mai világban azonban sem az öregségre, sem a halálra nem készülünk fel, eltoljuk magunktól, mintha ez velünk nem történhetne meg, vagy legalábbis valószínűtlenül távoli lenne. „Miért nem mondta senki nekem soha: meg fogok öregedni?” – írja egy versében. Lehet szépen csinálni ezt a felkészülést? És társadalmi szinten mi segíthetné a felkészülést?
Ezt a bizonyos mondatot egy barátom írta egyik levelében, és megmosolyogtatott és meg is hatott ez a naiv, gyermekien őszinte rácsodálkozása valamire, amit nem kell mondania senkinek, mert hát mindnyájan tudjuk. Persze csak a fejünkkel, mert a tudatunk sokszor nem tud lépést tartani ezzel a ténnyel. Talán mert a gyerekkori benyomások olyan mélyen rögzülnek, az ember még öregkorában is sokszor azon kapja magát, hogy úgy érzi, vannak az „igazi felnőttek”, meg van ő, aki ugye még nem az… Fogalmam sincs, hogy társadalmi szinten mivel lehetne segíteni egy ilyen felkészülést, nyilván vannak vagy inkább csak voltak társadalmak, ahol megvoltak a különböző életkoroknak a határozottabban körvonalazott szerepei, amelyekbe „bele kellett nőni”. És természetesen mást jelent az öregség és a halál egy vallásos világképben, mint egy vallástalanban.
A halálról írni, szembenézni vele megterhelő, vagy megkönnyebbülést hoz, felszabadít?
Itt megint csak elég nagy különbség van aközött, amit az eszünkkel felfogunk, meg amit érzelmileg is át tudunk élni. És persze az is fontos, hogy milyen az ember világképe, hisz-e a lélek halhatatlanságában például, és ha hisz, tényleg hisz-e, vagy csak szeretne, bizonyosságnak vagy lehetőségnek érzi-e. Amúgy sok embernek már gyerekkorában szembe kell néznie a halál tényével – például nekem is meghalt az édesapám egészen kis koromban, meg kisgyerek is halt meg a környezetemben, vagyis nem hihettem már akkor sem azt, amit erről a gyerekeknek mondani szoktak megnyugtatásképpen, hogy persze, meghal mindenki, de csak nagyon-nagyon öreg korában –, így azért sokan mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy ez a lehetőség állandóan jelen van, és „nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát”. És ezért írni róla is éppúgy lehet fiatalon, mint öregen.
A veszteségek sorában megjelenik a szerettek elvesztése mellett az Én fokozatos elvesztésének félelme is. Az „elvalótlanulás”. Mindez átfordítható pozitívumba akképp, hogy segít szűnni a ragaszkodást az ittléthez?
Az mindig is foglalkoztatott, hogy az ember hogyan alakítja ki az önmagáról alkotott képét, az identitását, ha úgy tetszik. Némelyeknek van ilyen énképük, amely néha még csak nem is hasonlít ahhoz, ahogy mások látják őket, de például a költészet műveléséhez úgyszólván elengedhetetlen „segédeszköz”, legalábbis a romantika óta: ha egy költőt említünk, rendszerint elsősorban ez a – tényleges jellemvonásokból, képzeletből és hagyományból kikevert – kép jut az eszünkbe, és csak másodsorban a versek. És vannak költők, akiknek egyébként kiváló költői adottságaik ellenére sem sikerül megteremteniük ezt a lírai ént valami okból. Talán mert az önmagukról alkotott képük eleve homályos, mert valamikor, akár még gyerekkorukban, elveszítették a kapcsolatot az énjük bizonyos részével. Ennek többféle oka lehet, de talán egyszerűen csak szükségszerű: felnőttéletet, felnőttkötelességekkel, nemigen lehet azzal az érzelmi intenzitással élni, amely a gyerekkorra jellemző. Bármi legyen is az oka, megeshet, hogy míg a többi rész fejlődött és alakult, ez a lemaradt rész megkövült valamilyen korai állapotban, hozzáférhetetlenné vált, és ez visszahat a valóságérzékre – de ezek persze csak afféle homályos spekulációk, lehet, hogy egyáltalán nem így van. Viszont úgy érzékelem, hogy ezek az elfojtások csakugyan mintha inkább leépülnének időskorban, amikor már kevesebb feladata vagy kötelessége van az embernek, és ha ezeket nevezzük Énnek, lehet, hogy nem olyan nagy kár értük. Egyébként azt hiszem, nem is annyira az énünkhöz kellene ragaszkodnunk, inkább valami rajtunk kívül állóhoz, legyen az hivatás, család, vagy akár egy kert – ebben a tágabb értelemben is érvényes a kissé átalakított bibliai mondás, hogy „aki ragaszkodik az énjéhez, az elveszíti, aki lemond róla, az elnyeri”.
