Gyárfás Endre: Apáczai akadémiát akar (Részlet a regényből)

Három-négyszáz forint egy professzornak?! – kiáltott fel Barcsay Ákos. – Tudom én: Apáczai uram csodálatra méltóan szerény, puritánsága még akkor is világítana, ha nem beszélne róla. De annyi fizetségért idegen országból nem hozhatunk jeles tudóst, a magunk nemzetében és felekezetében pedig gyéren találunk alkalmasat.
A kolozsvári iskola rektora, Apáczai Csere János a fejedelem ezüstsarkantyúját, kordováncsizmájának ráncait nézte, majd a csillogó csatokon, gombokon át a sűrű fekete szemöldökig emelte tekintetét.
– Ha másunnan nem – mondta –, a szegény Skóciából mindig hívhatunk tudós embert, nem olyan mohót, mint nálunk Basirius Izsák, de legalább akkora tudásút. A külhoni professzorok nemigen törődnek a magyar nemzet előmenetelével. Nagyságod azt is mondja, gyéren találunk alkalmasat a mieink között. Így igaz. Mert legelmésebb diákjaink, mire annyi tudást gyűjtenek egybe, hogy már továbbadhatnák, a mostoha sors miatt betegségbe esnek, éhen vesznek, láz veri őket a sírba, mint Sikó Janót, püspökös türelmetlenség kergeti őket a pusztába, mint Igaz Kálmánt, az idevalósi tanítót, vagy a háborítatlanabb élet óhajtása telepíti le őket paplakokban, szél védte völgyekben, mint Geleji Katona Istvánt. Hollandiában Jan Leusden, a keleti nyelvek ismerője huszonhét esztendős korában már az utrechti univerzitás professzora lett.
„Kegyelmed is az lehetne”, mondhatná most Barcsay, ha ismerné a fiatal éveimet, és becsülné választásomat, ami ide, haza, a Kárpátok karéjába indított – gondolta a rektor.
– Leusdennek pártfogója volt – folytatta. – De minálunk ki pártfogol egy huszonhét éves tudós ifjút? Annak is örülhet, ha megoltalmazzák a gáncsoskodásoktól.
– Beláthatja, professzor uram – simított végig erős fekete szakállán Barcsay Ákos. – Néhány hete csak, hogy megválasztottak Erdély fejedelmének. Az az akadémia, amelynek tervezetét imént a kezembe adta… Valóban olyan sürgős?
– Azt szeretném, kegyelmes uram – mondta Apáczai –, hogy a tudomány legyen az a kifogyhatatlan kincs, ami fenntartja, élteti az országot. Hollandusok, németek mutatják a példát. Az univerzitás nekünk még távoli. De az akadémia egy lépcsőfokkal közelebb visz hozzá.
– Nekem a védelem a legfontosabb. Erdélyt kell megvédenünk.
– Erdély nemcsak hegyeket, folyókat, bányákat, városokat jelent. Elsősorban embereket. Én a tanult emberek védelmét kívánom.
– A hadak, a fegyverek őket is megvédik, akárcsak a kereskedőket, a mestereket.
– A tanult embereket másképpen is meg kell védeni.
– Hogyan?
– Úgy, hogy ha valaki, hosszú évek szorgalmatos tanulása után, megkapja az akadémia diplomáját, azt bemutathatja az ország fejedelmének. Őnagysága pedig méltóztatnék az ilyen személyt nemessé tenni.
– Nem nagyralátás ez? – mosolyodott el a nagyúr.
