A neurológus végzettségű doktornő eredetileg elsősorban pszichés zavarokkal, később testi nyavalyákkal is küzdő gyermekek gyógyítására hozta létre az intézményt nem sokkal az I. világháború előtt egy akkor megvásárolt emeletes villában, a Remete út és a zugligeti villamos-végállomás közötti jókora parkos területen.
Ezt azonban csak a szakirodalomból tudom. Amikor ugyanis én 1944 novemberében állítólagos gyönge tüdőmmel odakerültem, dilis vagy nehezen nevelhető gyerekeknek a Szaniban már nyoma sem volt. Hogy milyen bajjal küzdött az ott „gyógyuló” gyerekek zöme, akkor derült csak ki, amikor emlékezetem szerint csaknem valamennyiüknek egy csapásra megváltozott a nevünk. Akinek ugyanis felmutatható születési bizonyítványa Béres Erzsébet vagy Szabó Lajos névre szólt, az valójában Schwartz Arankaként, illetve Weinstein Tiborként látta meg a napvilágot, és neve mellett nem az „r. k.” vagy a „ref.”, hanem az „izr.” bejegyzés szerepelt. 15-20 kislány és kisfiú ismerkedett a többiek valódi nevével a felszabadulás utáni napokban. Magyarán szólva a Révész Margit Gyermekszanatórium abban a időben klasszikus zsidó-bújtató hely volt. Amihez a névadónak és férjének kétszeres bátorság szükségeltetett, mivel magának a doktornőnek a származása is erőteljesen pettyes volt, és csak férjének, Hrabovszky Józsefnek köszönhetően került a nem hivatalosan „árja-párjaként” emlegetett kategóriába.
Az én születési bizonyítványom ugyan formailag megfelelt a nyilas idők követelményeinek (vallása ref., apja ref., anyja ref.), de mivel 1944 őszére már betöltöttem a tizenkettedik évemet, ezt az anyakönyvi okiratot kiegészítendő még szükségem volt egy leventeigazolványra is. Azon bélyegző tanúsította, hogy „négy nagyszülőig bezárólag igazoltan keresztény”. (Hogy még szebb legyen: ezt a papírt apám illegális cionista kapcsolatai szerezték.) Ám, hogy e négyből jó esetben is csak kettő lehetett igaz, azzal a Szani beosztott orvosnője, a „doktorkisasszonynak” szólítandó dr. Fejes Katalin tökéletesen tisztában volt. Ő ugyanis egy évfolyamon végzett apám második feleségével, aki engem a szanatóriumban elhelyezett. Fejes doktornő pontosan tudta, hogy a ludovikás katonatisztek dzsentri családjából származó Józsa – apám második felesége – egy zsidó származású kollégájához ment férjhez. Így aztán maradt a legenda, hogy édesanyám viszont egy erdélyi református lelkipásztor leánya. A doktorkisasszony egyébként a Nyilaskeresztes Párt hithű tagja volt, de nem a legrosszabb fajtából; mert bár tudta, amint azt mostohaanyámnak meg is mondta, hogy „itt a legtöbb gyerek körül nem stimmel valami”, nem szabadította rá a Szanira a nyilas pártszolgálatosokat.
A gyerekek „névváltozása” december utolsó napjaiban következett be, azt követően, hogy karácsony első napján orosz katonákat pillantottunk meg a Szani körül. Zugliget volt a fővárosnak az a területe, amely a legkorábban szabadult fel. Az örvendetes hírt én telefonon (de virágnyelven) közöltem apámmal. A lakossági vonalas távközlés ugyanis még másfél napig zavartalanul működött az oroszok megszállta Zugliget és a főváros más részei között.
A szovjet katonák egyébként példásan viselkedtek a lakossággal. Egyetlen karóra sem cserélt gazdát, a tovarisok bejártak a Szaniba melegedni, ilyenkor sakkoztunk is velük. Kellemetlen incidensre csak egyetlenegyre emlékszem. Egy részeg orosz (vagy azeri, netán kirgiz?) katona meg akarta erőszakolni a mellettünk lévő villa arisztokrata tulajdonosnőjének az anyját, aki a padlásra próbált menekülni előle és közben ujjain mutogatta, hogy ő 75 éves. Ezt látva a szoldát letett szándékáról.
