„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni az anyámat” – e baljós kezdőmondat drámai folytatást, végzetes családi krízisrajzot is ígérhet. „A pokol: a másik” típusú sartre-i konfliktusokat. Krimiszerű bonyodalmakat, netán – Strindberget idéző – mélylélektani kataklizmákat. Magyarán: ez a nyitány sokféle folytatás műfaji evidenciáját rejti magában.
De e tekintetben a Nobel-díjas francia szerző elbeszélése mindenképp meglepetést szerez. Az ijesztő gyilkossági kísérlet indítékairól, a szülők kapcsolatának rejtetettebb karakteréről (a esetleg ott lappangó pusztító erőkről) végül is semmi lényeges sem derül ki, mivel a narráció egészen más irányba fordul. A hajdani erőszakos jelenet így voltaképp hasonló szerepet kap, mint Proust híres regényfolyamában a madeleine sütemény: elindítja az emlékezést. A mű középpontjába tehát az kerül, hogy milyen is volt a sokkoló konfliktus idején az elbeszélő tizenkét éves énjét övező családi, társadalmi környezet, hogy a brutális élményt miféle lelki, tudati, viselkedésbeli, változások követték. (A szégyen a kilencvenes évek közepén született, ez tehát a múltidézés jelen ideje.)
A megelevenedő világot mindenekelőtt a szűkösség jellemzi. 1952-ben vagyunk a francia vidék sűrűjében, ahol a háború pusztításai még lépten-nyomon érzékelhetők. Az elbeszélő (hangsúlyozottan alacsony származású) szülei kis szatócsboltot, benne/mellette kávézót üzemeltetnek, ez biztosítja – igen szolidan – a család egzisztenciáját. A szűkösség azonban szellemi/kulturális értelemben is szembeszökő. A tájékozódás, a kitekintés végső határa legfeljebb csak a szomszédos városokig terjed, az életmódot, a viselkedést szigorúan a helyi – konkrétan és elvontabban egyaránt provinciális – értékrend, a rigorózus szokáserkölcs szabja meg.
A visszaemlékezés szerint a fiatal lány mindennapjait áthatja az anya vallási bigottsága, melynek súlyát aztán fölerősíti a katolikus magániskola rideg, életidegen szabálykódexe. A szerző – mint valami magánhasználatra szánt feljegyzésben (vagy holmi fegyelmi utasításban) – pontokba szedve ismerteti, mi minden volt „szigorúan” tilos a gyerekek számára. Ezen felül voltak a feltétlenül kerülendő dolgok: az olvasás például „gyanakvást kelt”, így „a város katolikus könyvesboltjából beszerzett könyveket, amelyeket a díjkiosztó ünnepségen kapunk, nem olvasmánynak, hanem látványosságnak szánják”. (A fordítás Lőrinszky Ildikó munkája). Mintha nem is Voltaire hazájában lennénk.
A nevelődés lélektelen körülményeit csak az teszi elviselhetővé, sőt végeredményben természetessé, hogy az elbeszélésben megidézett érzékeny és tanulékony kamaszlánynak – miként erre a narrátor is utal – egyszerűen semmilyen összehasonlítási alapja sincs: számára a világ ilyen. Kizárólag ilyen.
Ebben a mikrokörnyezetben a klasszikus kis- és nyárspolgáriság alapvetően képmutató illemtanához kellett igazodni. Itt a kis közösség – a szomszédok, az ismerősök – igényeinek, a konvencióknak való megfelelés sokkal fontosabbá válik, mint bármiféle autonómia szükséglete. „Olyannak lenni, mint bárki más” – az itteniek viselkedését ez a kaméleonmentalitás jellemzi.
A „mit szólnak hozzá a többiek?” alkalmazkodási kényszere, a különbözéstől való félelem már a gyermek tudatát is oly mértékben determinálja, hogy a kezdőmondatban kiemelt gyilkossági kísérlet nyomán mindenekelőtt a szégyenérzet – azaz a mások esetleges ítélete miatt szorongás – vált domináns, maradandó reakcióvá. („Rontást hozol rám” – mondta a lány az apjának közvetlenül az eset után.) Ezáltal persze, a tragikus családi krízis hosszú sorba illeszkedik: „Életünkben minden a szégyen jelévé vált. Az udvari vizelde, a közös szoba – ahol a szűkös tér miatt a mi társadalmi közegünkben szokványos módon a szüleimmel aludtam –, anyám pofonjai és káromkodása, a részeg vendégek és a hitelre vásárló családok.” Ez a súlyos frusztráció jelzi, hogy gyerekként az elbeszélő következetesen kívülről, méghozzá a módosabbak, előkelőbbek, elegánsabbak nézőpontjából látja önmagát, a családját, környezetét, egyáltalán az alsóbb néprétegek életlehetőségeit. Ebből eredően pedig garantált a rossz közérzet, s elementárissá fokozódik a kiemelkedés intenzív késztetése.
A memoárszerűen alakított szöveg egyik különössége, hogy a narrátor időnként magát az elbeszélést – benne a valóság és a fikció viszonyát is – témájává avatja. A gyilkossági kísérlet műbeli felidézése például ekként reflektálódik: „Amióta sikerült szavakba öntenem ezt a történetet, egyenesen az az érzésem, hogy szokványos eseményről van szó, amely sokkal gyakrabban előfordul a családokban, mintsem gondoltam volna. Lehet, hogy az elbeszélés, minden elbeszélés természetessé teszi a tetteket, még a legdrámaibb tetteket is.” Az ábrázolás, döbben rá ezúttal is a szerző, szükségképp egyszerűsíti az élmény komplexitását, elidegeníti megismételhetetlen egyediségét, így végül „másoknak szóló jelenetté” alakítja át.
A jó, ám igazán jelentősnek aligha nevezhető opusz tehát ezúttal is az elbeszélő élettörténetének egy különösen intim részletét idézi föl. A mű narrációjának termékeny feszültsége abból ered, hogy folyvást tudatosítja az egykor és a most között létrejött óriási távolságot. De furcsa módon a központi motívum, a szégyenérzet mintha a gyökeres változások ellenére konokul maradandónak bizonyult volna. Ez pedig azt sejteti, hogy a személyiség alakulásában – fejlődésében, ha tetszik – olykor józan ésszel megmagyarázhatatlan vonások is akadnak.
Infó: Annie Ernaux: A szégyen. Fordító: Lőrinszky Ildikó. Magvető, 2025
Infó