– Istenben boldogult Bethlen Gábor urunk a református papságot már nemessé tette. Csodálkozunk, hogy az iskolavégzett fiatalemberek tülekednek egy-egy lelkészi hivatalért? Régebben az uralkodók megnemesítették szakácsukat, lovászukat, agaraik gondozóját, nemegyszer még az udvari bolondjukat is. Csupán a tanítóikról feledkeztek meg. Mert az agarász nem bolond agarászni, a bolond nem hajlandó bolondozni, ha nem élvezhet oltalmat, néhanap jutalmat, jó szót. Az igazi tanító azonban akkor is tanítani akar, kegyelmes uram, ha meg sem fizetik, meg sem süvegelik, meg sem védik a megaláztatásoktól. A nemes ifjú, ha megorrol a tanítójára, és kikerülvén az iskolából, kemény uraság lesz, még meg is botoztathatja egykori mesterét. Mondjak példákat?
– Megfogyatkozik a jobbágy – mormolta alig hallhatóan a fejedelem.
– Igencsak kevesen akarnának ily módon szabadulni a jobbágyi kötelességek hálójából. A legtöbb ember fél a tanulástól. Csak a ritka jó eszűek, a kivételes tálentumok akarnak mindenáron tanulni, s ezekért kár is lenne, ha ekére görnyedve, istállóganéjt villázva tompulnának el. Amúgy is megmenekedik a jobbágyi terhektől, aki iskolát járva kántorrá, íródeákká lesz. Miért ne léphetne az okosabbja tovább? Orvos, jogi, filozófiai, teológiai doktor válnék belőle, s nemhogy szégyenére, de hasznára lenne a kicsiny nemzetnek.
A fejedelem hirtelen sarkon fordult – sarkantyújának csendülését visszhangozta a folyosó –, és nagy léptekkel haladt a kapu felé. Apáczai már tudta, hogy ez nem a harag, nem a sértődés jele. Ura után sietett.
A kapunál újra felzengett a „vivát”, kintről rácsapott a hatos fogat egyik almásderesének nyerítése, miközben a hintó a fekete törzsű, apró zöld bóbitájú hársfa elé gördült.
Barcsay Ákos a napba nézett, hunyorgott, erős teste mintha egyszerre csak megereszkedett volna valamiféle láthatatlan teher alatt. Közelebb intette magához a rektort, aki három lépésre állt meg tőle.
– Irigylem kegyelmedet, Apáczai uram – mondta halkan. – Akadémiáról álmodozik, paraszti elmék műveléséről, külhoni iskolákkal való versengésről. Mondja meg nekem: annyira erős-e szívében az istenhit, hogy nem hiszi el, nem látja be, miféle malomkövek közé kerültünk, nem hallja a veszedelmes zúgást, nem érzi, hogy már nincs időnk, nincs időnk?
János lehunyta szemét, a fénynek fordította arcát – de csak két pillanatra –, azután Barcsayra nézett.
– Kegyelmes uram – szólalt meg –, nem tartom magamat sem süketnek, sem vaknak, sem túlontúl hiszékenynek, sem túlontúl reménykedőnek. A hit is csak akkora bennem, amekkora az életben maradásra elegendő. De tudom, amit a tanulatlan juhászbojtárok éppúgy tudnak, mint ahogy a hét görög bölcsek tudtak. Azt, hogy idő van akkor is, ha mi nem vagyunk. De mi még vagyunk, Isten kegyelméből, s ha ezenközben akadémiát teremtünk, teremthetünk a magunk emberségéből, akkor az a cselekedet semmiképp sem haszontalan. Egyszerű dolog ez, kegyelmes uram: ha valamit teremtünk, az jobb, mint ha semmit sem teremtenénk. Jöhet óriási vihar, eltörölheti akadémiánkat a föld színéről. Ám ha újra kiderül az ég, utódaink tudni fogják: itt akadémia állt, és valami kényszeríti majd őket, hogy újjáteremtsék.
Barcsay Ákos, Erdélyország választott fejedelme föltette csizmás-sarkantyús lábát a hintó hágcsójára, s mielőtt nagy lendülettel bevetette volna magát a bársonytakarós ülésre, visszaszólt.
– Hibátlan az érvelése, doktor uram. Hibátlan, meggyőző, mint mindig. Én csupán abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy kiderül az ég.