A miniszterelnök családi gazdagodásának legfőbb forrása még ma is a nyugdíjas társadalom soha nem látott kifosztása. Orbán bosszúvágyára és a rászorultakkal szembeni teljes közönyére az Iványi Gáborral és az által segített elesettekkel szembeni aljas hatalmi fellépés mutat rá nap mint nap. Mára hazánk lett a népeiket kifosztó bukott, illetve regnáló diktátorok találkozóinak kedvenc helyszíne – és a sor még nagyon hosszan folytatható. Ezek csak példák arra, miként alakult ki bennem az az érzés, hogy „Undorodom ettől a hatalomtól és a kiszolgálóitól” címmel összegző sorozatot indítottam a Facebook-oldalamon, a YouTube-csatornámon és a palotashang.hu 24 órás podcast rádiómban, valamint itt, a Népszava oldalain.
Orbán Viktor bűnözői életútja már régen átlépte hazánk határait, a miniszterelnök tudatosan vált a nemzeteiket elnyomó diktátorok „baráti” társaságának tagjává. A mostani írásomban arra szeretnék rámutatni, hogy Orbán bűnei ugyan mindig a jelenben gyökereznek, de számos esetben tudható, hogy végül történelmi bűnként fognak kiteljesedni.
A történelem szemüvegén át kellene figyelnünk, ahogy Orbán a gonosszal, az orosz agresszorral karöltve a hazájáért hősi honvédő harcot folytató Ukrajnával, az ukrán néppel szemben követi el nemzetellenes bűneit: az orosz kormány legfőbb nyugati szövetségeseként egy évszázados, azaz történelmi, nemzedékeken áthúzódó gyűlöletet épít ki a magyar és az ukrán nép között, méghozzá a magyar nemzet felelősségének vitathatatlan volta mellett. Bár nem ez a legfontosabb adat, de tény, hogy mindezt azzal a szomszéd országgal szemben tette meg Orbán orosz elvárásra, ahol a Magyarországgal szomszédos államok lakosságának még ma is a 45 százaléka él. Ez a szám az orosz agresszió előtt pedig közel 50 százalék volt.
A jövő üzenete a mának
Ma még nem tudjuk/tudhatjuk, hogy miként fog végződni az ukrán honvédő háború. Bármennyire is szörnyen hangzik, de teljesen nem zárható ki, hogy Ukrajna alulmarad ebben a háborúban, elveszíti függetlenségét, és az orosz befolyási övezet részévé válik. Az ukrán nép magyarokkal szembeni ellenérzése talán ekkor lesz a legerősebb és nemzedékeken átnyúló. A következő ukrán nemzedékek hosszú sora sem fogja elfelejteni, hogy nemzeti létük eltiprására, emberek millióinak hősi halálára, az orosz birodalmi törekvés sikerére, s – a nemzetközi közösség hatékony fellépésének elmaradásával – Ukrajna cserbenhagyására Magyarország aktív támogatása mellett került sor.
A helyzet „különlegessége”, hogy a ma hősi harcot folytató ukránok, ha nem is bocsátanak meg a magyaroknak, de egy tekintélyes részük azért azt vallja, hogy a magyarok és az Orbán-rezsim nem azonos egymással. Tudnak és beszélnek arról is, hogy mennyi segítséget kaptak a rokonaik, a barátaik a magyar emberektől. De az emberi emlékezet évtizedek távlatából, egy később felnövekvő nemzedék tudatában már nem tér ki a részletekre. Ami megmarad, az nem más, mint hogy a magyarok aktív bűntársai, segítői voltak az orosz agresszornak.
E generációs megítélésen az sem változtat, csak az én hitemben egy sokkal inkább vágyott jövőkép, ha végre összefog a nyugati világ, és az ukrán nép hősi harcát segítve visszaszorítja az orosz agresszort, háborús kártérítésre kötelezi Oroszországot, végletekig meggyengítve annak katonai képességeit, és Ukrajna megtartja a függetlenségét. Az ehhez szükséges támogatásra az Egyesült Államok nélkül is azonnal képes lenne az Európai Unió, eltakarítva az útból az orosz ügynököt, Orbánt és sleppjét. De a jövő ukrán nemzedékeinek történelemkönyveiben ekkor is az fog szerepelni, hogy azért tarthatott olyan sokáig az orosz agresszió, mert a magyarok az agresszort támogatva akadályozták a hatékonyabb nyugati segítség megérkezését.
