Modern szülői kudarcok – Egy kislány, aki a világvégére készül, egy kisfiú, aki már benne él

A XXI. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál idei programjában szerepel két felnövekvéstörténet, melyek egymástól olyan döbbenetes távolságra levő “modern” világokba engednek betekintést, hogy pusztán egymás mellé állításuk is húsbavágó kórkép. A két film, Margit Lillak: Mi lesz veled, Roosi? (Siit ta tuleb, Roosi) című észt alkotás és Monica Strømdahl norvég rendező Amerika alulnézetből (Flophouse America) című Kalifornia környéki története. Bár mindkettő ugyanahhoz a lakmuszpapírkához nyúl — fejlődésben lévő frontális lebenyekhez - tizenéves gyerekekhez — mégis annyira különbözőek akcióik és reakcióik, hogy szinte lehetetlen eligazodnunk saját etikájukban.

Mégis azonos árnyalatokat fedezhetünk fel a két főszereplő reflexein — ugyanazt a törékenységet, ugyanazt a bizalmatlanságot tükrözik múlttal és jövővel kapcsolatban. Mindketten a kamaszkorral, a felelősségvállalással, az alapvető túlélés kérdéseivel, és saját útjuk keresésével küzdenek.

A filmek annak a generációnak a valóságát mutatják be, melynek egyáltalán nem életszakaszhoz kötött alapfogalma a növekedés. A világ, melybe születésükkor csöppentek, a gazdasági- és technológiai-fejlődés ultramagas sebességével száguld az információ-, a munkanélküliség-, az értékek elinflálódása- a társadalmi egyenlőtlenség-, az általános szorongás és a fásultság burjánzó tébolya felé. És persze, hogy meghaladják szüleiket, pusztán a minimum – hiszen az ő rosszabb és jobb túlélési stratégiáikat már készen kapják — nemde? — Persze. Az észt dokumentumfilm főszereplője, Roosi, tíz elképesztően formatív éven át volt a kamera fókuszában — ezalatt vált belőle „szabad”, nemzetközi kommunikációra szakosodott „világpolgár” például.

Margit Lillak már korábbi, 2019-es The Circle (A Kör) című filmjében megörökítette az ökoközösséget, ahol a kislány felnőtt, most pedig az egykori „kísérleti” gyerekkor után követi a felnövés, az elhatárolódás és a megalkuvás útját. Roosi Liina, egy aktivista anya szemtelen lánya. Neki köszönhetően, gyermekkorát a világvégére készülő spirituális idealizmus légköre alkotja – a társadalmi összeomlástól való félelem és az ablaka alatt meztelenül a tűz körül kántáló természet gyermekei.

Amíg végigvezet a természetes anya–lánya konfliktuson, a film olyan tényeket és eszméket mutat be, melyek racionális alapjairól aligha mernénk vitatkozni. A világmentés ideológiája mögött a személyes életre vágyó fiatal lány, aki nem a szemét újrahasznosításából, hanem művészetből szeretne megélni, ugyanúgy rengeteg kérdést vet fel bennünk, mint az anyja, aki a rendszerkritikus forradalmat egyfajta globális bűntudattal hirdeti.

Roosi nyolcvannégy perc alatt leválik az apokalipszis-retorikáról, majd enyhén oszcillál és végül saját akarata szerint tér vissza abba a felülnézetbe, amellyel a világ sebeit kötögetheti. Mindezt Lillak gyerekkori archív felvételekből, saját beszélgetésekből, kollázsmunkákból és Roosi telefonvideóiból vetíti elénk a vászonra – egy kísérleti, néhol határokat feszegető dokumentumfilmként. Maga a forma is generációs üzenetté válik: a fiatal nő saját kezébe veszi a kaotikus narratívát és a Z generáció egy kiszámíthatatlan metaforájává válik.

Az amerikai motel falai között forgatott Amerika alulnézetből aztán ennek a metaforának a sötétebb pólusa. Míg Roosi története az ökotudatos magaslati levegő terhével küzd, addig Mikalé a folyamatos jelen nyers valóságában reked meg: ott, ahol a gyerekkor egy lepusztult szoba sarkában húzódik meg, a szülők alkoholmámora és a társadalom közönye között. Monica Strømdahl norvég fotográfus első dokumentumfilmje három éven át követi a tizenéves fiút, aki a Nyugat régen lerombolt álomvilágának peremén nő fel – egy olyan Amerikában, ahol a szegénység érzelmi identitás.

Strømdahl kamerája szinte bepréselődik a „lakóterébe”, ahol a fürdőkád mosogató, az ágy dohányzóasztal, és Smokey, a macska az egyetlen biztos szeretetforrás. Miközben minden levegőt elnyel a füst és az alkohol szaga, Tonya, Mikal édesanyja egyre beszámíthatatlanabbá válik. Jason, a ‘családapa’ viszont meglepő asszertivitással próbálja navigálni kettejük egyre elmérgesedő konfliktusait. Saját alkoholfüggősége azonban szélmalomharccá redukálja minden erőfeszítését, így mikor Mikal időről-időre könnyek között megjegyzi, hogy ez így nem élet — az egyetlen jogos válasz, hogy “Neked ennél jobbnak kell lenned.”

Strømdahl tudatosan lemond a mozgókép illúziójáról: statikus, természetes fényű felvételei pontosak és líraiak. Így a lecsúszás dokumentuma egyben — ahogy Roosi története is — finom portré az állandóság hiányáról, a kiszámíthatóan embertelen jövőről. Mégis Mikal nem áldozat, hiszen mindennek ellenére ő “dandelion child”, ahogy a rendező mondja — vagyis pitypanggyerek, aki a betonrepedésekből is képes kihajtani. Ráadásul a narratíva, bár rettenetes fordulattal, mégis felível a film végére. Strømdahl pedig mindezt olyan etikus jelenléttel kíséri végig, mely vállalja, hogy amit megmutat, annak következménye van.

Roosi és Mikal között kontinensek és egész társadalmi rétegek állnak, mégis az őket körülvevő világ struktúrái ijesztően hasonlóak. Mindkettő egy olyan rendszer, amelyben a gyereknek kell felnőttebbnek lennie a szülőnél. A természet közelsége és a civilizáció romjai egyaránt csak díszletei annak, hogy a modern társadalmakban a gondoskodás logikája kifordult önmagából. A két rendező – Lillak és Strømdahl – más-más szemszögből ugyan, de ugyanazzal a tisztasággal figyeli az egyébként már születésekor meghurcolt generációt. A XXI. Verzió idei párosa így nemcsak két egyéni sorsról szól, hanem arról, amit Európa és Amerika is már rég elfelejtett: hogy a gyerek nem a jövő metaforája, hanem a jelen kritikája. Hogy talán a mai világban a remény nem az ígéretekben, a spekulálásban, a nevelésben rejlik, hanem abban a nyitottságban, mely mindkét alkotásnak a legkiemelkedőbb jeleneteit kölcsönzi. 

Infó: Mi lesz veled, Roosi? Rendező: Margit Lillak. Művész mozi. Amerika alulnézetből. Rendező: Monica Strømdahl. Toldi mozi. XXI. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál