P. Szathmáry István: Fényember

Biztos, hogy ez érdekli magukat, meg azokat, akik magukat olvassák? – kérdezte a nő, én pedig annak ellenére nem tudtam elnyomni egy sóhajtást, hogy az elmúlt évek során kellőképpen hozzáfásultam a munkámhoz.
„Az emberek, nekünk az emberekről kell írnunk” – szónokolt időnként a főszerkesztőm, ez a valaha szebb napokat látott, elvált alkoholista. „Jó, de akkor hogyan jönnek ide a földönkívüliek” – próbáltam erőltetett vicceskedésnek álcázni fásult haragomat, bár tudtam, felesleges ellenkeznem. „Te fogsz írni Stoklásznéról, csináld meg gyorsan” – érkezett a válasz.
– Maga írta azt nekünk, hogy szeretné elmesélni a történetét – mondtam Stoklásznénak, ennek a kövérkés, szemüveges, erősen túl­sminkelt nőnek, akinek a fején erőtlenül törekedett az ég felé az olcsón dauerolt hajkorona. Ültünk a körútról nyíló egyik utca jellegtelen pincekocsmájában. A nő előtt viceházmester és a félig megivott feketéje. Kövérkés kezé­vel szalvétát gyűrögetett, ami valószínűleg a zsíros kenyérhez járhatott, más ennivalót nem árultak a helyen. Az asszony hatvan felett járt, pénztáros volt egy élelmiszer-áruházban, hétvégenként rendszeresen takarított egy kis mellékesért – ennyit tudtam meg eddig róla. – Maga mondta, hogy van egy története a földönkívüliekkel, ami érdekelheti az olvasókat – mondtam kissé ingerülten. Egy ideje azzal biztattam magamat, ha túl leszünk a közelgő új évezred kiváltotta pánikhangulaton, lassan lecsengenek ezek az ufós történetek is.
Az asszony elnézett a vállam felett.
– Jó, de ígérje meg, hogy szó szerint leírják, amit elmesélek – mondta eléggé halkan.
– Ez csak természetes – válaszoltam sietve, holott tudtam, erre semmi esély.
– Akkor belekezdek. – Nagyot sóhajtott. – Ürömön éltem. Egy kertes házban. És szokás szerint elvittem sétálni a közeli erdei útra a kutyánkat, a Sziszit. És akkor, hogy is mondjam, hatalmas fényár, igen, ez a jó szó, szóval fény tört elő hirtelen a fák közül – szaporábban vette a levegőt, súlyos, de már korántsem feszes melle nehézkesen hullámzott. – Mindenütt ott volt a fény. A fény volt a minden.
Engem nézett, de mintha nem látott volna. A száját is eltátotta egy pillanatra. Kusza fogai voltak.
– Az űrhajó belsejében kékesfehér volt minden. Ezeknek a lényeknek a teste is. Véznák voltak, nagy, okos szemekkel bámultak rám. Valahogy… mintha kicsit sajnáltak is volna. Aztán azt mondták, meg kell vizsgálniuk. És hogy ez fájni fog, de cserébe megajándékoznak egy csodálatos képességgel – mondta hadarva, majd kissé kifulladva rám nézett.
– És valóban fájt ez a… beavatkozás? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – Erről nem is akarok nagyon beszélni.
– És mi van ezzel a csodálatos képességgel? – kérdeztem. Kezdett egyre inkább mulattatni a helyzet. Arra gondoltam, végül is nincs okom panaszra. Délelőtt van, egy kocsmában ülök, elköltségelem majd valahogy a kávémat meg a következő két-három nagyfröccsömet, lehet, hogy még egy zsíros deszkát is rendelek, ha még maradunk egy kis ideig. – Megkapta?
– Igen – válaszolta.
Stoklászné mélyen a szemembe nézett, mint aki megpróbálja kitalálni a másik gondolatát. Bosszantott az igyekezete.
– Jó, és mondjuk hajlandó lenne elmesélni, hogy mi is ez a nagyon csodálatos képesség? – kérdeztem egy csöppnyi ingerültséggel a hangomban.
– Képes vagyok átváltozni bármilyen más emberré, akit magam előtt látok – mondta, mintha csak egy sokadrangú sci-fi egyik mellékszereplője lenne.
Fürkésztem az arcát. Csöppnyi jelét nem adta annak, hogy hülyére akarna venni.
– De akkor miért ezzé változott át? – csúszott ki a számon a tapintatlan kérdés, miközben jobb kezemmel még egy suta kézmozdulatot is tettem, mintha őt magát mutatnám be saját magának. Zavartan köhécselni kezdtem, mert az igazság az, bármilyen ostoba is egy interjúalany, a magam részéről igyekszem mindig csak akkor kigúnyolni, amikor már tisztes távolban vagyok tőle.
– Ez voltam én valaha – koppantott párat lassan jobb keze húsos mutatóujjával az előtte heverő, összekarcolt, gyűrött fényképre. Nem tudom, mikor sikerült észrevétlenül előhalásznia a mellette heverő, telitömött nejlon­szatyorból.
Elvettem a fotót. Húszas évei elejét taposó, csinos lány nézett a kamerába. Szőke, kicsit hullámos haj, szépen ívelő száj, nagy, kifejező szem. Rövid farmert viselt fehér pólóval, rajta kivehetetlen felirat. A lány napbarnított, hosszú lábával széles terpeszben állt. Egyszerre volt kislányos és érzéki. Mögötte sövénysor húzódott, azon túl drótkerítés. Bal kéz felől cseréptető nem túl terjedelmes részlete tolakodott a képbe – valószínűleg a szomszéd háza. A lánytól balra egy bozontos kutya állt, az állat a kamerába bámult.
– Ezen a képen húszéves vagyok, az meg ott mellettem a Sziszi – mondta a nő. – Pár nappal később történt meg a találkozás. A mindent megváltoztató találkozás – az utolsó mondat úgy hangzott a szájából, mint egy film előzetese.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy sietve összepakolom a diktafonomat és a ki sem nyitott jegyzetfüzetemet, és arra hivatkozva, hogy az anyag máris elég egy cikk megírásához, magára hagyom a nőt. Valami arra kényszerített, hogy maradjak.
Megint koppantak az ujjak az asztalon. Most egy másik fénykép hevert előttem.
– Miatta fogadtam el az alkut.
Felemeltem a fényképet. Vidám, kövérkés férfi nézett rám, félrefésült, helyenként már ritkásabb, őszes haja a fejbőrére tapadt. Kantáros, bordó színű munkaruha volt rajta meg egy vastag, sárgásbarna kardigán. Maszatos kezében megkopasztott csirkét tartott a kockás vászonterítővel fedett asztal mellett állva. Belenevetett a kamerába, hiányos fogsora halványsárgán tolakodott elő szája sötét üregéből.
– A szerelmem, Béla – mondta gyengéden Stoklászné. – Miatta tettem meg, és megtenném ma is.
Erre aztán tényleg nem tudtam mit mondani. Stoklásznét láthatóan nem érdekelte döbbent hallgatásom. Gépies hangon folytatta.
– A Béla anyámék barátja volt. Sokat járt át mihozzánk. Disznóvágás, névnapozás, meg csak úgy, egy sörre, pálinkára. Még gimnazista voltam, amikor rájöttem, szeretem. De hát el tudja képzelni, mit szóltak volna ehhez a szüleim, meg az utcában is a nyelvükre vettek voltak rögtön. A Bélának se mondtam ezért semmit. Gondoltam, majd elmúlik. De nem múlt el. Úgyhogy amikor találkoztam ezekkel a lényekkel, és mondták ezt a dolgot, jött ez az ajánlat, hát azt gondoltam, na, itt a lehetőség. Béla felesége akkor már nyolc éve nem élt.
Könnybe lábadt szemmel nézett maga elé. Láthatóan fel volt dúlva. Hallgattam.
Aztán Stoklászné nagy levegőt vett.
– Hát igen. Kiköpött olyan lettem, mint a felesége. Szóval a feleségévé változtam át. Nagyon boldog éveket éltünk meg együtt. Maga talán el se tudja képzelni, milyen szeretve lenni, de úgy igazán. És milyen az, ha valaki mellett az ember már semmi másra nem vágyik.
– És miért akarta ezt elmesélni nekem? – halkan, kedvesen szóltam. – Meg az olvasóknak.
– Béla két hónapja meghalt – válaszolta. Most tűnt fel először, milyen bársonyos, már-már kislányos tud lenni a hangja. – Most már nem köt a titoktartás.
Hallgattam. Az előttem álló lehetőségeket latolgattam. Annyiféle kérdéssel megszorongathatnám.
– Most nem változna át másvalakivé? Körbenéztem. – Hiszen nincs itt rajtunk kívül ­senki.
Miközben ezt mondtam, kedvesen, bátorítóan mosolyogtam. Ekkorra már őszintén megsajnáltam.
– Nem, az sajnos nem fog menni – mondta mindenféle indulat vagy érzelem nélkül.
– De miért nem?
Nézett rám, én pedig a tekintetéből próbáltan olvasni. Bár a fényképen, amit először mutatott, elég messze állt a kamerától, és nem sok időt hagyott, hogy szemügyre vegyem a fotót, mégis a húszéves lány szemét kerestem az előttem ülő idős nő arcán. Hangja most már elgyötört és színtelen volt.
– A Béla emléke miatt. Ennyivel tartozom neki.
Sóhaj. Az egész nő összement kissé.
– Elmondtam a titkot, ennyi elég szerintem. Szeretnék ebben a testben maradni most már. Tartozom ennyivel az emlékének.
Akartam valamit mondani, de csak a levegőt préseltem ki fogaim között lassan, hosszú szisszenéssel.
A borozó ajtajához rövidke lépcső vitt fel. Alig sötétedett, amikor leereszkedtem rajta, most viszont már javában este volt. Nem is tudom, miért, de ahogy kiléptem az utcára, felnéztem az égre. Nem a csillagos égbolt nézett vissza rám, csak valami kékesfeketés ponyva, ernyedten kifeszítve a város fölé.