Talán ma még van némi esély arra, hogy ez másképpen alakuljon. Ennek feltétele, hogy a magyar nép a következő hónapokban eltakarítsa az útból az orosz ügynököt. További feltétel azonban az is, hogy onnantól Magyarországnak Ukrajna ügyében nem csupán semlegessé kell válnia, hanem Ukrajna nemzetvédő harcának – figyelembe véve országunk erejét és képességeit – legnagyobb segítőjévé kell előlépnie.
Magyar Péter a napokban terjedelmes interjút adott a Financial Times brit napilapnak, melyben néhány nagy lépést tett előre Ukrajna kapcsán. Oroszországot agresszornak, Ukrajnát független országnak, Ukrajna harcát nemzetvédő háborúnak nevezte. Magyarországnak azonban ennél többet kell tennie ahhoz, hogy sikerüljön lemosni magunkról az elmúlt évek bűneit. A továbbiakban minden lehetőségünket felhasználva segítenünk kell Ukrajna harcát az agresszorral szemben. Ennek ma még ellentmond Magyar Péter azon kijelentése, hogy Magyarország a Tisza Párt kormányzása esetén sem fog fegyvereket, pénzt vagy bármely más közvetlen segítséget adni a honvédő harcot folytató Ukrajnának.
Magyar Péternek a brit lapban megfogalmazott azon kijelentése sem biztató, hogy a Tisza-kormány akkor sem fogja automatikusan támogatni Ukrajna felvételét az Európai Unióba, ha Ukrajna minden felvételi követelményt teljesít, hanem erről népszavazást fog kiírni. Őszintén bízom benne, hogy lesz még addig valaki vagy valakik, főként a Tisza Párt hárommilliós táborában, akik elmagyarázzák Magyar számára, hogy Magyarország sosem lett volna 2004-ben az EU tagja, ha a felvételről döntő tagállamok az ő nézeteit osztották volna.
2004-ben, Magyarország felvételekor 15 tagja volt az Európai Uniónak. Nem volt egyszerű utánanézni, hogy a régi tagállamok esetében miként történt az egyenkénti jóváhagyás, de megtettem. Az eredmény üzenet a ma kétkedő magyar állampolgárok lelkiismeretének, és külön Magyar Péternek is. Egyetlen régi tagállamban sem tartottak népszavazást a tagfelvételről! Minden esetben parlamenti ratifikációval, törvénnyel hagyták jóvá hazánk (és a másik kilenc állam) csatlakozását.
Külön figyelmet érdemel, hogy az 1993-ban létrejött, a legszegényebb uniós tagállamok felzárkóztatását segítő kohéziós alapnak 2004-ben három kiemelt kedvezményezettje volt: Görögország, Spanyolország és Portugália. Mindhárom ország tisztában volt azzal, hogy a tíz csatlakozó állam felvétele esetén a számukra jutó felzárkóztatási források jelentősen csökkenni fognak. Mindhárom országban a szélsőséges nacionalista pártok az emberi irigységre alapozva kampányoltak is a tíz új tagállam felvétele ellen, és bár azt egyik helyen sem tudták megakadályozni, hogy a parlamenti többség ratifikálja a jelentkezők felvételét, tény, hogy mindhárom országban e pártok támogatottsága átmenetileg megnövekedett.
