Felszabadító extrém sport – Összekapaszkodva zuhanni Vay Blankával

A Saját ketrec című első kötete még egy határterületeken mozgó, a társadalmi nemi szerepekkel foglalkozó esszéisztikus könyv volt, de vannak olyan jelenetei, amelyek az elbeszéléseiben is felbukkannak, megismétlődnek. Mikor és miért fordult a szépirodalom felé?

2016-ban, amikor rájöttem, hogy transznemű vagyok, kezdtem leírni a friss tapasztalataimat. Részben, hogy rendezgessem a gondolatai­mat, és részben mert tudtam, hogy valamilyen formában közzé fogom őket tenni. A némileg személyes, közéleti, politikus, esszéisztikus írás nekem hazai terep volt. Aztán könyv lett belőle. A novelláimat viszont alapvetően magamnak írtam. A most kötetbe kerültek közül kettő 2004 körül született, a többsége pedig 2015 és 2023 körül, és nagyon sokáig nem számoltam azzal, hogy valaha nyomdafestéket fognak látni. Amikor megjelent a Saját ketrec, a kiadó jelezte, hogy szeretnének mást is látni tőlem. Ezután félszegségből, hülyeségből nagyjából két évembe telt, amíg elküldtem nekik az írásaimat. Majd amikor mondták, hogy rakjunk össze egy kötetet, akkor örömömben írtam még hozzá párat.

Az elbeszélői hang és a nézőpont sokak számára ismerős lehet a Saját ketrecből. Alkotói szempontból mennyire tartoznak egy halmazba?

A Saját ketrec hangja az alaphangom, ha úgy tetszik, a személyes, írásbeli anyanyelvem, tehát nyilván a novellákban is megjelenik. Ám nem egy esetben eléggé el is tért tőle, vagy teljesen más lett. A Vörös hervadás című, leghosszabb íráson például érződik, hogy ezt fiatalon írtam, kicsit szecessziós, adyendrés hangon szól. Ma már azt látom, hogy többnyire a tartalom adja a hangot, és ha jól figyelek rá, akkor a szöveg működni fog, ha ellenkezem, okoskodom, akkor dobhatom ki. Így lett néhány humoros, könnyed, és több szikár, intim, csendes szöveg.

Azoknál a szerzőknél, akik nem csak szépirodalmat írnak, gyakran felmerül a kérdés, hogy a fikciós szövegek variánsai-e az adott témának, különösen, ha olyan társadalmi kérdésekről van szó, mint a nemi szerepek jelenkori problémái. Ön hogy ugrotta át ezt a nehézséget?

A Saját ketrecben egyértelműen azon volt a fókusz, hogy mit tanultam a tranzícióm során a nemi szerepekről: az egy transzkönyv volt. Engem az különböztetett meg a legtöbb transzaktivistától, hogy én a tranzícióm előtt is aktív voltam politikailag. A transzneműségem csak egy politikai identitásom a sok közül, és például a környezetvédelem vagy a feminizmus számomra fontosabb, mint a transztémák. Nyilván továbbra is összetranszozok mindent, amihez hozzányúlok, de most már tudtam úgy írni és a világról gondolkodni, hogy a többi számomra fontos és érdekes dolognak adhassak teret. A Saját ketrec egy hülye szóval vállaltan tudatformáló „propaganda” volt, ugyanez a cél azonban a szépirodalomnak már nem áll jól, és általában azokat a szövegeket kellett kidobni, ahol túlságosan kilógott a politikus énem lólába. Egyébként érdekes módon egyáltalán nem vagyok szabad azzal kapcsolatban, hogy mit írok: mert hiába döntök úgy, hogy mondjuk a vörösbegyekről írok, ha ez csak az én döntésem volt, akkor a szöveg pocsék lesz. Ha a múzsa is egyetért, és az ihlet is megjön, akkor viszont bármiből lehet szépírás, akár egy érzéstöredékből, egy tehetetlenséget kifejező kézmozdulatból is.

A könyvben nagyon sok az egészen rövid terjedelmű írás, a humoros, abszurd vagy éppenséggel groteszk ábrázolásmód pedig még inkább felidézhetik Örkény írásait. Hogy viszonyul az ő életművéhez?

