Magyarország egyetlen emberi jogi dokumentumfilm-fesztiválja, a ma kezdődő XXII. Verzió az „Együtt létezünk” mottót választotta. Talán semmi sem világítja meg e gondolat törékenységét jobban, mint a fesztivál két kiemelkedő filmje: Brandon Kramer Liat fogságban (Holding Liat) című, a Gázában elrabolt izraeli-amerikai nő családját követő drámai dokumentuma, és Danial Shah Álomélet stockfotóból (Make It Look Real) című intim, pakisztáni műhelyfilmje. Háború és álomgyár: két végletes világ e filmek magja.
Brandon Kramer filmje, a Liat fogságban, a Berlinale dokumentumfilmes fődíjának idei nyertese. A rendező – aki maga is távoli rokona a filmben szereplő családnak – a gyász morális felépítményét rögzíti. 2023. október 7-én a Hamász fegyveresei nagyszabású támadást indítottak Izrael déli részén, megtámadták az izraeli Nir Oz kibucot is. Az akcióban Liat Beinin Atzili, történelemtanár, háromgyermekes anya és férje, Aviv túszul estek. A filmben Liat szülei, Yehuda és Chaya Beinin próbálják elérni, hogy az amerikai politika – melyben maguk sem hisznek – segítsen hazahozni a lányukat. Kramer kamerája előtt összeáll egy család, amelyben mindenki másképp gyászol. Látjuk, ahogy Yehuda – a cinikus, baloldali pacifista – Bernie Sanders-matricával jár és megrögzötten békét akar; ahogy az unoka, Netta a könnyek és a düh kimeríthetetlen kútjává válik; és Liat húgát is látjuk, ahogy hideg matekozásban, morális számításokban vezeti le a rettenet okozta feszültségét.
A film egyik narratívát sem erősíti fel. A kamera inkább az empátia határait kutatja. A család Washingtonba utazik szenátorokhoz, lobbistákhoz – de minden tárgyalás mögött ott a kétely, hogy Liat képe csupán díszlet a politikai színpadon. A dokumentumfilm legfájdalmasabb rétege éppen ez a belső útvesztő: a szeretet egyszer a legrondább zsákutca, a gyűlölet egyenesen vezet a humanizmus ösvényére, amit a lojalitás később sehol sem keresztez.
A film végén a család a Jad Vasem falai között jár, ahol a holokauszt és a jelen háború párhuzama kísért: a történelem, amelyre gyakran hivatkozunk, ma újra falakat épít. Kramer alkotása ezekre a falakra akasztja ki a tükröt, amelyben meg lehet igazítani a tengerészkék nyakkendőt és az elkenődött szemfestéket – vagy sem.
Míg Kramer filmje a valóság súlya alatt roskadozik, Danial Shah munkája, az Álomélet stockfotókból a menekülési útvonalat keresi. Egy apró fotóstúdióba csöppenünk Pakisztánban, ahol a tulajdonos, Muhammad Sakhi bármilyen álmot képes „legyártani”: az ügyfelek motoron, fegyverrel, luxusautóval, fehérített bőrrel pózolnak – a nyomor kellős közepén. A film – bár óhatatlanul a legjóízűbb nevetéseket kölcsönzi az estére – egyáltalán nem habkönnyű. Shah, aki évekig fotóriporterként dolgozott Nyugaton, hazatér, és barátságot köt Sakhival. Majdnem minden képkockán ketten ülnek egy szobában, teát főznek, beszélgetnek, vagy alszanak, amíg a bombázások miatt üres a piac.
Ha mégis érkeznek, Sakhi kuncsaftjai egyesével megmagyarázzák a kamerának, miért választják az álomnős-gépfegyveres designt: – Nem azért, hogy mások elhiggyék. Azért, hogy én is elhiggyem. – A legtöbben otthon maguknak akasztják ki a retusált fotókat az önbecsülés utolsó mentsváraiként.
Bár egyetlen helyszínen játszódik, világokat nyit meg a film: a digitális illúzió mögött osztály, vallás, biztonság és posztkoloniális vágyak húzódnak. A rendező és az alany időnként helyet cserélnek a kamera előtt – így a film önreflexív párbeszéddé is válik arról, hogy ki tekint kire, és miért. Eközben pedig Sakhi próbálja összekuporgatni a pénzt, hogy egy csempész segítségével kijusson Nyugatra.
Shah anélkül figyeli meg a kortárs Pakisztán társadalmi érzületeit, hogy birtokba venné őket. Az Álomélet stockfotókból történetmesélése annyira groteszk módon emberi, kiszámíthatatlan, és őszinte, hogy a végén valóban fogalmunk sincs, hogyan gondolhattuk valóságnak az eddigi narratíváinkat.
Infó: XXII. Verzió. 2025. november 11-től 19-ig. Helyszínek: Toldi mozi, Művész mozi, Blinken OSA Archivum, CEU Budapest, Francia Intézet, Trafó Kortárs Művészetek Háza.