Számomra ma az jelent komoly erkölcsi és emberi jogi problémát, hogy az általam is támogatott, legnagyobb kormányváltó erő első számú vezetőjének értékrendjében, akinek reményeim szerint is komoly esélye van/lenne a parlamenti többség megszerzésére, ma még nem egyértelmű, hogy mi az erkölcsi és emberi kötelezettségünk ebben a kérdésben. De ha a Tisza Párt, illetve Magyar Péter támogatói ebben a segítségemre lesznek, akkor hasonlóan sok más egyéb kérdéshez, remélem, ebben is a helyes és egyedül vállalható irányba fog a legerősebb ellenzéki párt vezetője változtatni a mai álláspontján.
2004-ben 15 európai uniós tagállam egyhangúlag vállalta annak anyagi és egyéb kockázatait, hogy esélyt adjon a magyar embereknek arra, hogy országuk a fejlett világ részévé válhasson, fejlődhessen, gazdagodhasson. Mi pedig „hálából” ma azon vitatkozunk, hogy a magyar emberek érdekeit szolgálja-e, ha egy szomszéd nemzet állampolgárai, köztük mintegy százötvenezer magyar, megkapják ugyanezt az esélyt akkor, amikor már önerejükből minden előzetes feltételt teljesítettek.
Ukrajna mint önálló nemzet
Orbán kijelentése, hogy olyan, mint Ukrajna már nem is létezik, mivel a nyugat támogatása nélkül nem tudná megvédeni önmagát, persze felháborít, de egyre kevésbé érdekel. Ugyanakkor csodálkozva figyelem, hogy miért nem teszik fel neki a kérdést akár a parlamentben, az azonnali kérdések órájában, hogy miként merészeli magát Magyarország miniszterelnökének tekinteni, hiszen Magyarország 1956 óta, saját állítása alapján legalábbis, már nem létezik. Magyarország ugyanis 1956-ban a nyugati világ segítéségének elmaradása következtében nem volt képes önmagát megvédeni az orosz agresszorral szemben.
De hagyjuk Orbánt; közel sem csak az ő elemzéseiben találkozom azzal, hogy Ukrajna, mint nemzet a múltban igazából sosem létezett, s ezért van abban valami, hogy Putyin az ukrán területeket újra az orosz birodalom részeként akarja látni. A történelmi tények azonban egészen mást mondanak, még akkor is, ha a ma megmondóemberei diákkorukban ezt nem tanulhatták, ma meg inkább csak írnak és előadnak, olvasni, tanulni már nincsen idejük.
Ukrajna korai államisága megelőzi a miénket. A mai ukrán állam gyökerei ugyanis a Kijevi Rusz nevű fejedelemségig (882-ig) nyúlnak vissza, a névadó Kijev központtal. A fejedelemséget Oleg nagyfejedelem hozta létre, majd Nagy Vlagyimir 988-ban felvette a kereszténységet Bizánctól, ami döntően keleti ortodox irányba vitte Ukrajna kultúráját. A XI. században a Kijevi Rusz nem egy elhanyagolható társadalom volt a térségben, hanem Európa egyik legfejlettebb állama, virágzó kereskedelemmel, írásbeliséggel, törvénykönyvvel.
Orbán és a tőle tanulók állításaival ellentétben a Kijevi Rusz fejedelemség számított Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország közös állami elődjének. Így sokak sajnálatára, Putyin dühét is magamra véve jelzem, hogy Ukrajna történelmi öröksége nem az orosz alárendeltségből, hanem az önálló államiságából ered, és sokkal inkább az orosz alárendeltség igazolható azzal, hogy az orosz birodalom későbbi kiteljesedésének gyökere az ukrán államiság volt. Ezt követően viharos évszázadok, mongol és tatár hadak, lengyel és litván fennhatóság, a moszkvai cárság uralma, majd az orosz és osztrák birodalom Ukrajnát felosztó megszállásai következtek. Az orosz cári birodalom összeomlása után 1917 és 1920 között rövid időre Ukrán Népköztársaság néven újra független állammá vált Ukrajna, amely felvette a harcot a Vörös Hadsereggel is. Számos történész e hároméves időszakot tekinti az önálló Ukrajna rövid idejű megszületésének, mintha az előző ezeregyszáz év nem is létezett volna. 1920-ra a Vörös Hadsereg gyakorlatilag egész Ukrajnát elfoglalta, a független Ukrán Népköztársaság vezetése emigrációba kényszerült (Lengyelországba és Franciaországba). A szovjet vezetés 1922-re fejezte be Ukrajna integrálását a bolsevik hatalmi rendszerbe, ahonnan csak 1991-ben szabadult.