A területileg illetékes szovjet katonai parancsnok elrendelte, hogy a helyi sváb pék süssön naponta 20 kiló kenyeret a gyetszkij dom (a gyerekotthon) számára. Reggelenként négyen (három fiú és egy felnőtt nevelő) jártunk ki Budakeszire a kenyérért, hogy azután megrakott hátizsákkal térjünk vissza.
Egy idő után azonban a pék rájött, hogy nem viszik el Szibériába és közölte, hogy vége, a továbbiakban nem ad nekünk kenyeret. Valaki azt tanácsolta, hogy keressük meg a budakeszi szovjet parancsnokságon Weiszlovits Pistit, ő majd segít nekünk. Így is tettünk. Pisti kassai zsidó menekült volt. Testmagasságát jó esetben is csak 150 centiméterre lehetett becsülni. Viszont szlovák nyelvtudásának köszönhetően rendkívül gyorsan megtanult oroszul, és 14 éve ellenére tolmácsként szolgált a parancsnokságon, mégpedig szovjet katonai egyenruhában, tizedesi váll-lappal ellátott zubbonyban és pisztollyal az oldalán. Habozás nélkül eljött velünk a pékhez és pisztolyát ráfogva közölte vele, hogy „ha még egyszer meghallom, hogy nem akarsz kenyeret sütni a gyermekszanatóriumnak, keresztüllőlek, mint egy kutyát!”. Ez hatott.
Egyszóval viszonylag jól megvoltunk, még ennivalóban sem szenvedtünk hiányt. Józsi bácsi, Révész doktornő férje még idejében nagy liszt-, rizs-, burgonya-, sőt cukorkészleteket halmozott fel, legfeljebb hús nem volt. Egészen addig, amíg egy nálam két évvel idősebb amerikai fiúval, Jimmyvel együtt (őt a mamája hagyta átmenetileg Magyarországon, de a közbejött háború megakadályozta a hazatérését) egy közeli kastélyhoz tartozó istállóból el nem kötöttünk egy lovat. Akkor pedig már (ló)húsunk is volt.
Jimmyt egyébként, amikor megtudták, hogy „szövetséges”, az orosz katonák nem győzték ölelgetni, egészen addig, amíg ez a komisszárnak a tudomására jutott. Ő akkor szigorúan eligazította az alárendeltjeit, mondván, hogy az amerikaiak ugyan valóban szövetségesek, de a velük való barátságot azért nem kell túlzásba vinni.
Február közepén egy napon (mint később kiderült, ez volt az a bizonyos budai várból való kitörési kísérlet) német katonák tűntek fel a Szani körül. Lazán zárt oszlopban közeledtek a Remete úton. Először nagyon megijedtünk, mert azt hittük, hogy a nácik visszafoglalták Budát. Aztán amint jobban rájuk néztünk, láttuk, hogy ez nem a harcképes, hódító német sereg. Szinte minden katonának be volt kötve egy testrésze: a feje, a melle, a karja. Volt közöttük, aki a puskájára, mint mankóra támaszkodva tudott csak járni. Több németet két oldalról a társai támogattak. Aztán ez a sebesültekből álló oszlop elbicegett az erdőben Budakeszi irányában. Másnap reggel az oroszok összegyűjtötték a Szaniból a felnőtt férfiakat (a tulajdonos doktornő férjét, fiait, nevelőket), és valahol tőlünk nem messze hullaeltakarításra, tömegsírásásra fogták be őket. Estig túrták a fagyott földet. Később elmesélték, hogy német katonákat temettek. Valamennyi a szó szoros értelmében agyon lett verve.
Március elején sikerült hazajutnom a Szaniból Pestre, apámhoz. (Anyámról, akit deportáltak, mit sem tudtam.) Évtizedekkel később a lányommal és Weiszlovits Pistivel együtt felkerestük a hajdani Szanit. (Pistit, aki később búcsút mondott a Vörös Hadseregnek és alijázott, ekkor már Yehuda Lahavnak hívták, izraeli lakos volt és a Haaretz című újságot tudósította Budapestről.) A gyermekotthon épülete még állt, de lakhatási célokra szolgált; hat társbérlő nevét olvastuk a kapucsengő mellett. Néhány évvel később az akkor átadott zugligeti Libegőről még láttam a hajdani Révész Margit Gyermekszanatórium romos épületének felét, azután már azt sem. A Szani véglegesen a múlté lett…
