Egyetlen olyan sportág sincs, ami annyi érzelmet tudna kiváltani a nézőiből, mint a foci. Ez a labdarúgás átka vagy csodája, ki-ki eldöntheti. A magyar–ír meccset egy budai kocsmában néztük végig, s bizony ez alatt a két óra alatt annyi reakció hullámzott végig rajtunk a féktelen örömtől a teljes megsemmisülésig, mint egy görög tragédiában. Szinte hallottam a kórust, amint összefoglalja és kommentálja a baljós eseményeket.
Tudom, nálunk sokan úgy gondolják, hogy a foci Orbán Viktor játszótere, ezért így is viszonyulnak hozzá. Nem csoda, hogy az országból kitiltott ír rapformáció (mely trióért amúgy messze nem rajongunk) is egyből a miniszterelnöknek üzent a mérkőzés után, miszerint ezt dugja fel magának. Tudom, hogy itthon sokan hasonlóan gondolkodnak, hiszen ugyanolyan frusztráció és düh munkálkodik bennük, és talán hasonló szavakkal is tör felszínre.
Nem történt akkora tragédia, mint az 1954-es elvesztett döntő után, amikor az utcára vonult, törő-zúzó szurkolók csalódottsága kis híján tömeges ellenállásba torkollott két évvel ’56 előtt. A megtörtént eseményekről Benedek Szabolcs Focialista forradalom címmel írt beszédes regényt. A mai drukkereknek viszont lassan negyven éve nincs semmilyen tapasztalata a világbajnokságokkal kapcsolatban, így nekik a selejtezők fájdalma maradt az igazi fájdalom. Márpedig ez az utolsó utáni pillanatban elvesztett meccs tényleg nagyon tudott fájni. Már azért is, mert ez egy valóban szerethető csapat (rég volt ilyen), amely olykor kimondottan tetszetős játékkal rukkolt elő. 1997-ben, amikor utoljára játszottunk egyáltalán pótselejtezőt, szintén egy utolsó perces gól hozta el az esélyt, ám, mondjuk ki, kissé érdemtelenül. Most viszont egy ezért sokat dolgozó válogatottat fosztott meg ettől a balszerencse.
Valahol megértem azok elkeseredését is, akik most a kárörömben fürdőznek, de képtelen vagyok támogatni őket ebben. Azért nem, mert függetlenül a mostani fiaskótól, előbb vagy utóbb szükség lesz az empátiára. Indulatból, csalódásból, frusztrációból nem lehet országot (újjá)építeni. Legalábbis tartós alapokat nem. És nem lehet úgy tenni, mintha a jobboldal hívei eltűnnének egy esetleges győzelem után. Vagyis meg kellene érteni az ő örömüket és bánatukat is, mert a gúnyolódás, a kisemmizettség érzése újabb fiaskóhoz és újabb elégtételhez vezet, miközben csak egy országunk van. Abban kell el- és megférni. Egymással. Magunkkal.
Az empátia gyakorlásának jó példája lehetne annak elfogadása, hogy sokan nem politikai alapon szomorkodnak egy ilyen közösen átélt „csapás” után. Ahogy mások szintén nem politikai alapon örülnek egy Nobel-díjnak. Közösséggé viszont a hasonló érzelmek átélése (vagy azok elfogadása) tesz minket. A sport és az irodalom által felnagyított kudarcok vagy sikerek beépülnek az identitásunkba, olyan emlékekké válnak, amelyekre sokszor hivatkozunk. Ezt tudnia kell azoknak is, akik a jövő vezetőinek (és azok híveinek) készülnek. A közös fájdalmat figyelmen kívül hagyni, még ha ilyen apróság is, nem csupán otrombaság, de fatális tévedés is lehet.