– Honnan ered önben ez az óriási igazságérzet és segíteni akarás?
– Az óvónőképző elvégzése után két évig egy evangélikus egyház által fenntartott szeretetotthonban dolgoztam, ahol nemcsak gyerekeket, hanem felnőtteket is pelenkáztam. Ez tulajdonképpen egy elmegyógyintézet volt, ahol persze – nomen est non omen – szeretetből kaptak a legkevesebbet a betegek. Nagyszerű pszichológiai és pedagógiai tanáraim voltak az óvónőképzőben. Tőlük rengeteget kaptam, emiatt úgy éreztem, hogy a világot pszichológusként kell megmentenem, egyáltalán nem akartam színész lenni! A lökést a pályamódosítás felé éppen a szeretetnek csúfolt otthon és a Lipóton való látogatás adta meg, ahol azt éreztem, nem kihívásként, hanem traumaként élem meg, ha nem én vagyok a betegeimmel. Féltettem őket az ápolóiktól, akik önhatalmúlag beléjük nyomtak hatalmas adag nyugtatót, hogy leszedálják őket, hogy ne okozzanak gondot, ne kelljen velük foglalkozni, vagy épp az ételt öntötték fulladásig a szájukba. De mindig is közösséget építettem, hiszen én is arra vágytam. Tizenhárom évesen összeszedtem a tiszafüredi lakótelepen a gyerekeket, és kimeszeltünk egy pincét, vittük otthonról, amit tudtunk, szőnyeget, bútorokat. Szépítgettük a helyiséget, nyár elejére készen is lettünk vele, ám amikor elmentünk nyaralni, beköltözött egy rendőr, és kitúrt minket onnan. Akkor tapasztaltam meg először, milyen az, ha nincs kommunikáció a hatalommal. Fél évszázad távlatából is úgy látom, hasznos dolgot találtam ki, mert az lehetett volna a csellengő, magukra hagyott, sok esetben alkoholista szülők gyerekeinek a menedéke.
– A színészet ebben a rangsorban hol helyezkedik el?
– A közösségépítés mellett már gyerekkoromban is szerepeltem, darabot írtam, az úttörőtáborokban léptem fel. Kiskamaszként olvastam el a Szolnok Megyei Néplap apró, keretes hírét, hogy elhunyt Latinovits Zoltán. Tévéből, a tiszafüredi moziból ismertem őt, és megdöbbentem, hogy egy olyan híres embernek csak ennyi jár, amikor meghal? Egypár sor a lap alján? Abban az időben lettem szerelmes, és minden vágyam a nagy család lett. Elhessegettem az álmot, hogy színész akarjak lenni, pedig éreztem, hogy lenne hozzá erőm és humorom.
A színészetben mindig is a közösségépítés érdekelt, nem a hírnév. Azért hoztam létre több társulatot is, hogy felszabadultan alkothassunk, nem pedig egymást lejátszva a színpadról, egyénileg érvényesüljünk.
Ezekben a formációkban megvalósíthattam azokat az ötleteimet, amelyeket egy kőszínházi, strukturált hierarchiában, társulati tagként nem tudtam. Számomra az üzenetek voltak fontosak, amelyeket a darabokkal közvetíthettem, például az Ötödik Sallyre az emberek gyógyulni jöttek. Sőt, sok pszichológus kiegészítő terápiaként ajánlotta pácienseinek a darabot! Utólag fogalmaztam meg magamnak, hogy tulajdonképpen én pszichológus lettem, és segítő, csak a színpadon keresztül, a művészet közvetítő erejével.
– A gyakorlatban is kipróbálta a sanyarú sorsokat, amelyeket a színpadon megjelenít.
– Valóban. A 62 éves, hajléktalan Jutka rádióban hallott története inspirálta a Maradjunk annyiban című darabot, ami miatt öt napig hajléktalanként éltem, hogy hitelesen tudjam megírni, mit tapasztalnak az utcán élők. Az emberekben iszonyat félelem van, nehogy ők is úgy járjanak, ezért tartanak a másságtól, a fogyatékosokkal való kapcsolódástól is. A félelem falát lebontva tudunk csak rájuk igazi figyelemmel lenni, odafordulni hozzájuk.
– Miattuk hozta létre a Kapcsolda programot?
– És a személetváltás érdekében. Hogy lebontsuk a fiatalokban a félelem gátját, mert ha ők nyitottabbak, és tenni vágyásra cserélik az iszonyodást, akkor felnőve más nézőpontból tekinthetnek rájuk. Rájöttek sokan, mennyit tanulhatunk a sérültektől. Hogy mit? Alapként az önérdek nélküli szeretetadás képességét. Ennek terjedésével lenne egészségesebb a társadalom egésze. Amikor megírtam és elkezdtem játszani az És a nyolcadik napon című darabomat – amelyben egy Down-szindrómás kisfiú, Kiss Botond játszott –, és kísértem Botit vissza az iskolájába, az utcán az idősebbek furcsán néztek ránk, kicsit még odébb is mentek, közben pedig az ország számtalan pontjára hívtak a darabbal.
Az a furcsa helyzet állt elő abban a három évben, amíg jártam az országot, hogy én tartottam előadást a sérültek helyzetéről Magyarországon. A szülők megnyíltak, meséltek a saját helyzetükről, és megindító volt azt hallani, attól tartanak leginkább, mi lesz a gyermekükkel, ha ők már nem lesznek.
Egyik alkalommal egy politikussal tartottam előadást, ahol megnyílt, és szinte szégyenkezve bevallotta, hogy az egyik gyermeke downos. Másnap megálmodtam a Kapcsoldát. Rájöttem, ha egy politikus is fél a társadalomtól, akkor nyitni kell a fiatalok által. A program lényege, hogy az egészséges gyerekek iskolái vendégül látják a speciális iskolásokat, és közös foglalkozások által közel kerülnek egymáshoz. Mára százöt iskolában fut a program, a legaktívabb Óbuda. A visszacsatolásokból az derült ki, hogy az egészségesek többet tanultak a sérültektől, hisz utóbbiak mernek szeretni, kimutatni az érzéseiket, de azt is, ha valamit nem akarnak. A visszautasítással meg kell küzdeniük az egészséges diákoknak, ám példaértékű számukra, hogy ők is megtehetik, hogy szóljanak, ha valami nem komfortos számukra. Sokszor hatalmas bizalmat kapok a világtól, ami meghat és erőt ad. Hogy a programom tizenhét éve megy, csoda! Hála a lelkes pedagógusoknak!
– Koós Boglárka színművésznő tragikus halála arra sarkallta, hogy ismét a fiatalokat támogassa, érezzék, nincsenek egyedül az anyagi terhek vállalásában. Hogyan próbál tenni ezért?
– Amikor meghallottam, hogy Bogi az albérletében lett öngyilkos, kitaláltam, hogy ösztöndíjat indítok, mert ez a tragikus eset is bizonyítja, hogy a fiatalok lebegnek a semmiben, és nekem, mint hatvankét éves színésznőnek, most az a dolgom, hogy támogassam őket lelkileg. Meghirdettem a közösségi médiában, hogy tizenkét embert keresek, aki vállalja, hogy havonta tízezer forintot felajánl a fővárosba felkerült, egyedül küszködő, pályakezdő színészeknek. Úgy döntöttem, a program biztonságos fenntarthatósága érdekében az első év támogatási összegét össze kell gyűjteni, aminek hatalmas örömömre, már több, mint a fele megvan. Nemcsak művészek és magánszemélyek, de a Spinoza Ház és a Játékszín is utalt különböző összegeket.
Egy aukciót is szervezek, már vannak felajánlók: Alföldi Róbert és Ódor Kristóf saját festményét, Lovasi András Orfű-bérletet, Péterfy Bori kedvenc tárgyát, Herendi Gábor egyik filmjéből ereklyét, Balázs Andrea egy Csala Zsuzsától kapott ékszerdobozt, Esztergályos Cecília pedig saját készítésű kerámiáját ajánlotta fel – ezek árverését indítom most el online.
Reményeim szerint karácsony előtt elindíthatom az ösztöndíjat, amit félévekre szeretnék három-három pályakezdő színésznek folyósítani lakhatási támogatásként. Remélem, sokan beszállnak támogatóként, és folyamatos ösztöndíjprogram lesz a kezdeményezésemből. Van egy alapítványom, amit kizárólag erre fogok használni, a neve Fényév Egészségügyi és Oktatási Alapítvány.
– Rendezőként jegyzi a Valahol Európában musicalt, amelyet az idén december 13-án és az új évben, január 3-án is láthat a közönség a Klebelsberg Kultúrkúria színpadán. Miért ezt a darabot választotta?
– Tizenöt éve tanítok. Rémülten tapasztaltam, hogy a felnövő diákjaim elveszítik az önbizalmukat, a jövőképüket. Amikor többen a hétvégi piálások, a drog bűvkörébe kerültek, úgy döntöttem, erőt kell nekik adnom a közös alkotással. Így jött elsőként a Pál utcai fiúk, amely az összetartozásról szól, utána A Dzsungel könyve, amiben ott van a kiközösítés és a hová menjek-élménye. A nézők is erőt meríthetnek ezekből a történetekből. A Valahol Európában dalait már rég kívülről fújták a tanítványaim, ezért már tervezgettem a darab bemutatását, de a kormány háborús kommunikációja és félelemkeltése miatt nem akartam fokozni a nyomasztást. Ám megtudtam, hogy a darab Simon Péterét Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről mintázták, aki a II. kerületben abból a szeretetotthonból szervezte zsidó gyermekek megmentését, ahol két éven keresztül dolgoztam tizennyolc évesen. A lelkész több ezer zsidó gyermeket mentett meg. A háború végén rádöbbent, hogy az árván maradt gyerekekkel kezdeni kell valamit, hogy ne váljanak az utca martalékává, ezért megalapította a Gaudiopolis Gyermekotthont. Az a ház a Budakeszi úton ma a Sztehlo Gyermekotthon. Úgy döntöttem, ennek az embernek emléket kell állítani ezzel a darabbal.
Infó: Amennyiben támogatni szeretné a pályakezdő színészek ösztöndíjprogramját, a Fényév Egészségügyi és Oktatási Alapítvány számlaszáma: 16200137-18569498. Facebook-oldal: Aukció pályakezdő művészek lakhatási támogatására