Ön mindenesetre az íráshoz ragaszkodik. Az alkotásvágy, úgy tűnik, nem fárad az idővel, nem kopik. Ráadásul a játékosság is többször megjelenik, vagy épp humoros fordulattal szövi verssorait, egy csavarral zárja verseit.
Az bármilyen életkorban öröm, ha megy a versírás. Van, aki, mondhatni, állandóan tudja működtetni a versíró képességét, énrám hullámokban szokott rám törni, és amíg a hullám tart, az persze jó érzés, és sokszor az én számomra is meglepetés, amit írok. És mert még írok, az öregkor nem különbözik különösebben a megelőző évtizedektől.
A festészettel is hasonló a viszonya? Tudható, hogy fiatalon festőnek készült. Vagy már csak a verseit festi ki képekkel?
Néha nekiállok rajzolgatni, vagy lemásolok az internetről egy-egy képet, persze csak kicsiben, meg legfeljebb vízfestékkel meg pasztellel próbálkozom. De nincs vele semmiféle szándékom a szórakozáson kívül. Meg gondoltam, jól jön majd, hogy nem felejtettem el teljesen rajzolni, ha esetleg a szavak már csak nehezen jutnak eszembe.
A szülővárosában, Sopronban él. Erről azt írja, több és legfőképp többféle embert lehet ott megismerni, mint Budapesten. Ez meglepett. Mit tapasztal: az emberléptékűbb helyek nyitottabbá és elfogadóbbá is tesznek?
Inkább csak arról van szó, hogy egy nagyvárosban az ember többnyire csak a saját környezetével érintkezik, egy megválogatott baráti körrel, munkatársakkal, esetleg rokonokkal, szóval a környezete jórészt egynemű. Egy kisvárosban, főként, ha valaki ott nőtt fel, tartja vagy tarthatja a kapcsolatot olyan emberekkel, akiket gyerekkora óta ismer, de másként alakult az életük, mint az övé, más a foglalkozásuk, más társadalmi közegben forognak. Meg több idő és alkalom van beszélgetni és személyes kapcsolatot kialakítani azokkal az emberekkel is, akikkel különben csak valamilyen ügyben érintkezne, például fodrásszal, bolti eladóval, postással vagy vízvezeték-szerelővel… Így talán reálisabb képe van a társadalomról, mint ha csak a saját „buborékján” belül lévőkkel lenne kapcsolatban.
+1 KÉRDÉS
Mesélte, milyen könnyen be tudja szippantani önt is az online tér. Mit gondol a mesterséges intelligencia (MI) segítségül hívásáról a versírás esetében, például a formatartásnál, ami következtében jobban a belső világra lehet koncentrálni?
Jaj, nem, még csak az hiányozna, hogy az MI-vel kerestessek rímeket vagy javítgassam a verslábakat! Egy vers, ha ér valamit, szerves egész, abban jó esetben egyetlen szót sem lehet másikra cserélni… Jó, ez talán túlzás, de ez lenne az ideális. A versnek a formája is tartalom, más formában valami egészen mást mondana (igaz, angol meg német nyelvterületen szokták a kötött formájú verset szabadversben fordítani, mert szerintük a lényeg így is megmarad – csak hát nem). Az MI azt tudja, amit beletápláltak, illetve ezeket tudja kombinálni, ha úgy programozták – tud tíz cikkből vagy akár képből vagy zeneműből csinálni egy tizenegyediket, de ez minden. Semmi kétségem, hogy rengeteg cikk és szakdolgozat fog még születni a jóvoltából… Az internetben azt szeretem, hogy sok mindent el tudok olvasni, amihez könyv vagy folyóirat alakban nem tudnék hozzáférni. Gyerekkoromban ábrándoztam egy olyan szerkezetről, amelyiken csak meg kell nyomni egy gombot, és bármelyik könyv megjelenik a képernyőjén – hát ez most félig-meddig megvalósult!
