Pauza
Sarah Kay The Type című verse nyomán
Ha elérem a változókort és olyan nő leszek, akinek szeme közelre már nem fókuszál,
távolra tekintek. A tükör mögé. De a képet nem tévesztem össze elmúlt önmagammal.
Vagy az álmommal.
Vagy egy férfi álmával.
Meglátom a nőt a rám kövült hamuréteg alatt.
Talán korábban észre se vettem.
Ha elérem a változókort és olyan nő leszek, aki tudatában van, hogy bőre megereszkedett,
elfogadom gyűrődéseimet.
Nem a kinyúlt burok vagyok. Sem az abroncs derekam körül.
Vagy a halványuló szálak között villanó fejtető.
Nem siratom. Ami elmúlt, nem veszett el.
Az arcomat széttördelő hajszálrepedések egykori mosolyok fosszíliái.
Sűrűbb vagyok. Tömörebb.
Hosszú érlelésű párlat.
Ha elérem a változókort és olyan nő leszek, aki úgy érzi, ereiben olvadt aszfalt hömpölyög,
a gleccserekre gondolok.
Kendőzetlenül szeretem a csillagfényes éjszakákat.
A hajnalt. Az ébredést. A cserepizsama száraz érintését.
Kitárom ablakom. Szabadon engedem gyöngyöző álmaim.
Hadd vigye a szél.
Mikor a meglazult kötőszövetek mögött szeizmikus erők háborognak,
megfékezem őket.
Ha elérem a változókort és olyan nő leszek, akit a férfiak már látni sem akarnak,
én nézem meg őket. Próbálom felfedezni a tesztoszteron lenyomatait a mosódó vonások mögött.
Nekik próbáltam megfelelni.
Hagyom, hogy a tetszvágy leoldódjon rólam.
Ez szabadság. Mint sportcipőt húzni tűsarkú után.
Nem kell szoborrá faragnom magam. Nem smink vagyok. Sem push-up.
Kész leszek a változásra. Hagyom, hogy a dolgok változzanak.
Versenyt futok a metamorfózissal.
Mire elérem a változókort, olyan nő leszek, aki felett eljárt az anyaság.
Munkámat dicséri, ha gyerekeim már nem keresnek.
Nem várok hívásaikra. Nem zargatom őket.
Veszek egy Vespát. Japán nyelvtanfolyamra járok. Befizetek egy útra, ami társas.
Felismerem, anyám visszhangja én magam vagyok.
Én magam vagyok.
Visz a víz
vízzé változom halványulok szöknek a színek belőlem áttetsző vagyok
nő formájú víztömeg ülök veled szemben körvonalam remeg győz a gravitáció
halk loccsanás összeomlok elterülök a márványon a szék alatt
fejed felkapod a locsogásra ráncba szalad homlokod szád vonallá préselődik
mozdulsz felém de tekinteted nem kapod el a tévéről míg az ebédet meg nem etted
megjegyzed nem kaptál kávét de hagyjam megcsinálod magad
mozdulataidtól szemrehányón mordulnak a tárgyak felzördülsz
mi folyik itt össze kellene takarítani nem tűnik fel nincsenek válaszok nem várod meg
nyekken a teraszajtó kilépsz
apránként oldódom fel a beáramló tavaszban páraként illanok ki sem tudom tölteni
a teret súlytalanul gomolygok felfelé szél sodor életünk ponttá zsugorodik szétfoszlik
előttem végtelen tenger elmerülök a miriádnyi csepp között
tányérok borítják az étkezőasztalt bosszankodsz
a könny sós enyhén lúgos kémhatású az étkezőben egy asszonnyi folt
matt a márvány
