Az új kötet csaknem minden lényegi szempontból a korábbit (Legendahántás, Magvető, 2021) folytatja. Ugyanaz a műfaja: az izgalmas – provokatív és pikáns – témát poentírozottan kifejtő miniesszé, melynek stílusa szórakoztatóan elegyíti a szakszerűséget és a mai beszélt nyelv fordulatait. Változatlan a szöveget kiegészítő illusztrációk gazdagsága és kitűnő minősége. S végeredményben a szerzői szándék ezúttal sem más, mint „közelebb hozni az olvasóhoz a klasszikus szerzőket, és megmutatni, hogy a réginek, sőt kissé talán avittasnak ható művek nagyon is képesek reflektálni a mai ember élethelyzeteire, létértelmezésére és az emberséggel kapcsolatos dilemmáira.”
A könyv címe, amely Kemény Zsigmond regényére – Ködképek a kedély láthatárán, 1853 – utal, szemléletesen jelzi az ismeretterjesztés (a homály oszlatásának) igényét. A föntebbi idézetünkben körvonalazódó irodalomkép pedig ennek teljesítésére kiválóan alkalmas. Ráadásul a kötetben érintett írók/költők szinte valamennyien szerepelnek a középiskolás tananyagban, így a potenciális olvasói körnek vannak előzetes ismeretei. Reájuk építve lehetnek igazán érdekesek a szerző kérdései és válaszai, melyek a tankönyvekből szerezhető tudást épp a szokványos sémákba nehezen vagy egyáltalán nem illeszthető részletek kiemelésével gazdagítják. A Vörösmarty erotikus fantáziájáról szóló kisesszé például – egyebek mellett – a közismert Csongor és Tünde kevéssé elemzett, ám nagyon is fontos aspektusát emeli ki.
Kiemelt érdeklődés övezheti a kevésbé ismert életrajzi adalékokat is. Ezek az irodalomtörténet-írás némely irányzata szerint a „tudni nem érdemes dolgok tudományának” körébe tartoznak ugyan, ám – maradjunk itt mindössze ennél – az olvasók bizonyítottan nagyon szeretik a biográfiákat. A neves alkotók pályája reprezentatív, élményszerű mintát nyújt, ami élet és irodalom kapcsolatának sokrétűségét tanúsítja (cikkünk címéül nem véletlenül választottuk Kölcsey és Szemere híres folyóiratának nevét). Közvetlen műbeli referenciája nem igazán van annak, hogy – mondjuk – Petőfi Szendrey Júlia előtt már legalább két alkalommal is nősülni kívánt: lobbanékony természete, gyors döntésekre való készsége költőnket a magánszférában sem tartotta vissza a bonyodalmaktól (Petőfi lánykérései). Az érzelmi/erkölcsi karakter itt feltáruló jegyei viszont áttételesen már evidensen hozzájárulnak a lírikusi alkat, a művek értelmezéséhez. Vagy annak sincs direkt alkotáslélektani vonzata, hogy Mikszáth elvált feleségétől, majd évek múltán újra megkérte a kezét, s másodjára is oltárhoz vezette. Mindazonáltal a szerző joggal emeli ki, hogy e fura manővereket a szakirodalom többnyire az író szemszögéből mutatta be, Mauks Ilona vérlázító megaláztatása és szenvedése pedig méltatlanul csekély figyelmet kapott (Különös házasságok). Az arányok korrekciójával válik nyilvánvalóvá Mikszáth meghökkentő önzése, karakterének igencsak árnyékos oldala.
Ma is változatlanul időszerű összefüggéseket tár elénk az a fejezet (Mennyire volt toleráns Petőfi?), mely A fakó leány s a pej legény című elbeszélés azon aspektusát hangsúlyozza, hogy a költő a születési rendellenességek sújtotta fiatalok másságát előítéletektől mentesen kezeli. E tekintetben tehát Petőfi „ízig-vérig liberális volt a maga korának normái szerint, vagyis annak a gondolkodásformának az egyik elődjét tisztelhetjük benne, amit ma a köznyelv megvetően csak »libsiként« képes beazonosítani.” Legalább ennyire szemben áll a konjunkturális vélekedésekkel az a rész (A magyarság egy különös eredettörténetéről), mely Vörösmarty Zalán futása című eposzának talányos epizódjára hívja fel figyelmünket: a műben ugyanis az Árpád-ház genealógiája egy olyan ősanyára vezethető vissza, akinek nemi identitása meglehetősen bizonytalan, androgün karakterű. „Mindenesetre a mai keresztény társadalmi normák szerinti női princípiumnak biztosan nem feleltethető meg.”
Feltétlenül említenünk kell továbbá, hogy Szendrey Júlia alakja ebben a kötetben is nyomatékos szerepet kap (például Szendrey Júlia és az önismeret, Miért ment férjhez újra Szendrey Júlia?, stb.). Joggal, hiszen életének keserű, olykor tragikus fordulataiban reprezentatív módon jelenik meg a biológiai és a társadalmi nem (a gender) éles konfliktusa. Nem igazán túlzás tehát azt állítani, hogy amikor közvélemény alakítói a szabadságharc bukása után bűnbakokat kerestek, akkor – Görgei és Kossuth mellett – részben Szendrey Júliát szemelték ki. A támadások, gyanúsítgatások és nyilvánvaló rágalmak ürügye az volt, hogy nem vállalta a „nemzet özvegye” szerepét, ráadásul – véletlenül vagy szándékosan – megsértett egy konvenciót: az úgynevezett gyászév lejárta előtt tíz nappal kötött új házasságot. (Itt csupán utalhatunk arra: jó oka volt annak, hogy a mielőbbi esküvő mellett döntött.) A kipellengérezés egésze úgy embertelen, ahogy van.
A szerző meggyőződése szerint „az igazán értékálló alkotás (…) saját korának határait áttörve is tud hatni”. Igen, már ha olvassák. A szövegértés általános hanyatlására valló felmérések nyomán azonban aligha lehetünk optimisták. Persze, tudjuk, hogy több mint nyolcvan évvel ezelőtt már Szerb Antal (A világirodalom története előszavában) némi szomorúsággal konstatálta: a magas irodalom igazából mindig csak kevesek szívügye. A hivatásos literátorok számára azonban e kis kör elkötelezettségének, folytonosságának megőrzése is feladatot ad. Milbacher Róbert kötete ezt feltétlenül teljesíti.
Infó: Milbacher Róbert: Ködképek az irodalom láthatárán. Magvető, 2024.