„Egygördítéses novellák” című mappában gyűjtöttem az írásokat, úgyhogy feltűnt a párhuzam. Szeretem Örkényt, és nem csak az egyperceseit. A hatása ellen nem küzdöttem, nem erősítettem rá. Az abszurditás megjelenése egy novellában szerintem ma ugyanolyan nehezen elkerülhető reakció a külvilág abszurditására, mint Örkény idejében. És talán azért nőtt egy kicsit össze a rövid novella műfajával, mert sok időt meg lehetett vele spórolni: nem kell elmagyarázni, hogy mennyire abszurd a helyzet, mert rögtön ott van, magyarázat helyett egyszerűen megmutatva. Ez mindkettőnkre, rám és az olvasóra is felszabadítólag hat. Más emberek felnőttként kezelése a kedvenc extrém sportom, ezért ezt teszem az olvasóval is. Bízom benne. Ő pedig azt gondol és úgy értelmez, ahogy akar.

Az egyik szövegben olvashatunk arról a külvárosi apáról, aki a tévében hallgatja a politikusként a „Parlament rossz oldalán ülő” fiát, miközben érzékenyen fel van vázolva a szociális környezetük is. A jelenlegi politikai helyzetet generációs problémának látja?

Van generációs vetülete, de nem az a legfontosabb. Abban az írásban én nem is annyira azt tartom fontosnak, hogy sokan rá fognak ismerni magukra, jobb esetben a szüleikre, hanem hogy annyira egyszerű és természetes tere volt benne az empátiának. Talán a legfontosabb célom ezzel a könyvvel az volt, hogy olyan pozitív írásokat tudjak adni, amiknek irodalmi értéke is van. Sajnos van egy olyan rákfenéje a művészetnek, hogy nagyon kevés olyan pozitív könyvet, művet lehet mondani, melyek mint műalkotások is magas szinten állnak. A meztelen istennő és a vak jövendőmondó Devecseri Gábortól talán önmagában az egynegyede az összes ilyen könyvnek. Azzal próbálkoztam, hogy ha nem hazudom el az élet nehézségét, a halálvágyat, öngyilkosságot, szorongást, elszigeteltséget, és ehhez hozzáteszem az empátiát, megértést, odafordulást, akkor sikerül egy hiteles és irodalmi-művészeti értékkel rendelkező, mégis valamilyen módon támogató, pozitív könyvet adni az olvasónak.

Mégis, számos történetében megjelenik a halál és az öngyilkosság motívuma, témája. Némileg szokatlanul a krízisközpontok elérhetőségét is megadják a könyv végén. Miért érezték ezt fontosnak?

Nyilván jó lenne úgy bevonulni a világirodalom történetébe, mint Goethe, de nem úgy, mint aki Az ifjú Werther szenvedéseihez hasonló öngyilkossági hullámot indított el. Az öngyilkosság szívóerejéről érintettként írok, és sokszoros tapasztalatom, hogy ha valaki nyíltan és bátran tudott beszélgetni velem, elfogadta ezt a problémámat, esetleg megbízott bennem, hogy „adott esetben” felelős döntést hozok, akkor az mindig segített az öngyilkosságtól távolságot nyerni. Ezért gondolom, hogy igenis kell róla írni. A szerkesztő ötlete volt, hogy az öngyilkosságról szóró hírekhez hasonlóan ennek a könyvnek a végén is legyen egy figyelmeztetés, hogyha úgy érzed, hogy rezeg a léc, itt kaphatsz segítséget.

+1 KÉRDÉS
A jövőben mire számíthatnak az olvasók: maradni fog a szépirodalomnál?

Az Utas és holdvilág egy parafrázisán dolgozom, ahol a házaspár száz évvel később Olaszország helyett Berlinbe jön nászútra, amikor Európa újra fasizálódik, és a klíma összeomlásával a társadalmi rendszerek is felbomlanak. Nálam a feleség szökik meg, és az eredeti regény főhősével, Mihállyal szemben ő élni akar, és a méltósággal élt vagy az önrendelkezésen alapuló, autentikus élet közötti választási kényszer feloldását keresi az egyre szűkülő keretek között. Azt remélem, hogy sikerül az élettől és a világtól búcsúzó, de az élet szeretetétől és a világ szépségétől elragadtatott regényt írnom.