Főleg a közelmúlt történéseinek jobb megértéséhez lenne szükséges tudni mindenkinek, hogy Ukrajna történelmében az orosz fennhatóság alatt, tagadva az ukrán államiság létét, az ukrán nyelv használatát az oktatásban és a napi használatban rendkívüli mértékben korlátozták. Ezért is, az ukrán állam 1991-es ismételt függetlenné válását követően éveken át az iskolásoknak kevesebb mint a felét tudták csak ukrán nyelven tanítani, és a lakosság döntő többsége a mindennapokban csak orosz nyelven tudott kommunikálni, tévét nézni, újságot olvasni. Emiatt az ukrán állam az ukrán nyelv elsőbbsége érdekében, de nem a kisebbségi nyelv korlátozása szándékával, számos szigorú nyelvtörvényt hozott, amelyeket a kisebbségi nyelvhasználók a nyelvhasználati joguk korlátozásaként éltek meg. Az ukrán szabályok sokszor erősen túlzóak és nehezen védhetőek voltak, főként a nyugati gondolkodás számára.
Az emberi méltóság gyökere
Még Orbán alaptörvénye és Alkotmánybírósága is kimondja, hogy az emberi méltóság az alapjogok között is kiemelt védelemben részesül. Ezt igazolja, hogy az emberi méltóságot még a rendeleti, vészhelyzeti kormányzás idején sem sértheti meg a kormány. Az emberi méltóság védelme korlátot állít a véleménynyilvánítás szabadságának is. Az más kérdés, hogy ezt az elvet Orbán, és a NER bűnszervezetébe ágyazott Alkotmánybíróság is számtalanszor figyelmen kívül hagyja, mert az emberi méltóság egy relatív fogalom, a kor társadalmi erkölcsi felfogásán alapszik.
Tény, hogy még egy adott korszak értékrendje sem azonos az egész Földön, hiszen az erkölcsi értékek is jelentősen eltérhetnek az egyes országok kultúrájának eltérő volta miatt. Fokozhatom ezt személyesen azzal is, hogy miközben a saját értékrendem még az általános nyugati értékek, emberi jogok napi gyakorlatánál is szigorúbb, mégis erős lemaradásban vagyok Iványi Gáborhoz képest.
Mindennek ellenére vannak korszakokon átnyúló emberi alapértékek, így a gyermekek, a nők, a védekezésben korlátozottak és az áldozatok segítésének kötelessége. Ennek tudatában írom, hogy mélységes szégyenérzet tölt el olvasva azon független, döntően nemzetközi felméréseket, amelyek szerint egész Európában a magyarok támogatják legkevésbé az ukrán nép küzdelmét az orosz agresszorral szemben. Vigaszt jelent a kesergésemben, hogy azért még a többség az ukrán áldozatok oldalán áll, és az orosz agresszor támogatottsága mintegy fele az ukránok melletti egyértelmű elkötelezettségnek. Mégis le kell írnom, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Ideértem a lakosság azon egyharmadának morális elítélését is, akik az egyértelmű kiállás helyett a „nem tudok állást foglalni”, vagy az „is-is felelősség” állításával elhárítják a véleményformálást az ukrán-orosz háborúról.
Nap mint nap, de különösen a mostani írásom készítése közben azon gondolkodtam, hogy Magyarországon kikben és egyáltalán hogyan merülhet fel szégyenérzet nélkül az a kérdés, hogy egy szomszédos, százezres magyarsággal együtt élő nemzet estében arról kell elmélkednünk, hogy valamennyi lehetőségünkkel élve adunk-e segítséget ennek a megtámadott népnek a védekezéséhez, és hogy mi ebben a mi érdekünk.
